Bánki Iván – Az utolsó évtizedeim a boldogság évtizedei voltak

A Magyar Televíziónál végigjárta a rendezéshez vezető út minden lépcsőfokát. Dokumentumfilm rendezéssel kezdte, s mindjárt az elején 1963-ban fesztivált nyert Alexandriában, készített zenei műsorokat, köztük a kedvelt TV Zenei Klubját, forgatott dokumentumfilmet Arthur Rubinsteinnel, Ella Fitzgeralddal, Louis Armstronggal és Yehudi Menuhinnal. Vlagyimir Viszockíjról a hetvenes években rendezett portré filmet. Nevét említve leginkább szórakoztató műsorok jutnak a nézők eszébe.
Beszélgetés Bánki Iván, SZOT-, és Balázs Béla díjas tv-rendezővel.
A Svábhegyen találkozunk, a Fogas megállónál, a Szamos cukrászdában és kávézóban. A kerti asztaloknál egy – két bátor ember próbálkozik a napos oldalon, még hűvös van. A kis hegyi kávéházban hétfőn délután is sokan vannak, zajosan beszélgetnek, különösen a nem messze ülő kínaiak. Iván alig, hogy megjön a pincér, ismerősként üdvözli, s máris hozza a kedvenc süteményét. Látszik törzsvendég lehet. Az egyik elfüggönyözött kis szeparéban beszélgetünk, hogy kiszűrjük a zajt.

Dunavölgyi Péter: Nincs messze az Úttörő Vasút, hol éveket “szolgáltál” de a Televízióadó sem, a kávéházból látni is az adótornyot. A televízió kezdeti éveiben itt is dolgoztál. Azt hiszem a pályád szempontjából is fontos helyszínek közelében vagyunk. De azért, nem tudom nem hibáztunk – e, a korábbi rendszerváltás előtt korszak követelményei szerint a helyszín kiválasztásában?
Bánki Iván: – Miért is?

– Egy kávéházban ülünk, azt olvastam minden korábbi politikai dokumentumban, hogy a szórakoztató műsorok, soha nem tudtak megszabadulni a kispolgári lét elemeitől, így a kávéházi létformától sem. Idéznék neked egy MSZMP K.B. Agitációs és Propaganda Osztálya és a Magyar Rádió és Televízió elnökségének közös jelentéséből, készült 1959. október 6.-i ülésén: ” Igen népszerűek az esztrád és kabaréműsorok, valamint a társasjátékok. Nem egyszer műsorba került azonban néhány ízléstelen énekszám, vagy jelenet is. Az ellenőrzés megszilárdításával teljesen ki kell rekeszteni a kispolgári ízléstelenség effajta termékeit.”
– Ezek ilyen korabeli párt Központi Bizottsága által megfogalmazott kritikák voltak valóban, amikor a filmművészettel szemben hasonló kritikák merültek fel. Ahogy azok sem voltak igazak, ezek sem voltak igazak. Amikor a nézőknek tetszik a műsor, a nézőt megszólítja és kíváncsi rá, és a műsorkészítők a saját színvonaluk alá nem mennek vele, akkor mondhat a politika, amit akar, akkor ez nem érdekes. Boldog emlékű Kalmár Andristól (1) visszafele Bernát Rózsán (2) keresztül egészen a Fellegi Tamásig (3), Romhányi Jóskáig (4) aki az első szórakoztató főnök volt a Televízióban,ezt mindannyian bevállalták.

– Érdekes helyzet volt, hogy a szórakoztatató műsorok a nézőknek tetszettek, a politika meg folyamatosan szidta.
– Eközben a jó Kádár elvtárs, no meg Aczél elvtárs két helyre jártak el színházba, a Vidám Színpadra meg a Mikroszkóp Színpadra. Ezek után nem is érdemes szót vesztegetni erre.

– Az élettörténetedet kezdjük az elején. Hol születtél?
– Itt születtem Budapesten, 1937. július 23-án munkás családban, hogy visszautaljak az előzőkre, nem kispolgári és nem nagypolgári családban. Az anyám varrónő volt, az apám meg cipész segéd volt. Aztán jött a háború, és miután apám hazajött, elváltak, én az édesanyámhoz kerültem. Apám aztán abba hagyta a cipészséget, és átképezte magát villanyszerelőnek, nyugdíjba is villanyszerelőként ment. És még utána is sok – sok évig járt be abba a Kisipari Termelőszövetkezetbe ahol karbantartó villanyszerelő volt, már a 70. életévén is túl volt, még mindig hívták, hogy “Jöjjön be Gyula bácsi”, persze létrára mászni nem engedték, valami kevéske pénzt is kapott érte. Az érzelmi részén túl ennek számomra egyetlen hozománya az, hogy büszke részvénytulajdonos vagyok. Ez az örökségem. Apám halála után, nevelőanyám át adott nekem egy ötszázezer forintos részvényt, ami a KTSZ-ből Részvénytársasággá vált cég részvénye. Aminek az értéke most körülbelül nulla. Budapesten jártam iskolába, kivéve az 1944/45-ös esztendőt, akkor Kerepesen jártam iskolába. Aztán megbetegedtem, egy évet ki kellett hagynom, azt követően egy év alatt két évet teljesítettem, így végül is a saját évjáratommal be tudtam fejezni az általánost a nyolcadik kerületi Homok utcai általános iskolában. Ez az a Homok utcai általános iskola ahol most nem rég a gyerek megverte a tanárát. Ez a mi időnkben még nem volt divat. Polgár Andrissal(5) jártam egy osztályba, arra emlékszem ebből a korszakból, hogy első elemista koromban az a hatalmas megtiszteltetés ért, hogy vitéz nagybányai Horthy Miklós neve napján én mondhattam az iskolai ünnepségen a kormányzó urat üdvözlő verset.

– Hol folytattad a tanulmányaidat?
– Közgazdasági Technikumba mentem, annak is a közlekedési tagozatába jártam, de nem a tanulmányi eredményeim miatt kellett oda mennem, sőt káderlap problémám sem volt – mehettem volna gimnáziuma is – de az általánosban már Úttörő vasutas voltam a 7. és 8. osztályban. Ott annyira megszerettem a vasutat, hogy minden áron vasutas akartam lenni. Vasutas képzés nem volt, így találtam meg a Közgazdasági Technikum, közlekedési tagozatát a XIII. kerületben. Ide kerültem a többi volt úttörővasutas társammal együtt, aki szintén beleszerettek a vasútba és foggal, körömmel ehhez ragaszkodtak.

– Azért a gazdasági, műszaki pálya mellett a kultúra az érdekélődésed középpontjában maradt?
– Hát persze, sőt rendeztem és konferáltam is. Az első konferálásom nagyon emlékezetes volt, mert úgy kezdődött, hogy felléptem a Bosch Kultúrház (6) színpadára.

– Ez hol volt?
– A Váci út mellett a mostani West End-el szemben. Ott lépett fel a történelem kezdetén az Illés zenekar. Tehát felléptem volna, de a konferanszom elkezdése előtt megbotlottam és egyszerűen beestem a színpadra. Nem tudom, hogy a nézők úgy gondolták -e, hogy ez készakarva történt ? Én igyekeztem úgy csinálni persze. Rendeztem előadásokat, kabarékat, pamfleteket is. Többen írtuk és én állítottam színpadra. A középiskolában már sokat vajúdtam a vasutas és a színész szakma között. Sőt elmentem felvételizni a Színház és Filmművészeti Főiskolára, illetve csak elmentem volna, mert közben kiderült, hogy akkor éppen csak operett színészi szak indul.

– Ez melyik évben volt.
– 1955-ben. Mivel énekelni nem tudtam, ezért ezt a pályaválasztást el kellett felejtenem. Másik, ami szóba jöhetett a Közgazdasági Egyetem volt. Viszont a Közgazdasági Technikumban úgy elment a kedvem a közgazdaságtantól, hogy oda semmiképp nem akartam menni. Máig sem nagyon érdekel. Persze most biztos jól megélhetnék belőle. Az iskolaigazgató rám támadt, hogy legnagyobb bánatára nem mentem Közgazdasági Egyetemre. Úgy gondoltam, hogy akkor inkább most gyorsan letudom a katonaságot, így elmentem katonának. Amikor a forradalom leverése után leszereltem, mert 1956 után november 4.-én bejöttek az oroszok, közölték, hogy aki nem teszi le a fegyvert, az fölkoncolják, én nem vállaltam önként a koncolást, tehát hazamentem. Aztán ezzel befejeződött számomra a honvédség. A három évből 14 hónapot töltöttem le.

– Érdekes, hogy nemrég készítettem interjút Szabados Tamással, ő is ekkor volt katona és ugyan így fejezte be honvédségi pályáját.
– Lett volna más választása is az embernek, én akkor már “zabráltam “egy géppisztolyt, a gyűjtőfogháznál, mert a forradalom utolsó három napján ott voltunk őrségben, november 1.- 2.- 3.-án, mert az ÁVÓ- s őrség már megszökött. Kívülről mi őriztük a börtönt. A politikai foglyokat engedték ki folyamatosan, egy ügyészi felügyelet mellett működő bizottság engedélyével. A börtönőrök a belső őrséget adták, mi nem mentünk be a rabokhoz. De azt mindenestre hallottuk, hogy kiabálnak a közbűntényes foglyok, hogy éljenek a magyar katonák, akik elhozták a szabadságot nekünk is.

– Aztán a MOKÉP-nél filmpropagandista lettél, ez, hogy történt?
– Ez úgy alakult, hogy 1956. november 4.-én hazamentem és apám akkor úgy gondolta, hogy ismét törődni kell velem egy kicsit. Elmondtam neki, hogy el karok menni a Rózsahegyi Kálmán Színi-tanodájába (7). Erre azt válaszolta, mehetsz fiam, de előbb tanulj ki egy tisztességes szakmát. Meg is szervezte. A Jókai téren volt Török Tibor villanyszerelő mesternek a műhelye, apám oda bevitt és elszegődtetett villanyszerelő inasnak. 1957. februárjától – 1959. júniusáig. Érettségivel másfél év volt az inas idő. Amíg fel nem szabadultam, Török úrnál dolgoztam. Apám kívánságát tehát teljesítettem. Az élet úgy hozta, – és itt vissza kell kanyarodjak a honvédséghez, ahol a kultúrára is adtak, a színjátszó csoportnak a vezetője Zsurzs Éva volt mint rendező.Nagyon megszeretett, és én is őt, ez a kapcsolat nekem később sokat segített. Az 1959-es szakmunkásvizsga után az újságban láttam egy hirdetést, miszerint a MOKÉP propagandistát keres, és bár nem tudtam, hogy mi az, beadtam az életrajzomat. Felvettek. Akkor voltam 21 éves. Aztán ott kiderült, hogy mi is egy propagandista dolga. Minden filmet, amit behoztak Magyarországra, fordítók segítségével még eredeti nyelven megnéztünk és abból, amit a filmről megtudtunk, egy úgynevezett sillabuszt kellett írni, amolyan egy – két oldalas tartalmi összefoglalót. Mindig úgy, hogy abban legyen valami étvágygerjesztő az újságírók számára. Mert szegény újságírókat nem lehetett azzal terhelni, hogy megnézzék a filmeket, ők ebből a sillabuszból írták meg az előzeteseket filmekről. Hát így lettem én filmpropagandista.

– Televíziót mikor láttál először?
– Valószínűleg ott a MOKÉP-nál lehetett, nem emlékszem teljesen pontosan. Volt ott egy néptánccsoport, Szűcs Lacival, – volt kollégánkkal – együtt népi táncoltunk. Laci aztán ötvenkilenc januárjában, átkerült a TV Híradóhoz, felvételvezetőnek, akkor én is kedvet kaptam a tv-hez. Addig nem láttam még igazán televíziót. A szüleimnek és szüleim házában senkinek nem volt még akkor televíziója. Csak a hírét hallottam. Aztán beadtam egy felvételi kérelmet a Televízióhoz. 1959. június 13.-án felvettek. Ennek azért volt annyi előzménye, hogy valamikor 1959 márciusában, Mátai (8) elvtárs, felhívott, hogy jöjjek át hozzá. Láttam az asztalán az önéletrajzomat, kérdezte tudom – e, hogy itt milyen munka folyik, mondtam neki, hogy keveset tudok róla. Tudja, -mondta, hogy itt a műsorokat létrehozó művészeknek kell segíteni, a produkciókat elő kell készíteni, költségvetéseket kell készíteni. Ajaj mondtam magamban, megint közgazdaságtan.

– Neked ajaj, de Mátainak, szerintem a közgazdasági technikumi végzettséged viszont imponált.
– Sajnos a szimpátiája pillanatokon belül elmúlt, mert megkérdeztem, hogy lehet-e aztán belőlem rendező? Kicsit el lilult a feje, közölte, ide figyeljen fiatalember, én is főiskolát végeztem, Moszkvába jártam főiskolára, de én gyártásvezetői főiskolára jártam és én büszke vagyok erre és soha nem szeretnék művész lenni! Ha maga az akar lenni, akkor maga nem a mi emberünk. Bocsánatot kértem, és elóldalogtam abban a tudatban, hogy én a Magyar Televízióhoz sohasem fogok bekerülni. Itt lép be a történetbe újra Zsurzs Éva, aki az akkori asszisztensi csoportot, amely hat főből állt addig, 1 fővel – velem – kibővítette. Ez 1959 június 13.-án történt!

– “Egy ablak világít ” tv-játékot Katkics Ilona rendezte, ebben dolgoztál először ha jól tudom, az első asszisztens Nemere László, másod asszisztens Eck T. Imre volt, és te ügyelőként debütáltál.
– Azt hiszem másod ügyelőként, mert a Balázs Andris ügyelt benne, mert azért fölém kellett valaki, aki ért hozzá. Én még csak tanultam az ügyelést. A tv-játék szerzője, azóta nagyhírű író, de ez egy gyenge, vonalas, munkástémájú történet volt. Arra nagyon jó volt, hogy a szakmát lehessen tanulni belőle. Hogyan kell elbújni a díszlet mögött, hogyan lehet átmenni és mikor a kamera előtt lebújva, hogy kell a színésznek jelt adni. A díszletesnek – bühnésnek hívjuk – mikor viheti és mikor kell letennie a díszletet. Mert ugye ekkor még élőben kerültek adásba a tv-játékok.

– Mondjuk el az olvasónak, hogy ebben az időszakban még nem volt elektronikus képmagnós rögzítési lehetőség, ezért készültek élőben a tv-játékok. Ez tehát a maitól eltérően teljesen más felkészültséget kívánt meg az alkotóktól és a szereplőktől is. Ez majdnem olyan volt egy élő színházi előadás?
– Nem ez több volt, mint egy élő színházi előadás. A színházi előadásnak van egy hosszabb egysége, vagy felvonása, amely egy díszletben játszódik. Akkor még nem találták fel a mai modern színjátszást, amikor bejönnek fekete öltözetben a díszítők és gyorsan átdíszítik a színpadot, hanem ennek úgy kellett történnie, hogy volt mondjuk a munkásszállónak az egyik szobájábanjátszódott egy jelenet. A következő egy gyárcsarnokban folyt, és hogy át lehessen díszíteni a stúdiót, – akkor összesen két stúdió volt az 1.-es és a 2.-es, – ahol a Szabadság téri székházban később a földszinten volt a Híradó stúdió műszaki helyisége. A Híradó 3. stúdiója akkor még két egészen kicsi helységből állt, ez volt az 1.-es és a 2.stúdió. Ezek voltak a Magyar Televízió stúdiói. A garázsban állt a Pye 1. és a Pye 2. közvetítőkocsi, ahol rendező és az első asszisztens ült. Azért annyi könnyebbség volt, hogy a stúdió jelenetek között filmre rögzített bejátszások is voltak, vegyük úgy, hogy az említett munkásszállás és az üzemcsarnok között volt egy átmenet, – pld. a szereplők villamossal utaznak a Soroksári úton, -ezt filmre vettük előre fel, a filmbejátszás alatt meg át lehetett díszletezni a stúdiót. Aztán az átdíszítés vagy sikerült, vagy nem. Ha nem sikerült nagy baj volt! A próbák tehát kettős tartalmúak voltak, Katkics, Zsurzs, Mihályfi vagy a többi kíváló rendezők, instruálták a színészeket, hogy az alakuljon ki, amit a rendező elképzel, és e-mellett, a másik “próba” az volt, hogy sikerül- e Zűrös Jóska bácsinak a díszletet behozni, a világosítóknak bevilágítani, az operatőröknek átállni a következő jelenetre. Ez a kezdeti televíziós munka soha vissza nem térő szakasza volt. Azt mondhatom, hogy azok a rendezők, az asszisztensek akik abban a korban gyakorolták a televízió csinálást, a tudást úgy szívták magukba, hogy később, amikor könnyebb volt, mert le lehetett már állni a felvétellel, – a rögzítés miatt, azok sokkal hosszabb jeleneteket tudtak egyben felvenni, és sokkal gazdaságosabban tudtak műsort előálítani, mint akik a színházból, vagy a filmgyárból jöttek.

– Úgy tudom, hogy 1959 októberének egyik éjszakáján tánc-etűdöt adtál elő a Szabadság téren? Hogy is volt ez?
– Úgy emlékszem ez is az egyik első tv-játék után volt. Egy idő után a stúdió munka az emberben zsigerivé válik. Egyszerűen az történt, hogy vége volt a tv-játék közvetítésnek, ami ugye élő adás voltés elindultam hazafelé. Akkor még a Nádor utcában járt a 15-ös autóbusz. Kijöttem adás után a Tv-ből, és mentem a buszhoz a Szabadság téren, a mai Tábori Püspöki palota előtt, és ott állt egy közlekedési tábla. Meg akartam kerülni balra, de úgy éreztem, hogy a fejhallgató kábelem bele fog akadni. Komoly táncmozdulatokkal próbáltam kikerülni. Aztán jöttem rá, hogy már az utcán vagyok, a kábel nincs rajtam, a fejhallgatót rég a kamerán hagytam. Ez volt az én Szabadság téri kör-táncom története.

– Most mi itt vagyunk a Svábhegyen a Szamos cukrászdában. Innét ugye nagyon közel van az az épület, amit úgy hívtak, hogy Hargita stúdió. Két megálló a Fogassal. Én úgy tudom, hogy te ott a pincében sok napot töltöttél el, a Híradó adásokkal.
– Nem pontosan így volt. Mert a pincében volt a bemondó fülke, ott volt hol Tamási Eszti, Takács Mari, Varga Jóska, no meg a Híradós Bán Gyuri (9).
A rendezés meg a filmbejátszás és a zene bejátszás az fentről, a földszintről történt. Híradó előtt volt egy próba. Megkaptuk a híradó alámondó szövegeket, a bemondóval átvettük, minden példányon tettünk egy jelet, itt kellett egy gombnyomással jelt adni a bemondónak, hogy kezdjen el beszélni. Ő ugyanis nem látta filmet és a jelre beszélnie kellett. Az én történetem arról szól, hogy amikor ott először Híradó rendező voltam, – ami akkor igen komoly megtiszteltetés volt Bán Gyuri volt a bemondó. Persze nem fogassal mentünk fel, mert azzal nem lehetett felvinni a filmbejátszásokat és a magnó anyagot, – mert félő volt, hogy demagnetizálódik a bejátszandó anyag a Fogason -, ezért Palásti Pali (10), Bán Gyuri, Takács Mari, és én a Híradó gépkocsival mentünk fel. No ott aztán, az én szép emlékű Bán Gyuri barátom azt mondta: “Ide figyelj kisfiam! Vagy fizetsz nekem egy kis fröccsöt itt a restiben, – az Úttörő vasút (11) Széchenyi hegyi állomásán -, vagy úgy fogok beszélni, ahogy nyomod a gombot!” A végállomás 3- 4 telek távolságra van a stúdió épülettől. Bevallom nekem nem érte meg a kockázat, inkább 2 forint ötvenért fizettem egy fröccsöt. Azért nyomtam persze becsülettel a gombot, de a Gyuri tökéletesen lebonyolította – talán nélkülem is – az aznapi Híradó adást. A Hargita mai napig megvan.

– Így igaz. Ma már egy emléktábla hirdeti a múlt dicsőségét. Én magam 2007-ben a Televízió fennállásának 50. évfordulóján jártam ott több száz korabeli munkatárssal. A volt munkatársak szerveztek egy pikniket a Fogas végállomása az adó épülete közötti erdős területen, még Nagy Richárd is eljött, és aztán akkor Koreny János kollégánk “tárlatvezetésével” körbejártuk az épületet mi is.
– Én nem sokkal előtte voltam ott, Bécsi Gizi kollégánk szervezésében, kirándulás formájában felmentünk a Hargita stúdióba, vittem a legnagyobb unokámat, nagyon boldog volt, mert nem csak a stúdió néztük meg, hanem az adót is, amit én sem láttam soha, ott a zajártalom elkerülése végett kaptunk gumi füldugókat, az akkor 10 éves unokám, aki már egy nagy cula, is kapott két füldugót és boldogan őrzi.

– 1960-ban felvettek a Színház és Filmművészeti Főiskolára. Könnyű volt bejutnod és akkor indult olyan szak amire jelentkeztél?
– Indult. Elég sokan jelentkeztünk. Nagyon nehéz volt a felvételi vizsga, elég macerás is volt.

– Kik felvételiztettek, emlékszel?
– Bizony már nem mindenkire emlékszem, Máriássy Félix és Pásztor Miki bácsi neves operatőr, ott volt a két tanszakvezető, Keleti Márton rendező, meg ott volt a Makk Károly, aki Máriássynak volt a tanársegédje, sokan voltak. Nekem nehezek voltak a művészeti kérdések, a közgáz, a honvédség, a villanyszerelés alatt ezekkel nem sokat tudtam foglalkozni, műveltségemet ezen elfoglaltságok kevéssé bővítették. Az olvasottságommal is voltak bajok. Nehezen írtam meg azt a novellát, amivel felvettek. De végül is sikerült. Aztán szenvedtem két évig. Jeles osztálytársaim voltak, Horváth Ádám, Hadufy Miklós, Nemere Laci , Szűcs Laci, Dömölky Jancsi, Esztergályos Károly. A második év végén már én éreztem, hogy rezeg a léc. Közben született egy fiam, az anyósoméknál laktunk albérletben, az édesanyámat bebörtönözték, és nekem vizsgafilmet kellett készíteni, és pénzt kellett keresni. A fizetésem akkor 1300 Ft volt. Nem volt elég arra, hogy a feleségemet és a gyereket eltartsam. Rényi Tamás, aki akkor éppen egy tv-játékot rendezett a Magyar Televízióban, neki asszisztáltam, és akivel összebarátkoztunk, felkért, hogy dolgozzak asszisztensként vele a “Legenda a vonaton” című filmjében. Ez főiskolán óriási “bűn volt”, mert harmadév előtt főiskolás nem dolgozhatott semmiben, színész a színházban, a filmes a filmgyárban. Máriássynak nem volt nehéz megtudnia, hogy én dolgozom egy filmben. A filmgyár folyosóján rákérdezett, maga mit keres itt? Mondtam, tanár úr, pénzt keresek! A második év végén forgattam egy jó vizsgafilmet. Bíztam benne, hogy elfogadják! Aztán azt hittem egy világ omlik össze, amikor közölték, nem folytathatom! Napokig kábán, félálomban jártam és évekig a Rákóczi út Vas utcai oldalán nem mentem végig. A főiskolán volt egy ma úgy mondanánk producer, a filmeseknek kicsit tanulmányi összekötője is volt, Jankovics Mártának hívták, aki azt mondta nekem, sose búsulj édesapám, ne törődj azzal mi történt, a te filmedben a kép “megmozdult”, tebelőled rendező lesz. Ez volt az egyetlen elbocsátó szó. Máriássy soha nem mondta, hogy sajnálom, vagy bármi ilyesfélét.

– Úgy tudom, hogy Keleti Márton később megpróbált segíteni neked.
– Ez már sokkal később volt, valamikor a hetvenes években. Akkor már két játékfilmjében asszisztense voltam. Megkérdeztem, nem lenne lehetséges, hogy én egy televíziós játék létrehozásával több év után diplomát kaphassak – mint ahogy az összes tv-s kollégám is tv-játékkal diplomázott. Keleti, aki akkor még a filmfőtanszak vezetője volt, ehhez hozzájárult. Meg is csináltam a tv-játékot, el is tűnt az évtizedek során a tv archívumából, a címe Asszonyi ravaszságok könyve volt. Heltai Jenő darabjából a forgatóönyvet Boldizsár Miklós írta, Almási Éva, Márkus László, Csűrös Karola, Avar István, Piros Ildikó és sokan mások főszereplésével. Ennek dacára nem kaptam meg a diplomát, mivel a harmadik éves szigorlatokból több is hiányzott. Így a főiskola nem adhatta ki a diplomát. De azt hiszem ezt helyettesíti az a sok száz óra tv műsor és film amelyet az MTV Archívuma őriz, és amelyből mostanában örömmel látom viszont sok korábbi munkámat.

– Előbb említetted anyukádat, nehéz lehetett a munka mellett ez a teher még.
– Bizony nagyon nehéz volt, nem tudtuk azt sem, hogy mit követett el. Az ügyvédjétől tudtam meg néhány hónap múltán, hogy hol tarják fogva. A Tolnai Lajos utcában volt a Budapesti Rendőr főkapitányságnak a vizsgálati osztálya. Oda aztán besétáltam, és megkerestem az ő vizsgáló tisztjét, egy kövér nő volt, elmondtam neki, hogy higyjen nekem, egészen biztos, hogy az édesanyám ártatlan. Azt mondta ő elhiszi. Vittem egy szem citromot is és kértem adja át anyukámnak. Anyám aztán másfél év után kiszabadult, Akkor átadták neki a kiszáradt citromot.

– Anyukád ügye a “személyzeti karrieredet” a tv-ben nem befolyásolta.
– Sem a személyzetiről, sem a stúdió-osztálytól ahol dolgoztam, semmilyen nyomát nem éreztem. Tudták? Nem tudták? Nem tudom. Sajnos a főiskolai diploma az megsínylette.

– Említettél egy filmet, ami az archívumban nincs meg, viszont a beszélgetésre készülve megnéztem, több száz tv-műsor, őrzi alkotóként a nevedet. Ez olyan mennyiség, hogy ezekről részletesen nincs időnk, lehetőségünk beszélgetni. Ezért egy-egy korszakból én próbálok szemezgetni, te pedig mesélj rólunk, a korról, az alkotásokról, az alkotó társakról. No nézzük akkor. először is kezdjük a 60-as évekkel. Egy igazán jó indulás. 1963-ban fesztivált nyertél Alexandriában egy szocio – dokumentumfilmmel, a “Három deci tisztánnal”. Miről szólt ez a film? Gondolom meglepetés volt díj, mit szóltak hozzá itthon a kollégák és a vezetőid?
– Akkor még nem voltam rendező. Még hivatalosan asszisztens voltam. Egy évvel voltunk a főiskoláról történt kirugatásom után. Varga Zsuzsa szerkesztő és egy Varga Sándor nevű szerző “vett hóna alá”. A film arról szólt, hogy van egy Észak-magyarországi község, nem mondom a nevét, hátha még most is haragszanak ránk ott. Varga Sándor szociológiai vizsgálatai alapján kiderült, hogy ebben a községben költenek Magyarországon a legkevesebbet kultúrára. A szocializmusban az emberek szellemi felemelése komoly célkitűzés volt. Ebben a bizonyos faluban, három deci bor árát költötték évente az emberek kultúrára (mozira, könyvre, színházra). A film elkészült. A forgatás után voltak apróbb bajok, mert a megyei pártbizottság rácsapott a televízióra, még adás előtt, kérve, ne adják le. Azt nem tudom meddig mentek el a tiltakozásban, mert azt a csatát nem én, hanem a Varga Zsuzsa vívta meg, az akkor Agitációsi és Propaganda Osztályon, ahol Koós Béla volt a főszerkesztő. Koós Béla harcolt a filmért az akkori elnökkel, aztán az elnök a Heves megyei Pártbizottsággal. Aztán egyszer csak adásra tűzték méghozzá átvágatlanul. A filmet a Magyar Televízió benevezte az Alexandriai Filmfesztiválra. Az MTV-t Kende Márta rendező képviselte abban az évben az Alexandriai Filmfesztiválon ő vitte ki a filmet, azonban nem hozta haza. Nem ott felejtette, elveszítették. Ez volt az első, és mindjárt díjnyertes filmem, ami soha többé nem volt látható. Kende legalább a fesztiváldíjamat elhozta.

– Ebben az időszakban nem csak szórakoztató, hanem szinte minden műfajú film, műsort kellett szinte mindenkinek készítenie. 1964 készült a “Szobrok Leninről” című filmed. Fellegi Tamás szerkesztővel, Poór Klári riporterrel, Szabados Tamás operatőrrel készítettétek. Három szobrászművészről, (Pátzay Pálról, Kocsis Andrásról, Marton Lászlóról).
– Igen, ez így volt. Fellegi Tamás akkor került át Filmgyárból a Televízióba, ő lett a kulturpolitikai rovat vezetője. Tamás maga mellé vett mint asszisztenst, ő rendező – szerkesztő volt. Én mindig abban a filmben, produkcióban dolgoztam, amivel a Fellegi engem megbízott. Emlékszem a film forgatására. Különösen emlékszem a Pátzayra az Epreskertben forgattunk, ahol a műterme volt. És volt egy igen bájos felesége, nem tudom, azt hiszem nem laktak ők ott, de műtermen belül, volt egy kis szalonszerűség. Amíg forgattunk, meg amíg a Lenin szobron dolgozott, a felesége nagyon gondosan ügyelt arra, hogy a televíziós stáb nehogy éhen vagy szomjan haljon. A Marton Lászlóval pedig még barátságba is kerültünk, összejártunk, együtt iszogattunk a Fiatal Művészek Klubjában. Ott fiatal szobrászok, fiatal festők,zene művészek találkoztak, akkor már kezdtek engem – a diploma nélküli tv-st – is befogadni. Szombatonként gyűltünk össze. Antal Imre zongorázott, iszogattunk, közben megváltottuk a világot, így ütöttük el az időt, ott barátkoztunk össze végül is Martonnal.

– Antal Imrét is ott a Fiatal Művészek Klubjában fedezte fel Békés József, így lett a Halló fíúk, Halló lányok! – műsorvezetője.
– Ez bizonyára így volt, ahogy mondod, mert az Imre, olyan szellemi frissességgel, humorral megáldott fiatalember volt, aki ha elkezdett beszélni, tényleg könnyekig szakadtunk nevetéstől. Békés Jóska is rendszeres járt oda közénk.

– Egy korabeli Rádió és Televízió Újság szöveget olvasnék fel neked. 1965. – “A Televízió két munkatársa – Bánki Iván rendező és Nagy József operatőr – Brüsszelbe repült a világhírű művész elé. Úton hazafelé a MALÉV gépen Tolnai Klári stewardess, a megérkezés után a margitszigeti Nagyszállóban pedig Vitray Tamás készített interjút Armstronggal. A riportfilmben ezeket a felvételeket látjuk.” A filmet, Barangolás vendégkönyve – Louis Armstrong címmel, június 29-én sugározta a televízió. ( Riporter Vitray Tamás, szerkesztő Sobók Ferenc, rendező Bánki Iván, operatőrök Árisz Szofotászosz, Nagy József). Hogy is kerületek fel arra a bizonyos Brüsszel – Budapest repülőjáratra 1965 júniusában?
– Megint csak Fellegitől indult a történet. Ő rendkívüli vezető volt. Még nem tudtuk mit jelent a szó, de ő mai értelemben producer volt! Már jó előre a Nemzetközi Koncertirodától tudomást szerzett arról, hogy Louis Armstrong (12) fel fog lépni Budapesten. Bármilyen zárt világ is volt Magyarországon, azt azért tudtuk, ki is Louis Amstrong. Fellegi úgy gondolta, valami nagy “dobást” kéne csinálni a koncertről. Arra már nem emlékszem, hogy Fellegi Tamás ötlete volt-e, vagy az enyém, talán inkább az ővé, – tőle az ilyen dolgok inkább elvárhatóak voltak -, hogy menjünk ki Brüsszelbe és forgassunk filmet a repülőn Armstronggal. Az Il-18-assal 2,5 óra volt az út Brüsszeltől Budapestig.

– Olvasóinknak mondjuk el, hogy filmkamerával dolgoztatok még ekkor.
– Igen, 16 mm-es filmre forgattunk. Még nagyon messze voltunk a képmagnótól, meg a könnyű elektronikus kamerától. Tizenkét percnyi filmet tudtunk egyszerre befűzni, utána mindig új filmkazetta csere és átfűzés .. Ketten voltunk a Nagy Jocóval, mind ketten keveset tudtunk idegen nyelven, én valamit németül. Tudtuk, hogy kell a gépen egy riporter. Azt is tudtuk, hogy a Tolnay Klári , – aki aztán szegény később Koppenhágánál lezuhant a MALÉV géppel, – nagyon jól beszél angolul. Egyet nem tudtunk, hogy a Klári hadar. Ez később kicsit megnehezítette a dolgunkat. Szokásos útlevél és vámvizsgálat, A.T.A carnet stb. után felültünk, mint sima utasok Brüsszelig. Az úton odafelé a Klárival megbeszéltük, hogy mit, hogyan kell majd csinálnia. Annyi időnk volt Brüsszelben, hogy ha jól emlékszem 11 órakor landolt a gépünk és visszaindult 14.30 kor. Fellegi gondoskodott arról, hogy a reptéren várjon bennünket valaki a követségről, akkor még a Magyar Televíziónak akkora reputációja volt, hogy kijöttek elénk. Gyorsan körbeautóztattak bennünket a városon, hogy városképeket tudjunk forgatni. Én azóta sem jártam Brüsszelben, gyönyörű város, már akkor is az volt. Aztán ismét a reptéren voltunk, a beszálló csarnokban a chek in után, találkoztunk egy összetört idős fekete házaspárral, meg néhány félig alvó fekete emberrel, akikről gyanítottuk, hogy nem lehetnek mások, mint Armstrong és kísérete. Nem mentem oda megszólítani, hiszen nem is tudtam volna, mivel nem tudtam angolul. Mikor beszálltunk mindannyian a gépbe, Tolnay Klári -kit közben a kapitány felmentett a szolgálat alól – , odament Armstronghoz, elmondta, hogy “ez a két úr a Magyar Televíziótól van és az a céljuk, hogy az én tolmács közreműködésemmel interjút készítsünk a repülőúton.” A megfáradt ember, belenyugvó igent mondott, majd kikászálódott az ülésből, elment a repülőgép hátsó WC-jébe. Eltelt jócskán 15 – 20 perc, és előkerült egy vidám, jó kedélyű bácsika, aki beült az ülésébe, és lezajlott a riport, aminek tartalmáról mi semmit nem tudtunk, Klári a végén megköszönte, mi is. Azt persze nem gondolta, hogy amíg Budapesten lesz mi végig követni fogjuk. Kiszálltunk a repülőből, ott vár bennünket Nagy Jocó segédoperatőre Árisz a másik kamerával. Armstrong és zenekara beszállt egy limuzinnak nem mondható de olyan zárt autóba talán egy Volgába, mi pedig egy cabrióba, aminek nyitva volt a teteje, Jocó meg én álltunk kihajolva és forgattuk az útvonalat a Népstadionig. Ott, ha jól emlékszem már két filmkamerát felállítottunk, plusz a kézi gépeinkkel is forgattunk, de nem volt szabad felvennünk mindent, mert azt az impresszárió nem engedte, csak a koncert egy kis részét vehettük fel. A koncertet természetesen testközelből nagyon élveztük.

– Úgy emlékszem telt ház volt a Népstadionban.
– Száz ezer ember volt a koncerten a Népstadionban! Képzelt el, akkor 1965-ben száz ezer ember a Népstadionban, egy koncerten, fantasztikus siker volt! Majd lekászálódtak a színpadról, és elvonultak vacsorázni, mert, hogy az Országos Rendező Iroda, és a Nemzetközi Koncert Igazgatóság egy vacsorát adott Armstrong tiszteletére a Royal Szállóban. Ott is forgattunk, mi is fáradtak voltunk, hát még szegény Armstrong. Egyszer csak halljuk, hogy a távolból cigányzene szól, kiderült, hogy a másik külön teremben Budapesti Prímásbál volt. Amikor a prímások megtudták, hogy “kolléga” vacsorázik szomszéd teremben, akkor átjöttek, adtak neki egy csodálatos koncertet, Szomorú vasárnapostól, meg olyan számokból, amiket ő is ismerhetett. Már majdnem Jam sesson (13) volt, bár nem volt nála a hangszere így csak bele – bele dúdolt. Itt a történet majdnem vége, amit még érdemes elmondani, mert a korabeli állapotokra jellemző, hogy amikor megjöttünk, úgy jöttünk át a reptéri útlevél és vám ellenőrzésen, mintha mai schengeni határon jönnénk be. Másnap az elutazásnál – az volt a feladat, hogy a gép felszállásáig kísérjük -, a reptéren két-három egyenruha nélküli, de erősen határőrnek látszó határőr, közölte nem mehetünk tovább, és nem filmezhetünk. Kérdezték ki itt a főnök, mondtam nekik, hogy én. Közölték vegyem tudomásul ez zárt terület, itt nem filmezhetünk. Kérdeztem és tegnap lehetett? Nem lehettett – volt a válasz, ekkor Árisz, aki korábban görög partizán volt, kiválóan beszélt magyarul, de elég türelmetlen alkat volt, a mi magyar meghunyászodott lelkünkkel szemben, ő a partizán lelkét vette elő, a magyar nyelv minden díszítményével ellátva, helyre tette az urakat és utána egyszerűen széjjel lökte őket, úgy, hogy máig csodálkozom, hogy nem kapták elő belső zsebeikből a fegyvereiket. Végül felvettünk mindent, búcsút intettünk, és Armstrong elrepült Budapestről.

– Nemrég olvastam egy amerikai történész kutatásai alapján publikált munkáját, Penny von Eschen, a Michigan állami egyetem történész professzora egyik könyvében azt fejtette ki, hogy ” a dzsessz a lélektani hadviselés igencsak tudatosan használt fegyver volt a hidegháború idején. A amerikai kormány rögtön fel is karolta az ötletet, és a műfaj élő klasszikusainak állami pénzen szerveztek turnékat a vasfüggöny mögé – így adott koncertet például Louis Amstrong 1965-ben a dugig megtelt budapesti Népstadionban, illetve a harmadik világban, a gyarmati uralom alól felszabadult országokban, amelyeket mindkét szuperhatalom igyekezett a maga oldalára állítani.” Mi erről a véleményed?
– Nem tudom, ha ez a professzor ennyire határozottan állítja, én evvel nem tudok vitába szállni. Egyet tudok, hogy a százezer ember nem fellazulni ment a Népstadionba. Sokkal inkább ellazulni! Ráadásul sokkal többen voltak, akik nem jutottak be.

– Vajon a politikai elit tudhatott ilyen szándékról?
– Én ezt nem hiszem, hogy tudták! Akkor erről tudott volna a televízió vezetése is, és minket sem küldtek volna ki Brüsszelbe. Arról viszont tudott a Magyar Televízió vezetése, hogy az elutazás reggelén – amikor a forgatás után bevittük a forgatott anyagot, a kamerákat, – akkor már Randé Jenő volt az aktuális, politikai főszerkesztő – , azonnal raportra hívott, és kérdezte mit csináltatok ma reggel a repülőtéren? Mondtam, csak forgattunk. Mire ő: összetűztetek a hatóságokkal! Mondtam ez fordítva volt, mi ugyan azt csináltuk mint az előző napon. Aztán Randé valahogy elsimította a dolgot a Belügyminisztériumnál.

– Újabb két híresség: 1966. Artur Rubinstein (14) Budapesten, Vescsernyés Jánossal szerkesztővel és Szilágyi Virgil operatőrrel készítettétek. Forgattál, Ella Fitzgeralddal (15).
– Két egymástól elég távol lévő, bár egy országban élő művész. Rubinsteinnél bájosabb idős urat keveset láttam még, annyi emberszeretet és annyi empátia volt benne,hogy az elmondhatatlan. A korának legnagyobb zongoraművésze volt, a régi orosz iskola művelője volt, fantasztikus koncertet adott a Zeneakadémián. Azt is felvettük és az ő itt tartózkodásának mozzanatait is megörökítettük. Emlékszem rá Lakatos Gyuri volt ennek a produkciónak a gyártásvezetője, odament a művészhez, és kérdezte Herr Rubinstein, megengedi, hogy bemenjünk a lakosztályába? Mire Rubinstein azt válaszolta, ha akarják akár a fürdőszobámba is! Azt hiszem egy nagyon jó filmet sikerült készítenünk vele, róla. Ugyancsak koncert filmet forgattunk Ella Fitzgeraldról, itt kevésbé a körítés, az itt tartózkodás, mint inkább a koncert volt középpontban. Ezek olyan találkozások voltak, melyek gazdagítottát tudásomat, és amit nem vehet el tőlem senki.

– Folytassuk tovább a találkozásokat azért, még, még mindig a hatvanas évek, Magyarországra látogatott Gigliola Cinquetti (16), Bánki László szerkesztővel és Molnár Miklós operatőrrel portréfilmet készítettetek róla. Milyen volt az olasz akkori olasz világsztárral dolgozni?
– Ez több mint találkozás volt. Ehhez tudni kell, hogy a Magyar Televízió 1966-ban készítette az első Táncdalfesztivált, Bánki Laci, Kalmár András, a Magyar Rádióval Bolba Lajosékkal közösen. Az volt a struktúrája ennek a fesztiválnak, hogy a döntő estéjén, miután a döntőbe jutott számok elhangzottak és amíg a zsűri visszavonult a döntését meghozni, addig a színpadon egy gálaeset zajlott, egy világsztárral, a nézők szórakoztatására. Az első ilyen vendég a nemrég San Remo – ban feltűnt, és Bánki Laciék által ott helyben megtekintett és szerződtetett Gigliola Cinquetti volt. Akkor én már erősen a szórakoztatás felé tendáltam, persze azért továbbra is csináltam komolyzenei műsorokat is. Bánki Laciék úgy gondolták, hogy készítsünk – ma azt mondhatnánk klipp összeállítást – Gigliola-val, – igaz, akkor még nem tudtuk azt, hogy mi a klipp – , kértük, hogy hozzon magával payback -et. Túl azon amit a Táncdalfesztivál színpadán énekelt nagyzenekari kísérettel, hozzon u.n. félplayback- eket, amikre itt Budapesten ráénekel. Végül is egy tíz – tizenkét számból álló több mint harminc perces filmet terveztünk. Ebben az esetben is elmentünk elé, de már csak Hegyeshalomig. Vándor Kálmán neves sportújságíró volt a riporter és tolmács, mert ő kiválóan beszélt olaszul. Ahogy megérkeztek Hegyeshalomba, egy fehér és egy szürke Mercedessel, bemutatkoztunk, elmondtuk azért jöttünk, hogy elkísérjük őket Budapestig. Ez amolyan vágóképként a filmben is szerepelt.
Gigliola-t elkísérte az édesapja is, a cégvezető is, a karmestere is, és egy Umberto di Caprió nevű úr, aki a hanglemez cég tulajdonosának Ladislao Sugarnak – aki magyar volt – a személyes képviselője volt. Jöttünk Budapest felé, és Tatabányánál, az 1.-es úton – akkor még nem volt autópálya -, azt látjuk, hogy egy motorkerékpáros ki kanyarodik egy német rendszámú Mercedes elé. A német autó már nem tudott megállni, és összeütköztek. A motor felborult, oldalkocsija a vezetőre esett. Ekkor Umberto di Caprió, – ma már azt mondhatom barátom, akkor még csak ez az ismeretlen ember, az első volt, aki kiugrott az autóból, rögtön a nadrágjához kapott, levette a nadrágszíját, mert látta, hogy a motor vezetője vérzik, a motoros felső combjára hurkolta és jól meghúzta a nadrágszíjat amennyire csak tudta. Aztán megvártuk a mentőket, amíg kijöttek Tatabányáról, innen kezdve én Umbertónak testi lelki jó barátja lettem. Mint kiderült az ő élettársa, későbbi felesége egy magyar származású hölgy volt. Gigliola, tehát elénekelte itt a műsorát a Táncdalfesztivál gálaestjén, mi felvettük vele a műsort, és még aznap este telefonál Umbertó, hogy a Gigliola édesapja rosszul van, nekem volt egy barátom éppen akkor szakvizsgázott kardiológus volt, és felhívtam dr. Nádas Ivánt, hogy oda kéne menni a szállodába a Keleti pályaudvarhoz. Mindketten villamossal elindultunk oda. Barátom felment a papa szobájába, ott megállapította, hogy szívrohama van, adott neki injekciót, és mondta neki, hogy másnap nyugodtan elindulhatnak haza. Ezután túl azon, hogy volt itt egy fellépése a kislányának, aki akkor 19 éves volt talán?, egy olyan szoros barátság kötődött nemcsak Umberto és közöttem, hanem Gigliola és én köztem, a papa a családja és köztem, hogy a következő évben meghívtak Milánóba.

– Szóba került Bánki László szerkesztő, sajnos már régen nincs közöttünk, forgatás közben Japánban halt meg 1996-ban. Sokat, sok műsorban dolgoztatok együtt, kérlek, mesélj az olvasóinknak Laciról egy kicsit.
– Bánki Laciról, nagyon sokan és nagyon sokat tudnának mesélni, biztos vannak, akik nálam többet is tudnának. Mi csak névrokonok voltunk. Laci, az 1956-os tevékenysége miatt néhány évig szilenciumon volt, az Országos Rendező Irodánál tevékenykedett. Előtte ő ifjúsági vezető volt, ha jól emlékszem a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalomban, erdélyi származású volt egyébként. Embernek jobb humora, mint a Lacinak nem volt. De embernek gonoszabb humora sem. Ha ő valakit a szájára vett azt az úristen mentse meg. Nekem szerencsém volt, mert nem voltam ellenfél, feleségével Lehel Judittal is kifejezetten jóban voltam, együtt dolgoztunk.

– Az Ő nevéhez fűződnek az olyan műsorok, mint a Táncdalfesztivál, a Zenés Tv Színház.
– Igen, ezek akkor nagyon nagy tettek voltak, a Táncdalfesztivál a világviszonylatban nem volt egyedülálló, de mégis nagyon nagy dolog volt ezt a vasfüggönyön innen, Magyarországon létrehozni. Megvívni azt a politikai küzdelmet, hogy ez a “népmozgalom” létre jöhessen! Ő ebben tevékenyen részt vett, bizony kinyitotta a száját, mert ő egy olyan pasi volt, akit azok évek, amit szilenciumon töltött, egyáltalán nem törtek meg, hanem kinyitotta a pofáját, és amikor azt mondta Tömpe elvtárs, hogy Táncdalfesztivál az kispolgári ízlést hozza be, és különben is ki az a Kovács Józsi, akit, száz ezrek szavaznak be a döntőbe, amikor ócska nyálas számokat énekel? Bánki Laci Ő akkor is ellentmondott és végül győzött! Mindenkinek volt véleménye a Táncdalfesztiválról, a Magyar Televízió vezetésében és a Bánki Laci mindenkivel felvette a harcot, így nem kellett a Felleginek, a hangját felemelni, elég volt, ha Laci megtette. Nagyon nagy csatái voltak, ennél jelentéktelenebb ügyekben is. Emlékszem rá, hogy szerették egymást Horváth Ádámmal, de ez egyáltalán nem akadályozta meg, hogy évődésük a néha a végletekig el ne menjen. Aztán megbékéltek, ha kész volt egy műsor. Hatalmas zenei műveltsége volt. Ő teremtette meg a Zenés Tv Színházat, ami egyedül álló volt nem csak Európában, hanem a világban.

– Zenés Tv Színház címmel a Televízió archívuma ma már több mint 150 adás kópiáját őrzi, mind a kor legjobb szereposztásával, ragyogó minőségű zenefelvétellel, a legjobb rendezők megvalósításában. Egyébként Laci egyszer azt mesélte nekem, hogy Balatonszéplakon nyaralás közben, hogy éppen “belefáradt a Táncdalfesztiválokba”, amikor Horváth Ádám javasolta neki, hogy miért nem használja ki, dramaturgi végzettségét és a színház iránti vonzalmát . Ebből született meg aztán a Zenés Tv Színház.
– Nem is tudtam, hogy ennyi készült, óriási szám! Azt tudom, hogy mai napig egy – egy gazdag ország, egy – egy gazdag televíziója egy – egy nagyoperát, megvalósít. Ám ennek húsz évvel korábbi előzménye volt, hogy Bánki Laci kitalálta a Zenés Tv Színházat, és Ruittner Sanyival kettesben és ennyi önálló zenés drámai művet létrehoztak!

– Arról is ejtsünk szót, hogy ebben volt opera, operett, táncjáték, balett, sőt volt még animációs, és bábfeldolgozás is.
– Ezt én nem is tudtam, melyik volt ez?

– A báb Ligeti György: Adventures (Kalandorok), rendezte: Bednai Nándor
– Mindegyik elkészült mű, valóban első osztályú szereposztással készült, és kiváló rendezőkkel, Vámos Lászlótól , Horváth Ádámig, Mikó Andrástól Szinetár Miklósig.

– Azt mondtad egyszer, hogy a Rendezői Pályádon döntő befolyást gyakorolt rád egy rendező, Egri István, a “dacos ” egyszer azt mondtad, rendezőként tőle tanultad a legtöbbet. Milyen volt ő, és tényleg ilyen sokat jelentett számodra, hogy dolgozhattál mellette?
– Ez valóban így volt. Már beszéltünk arról, hogy diplomám nem volt diplomám. Így az ismereteim hiányosak voltak. Igaz, hogy aztán sok éven keresztül, újra elkezdtem olvasni, olvasni és olvasni őrült mennyiségben és tempóban valamint zenét hallgatni, zenét hallgatni és még több zenét hallgatni, de oktatást, mesterségbeli ismereteit nem szereztem meg rendszeres főiskolai tanulmányok szintjén. És akkor jött az Isten áldotta “dacos” – ugyanis Egri Istvánnak ez volt a beceneve a szakmában. Már nem tudom mi volt a címe annak a tv-játéknak, amit rendezett, és engem osztottak be hozzá első asszisztensnek. Ez az ember, aki akkor életében először rendezett televízióban, olyan művészekkel vette körül magát, akik mind ismerték és tisztelték, megtanított engem a színésszel bánni tudás első számú törvényére! A színészt mindig tisztelni kell, a színészt nem szabad olyan helyzetbe hozni, hogy mások előtt az instrukció őt rossz fényben tüntesse fel. Emlékszel talán, akkor már a 4. stúdióban dolgoztunk, – és a 4. stúdióban a vezérlőből a lejutás a stúdiótérbe az egy hosszú lépcsőn keresztül történt. Bár volt lift, de Dacos eleve nem használta a liftet. Minden instrukcióhoz, akár 15 ször is lefutott a lépcsőn, – 60 fölött lehetett akkor már – és karon fogta színészt, bevitte a sarokba, és ott a sarokban elmondta neki azt, amit ő csak neki szánt, mit csinált rosszul, hogy kéne jól csinálni. Ez persze neki könnyebb is volt, mert nem csak rendező, hanem színész is volt. Utána visszajött a vezérlőbe és folytattuk a felvételt. Amikor befejeztük a tv játékot, ő megköszönte nekem, hogy én segítettem, akkor én azt mondtam neki: Kedves Pista, azt kell mondanom, hogy te tetted velem a legtöbbet én velem, hogy magad mellé vettél, mert annyit tanultam tőled, amennyi felért a főiskolával!

– Térjünk vissza a szórakoztatásra. Találkozásod Hofi Gézával.
– Boldogan. Ehhez tudni kell, hogy a Géza nekem évfolyamtársam volt a Rózsahegyi Kálmán Szinészképző Stúdiójában.. A Rózsahegyihez a Koncz Gabi, a Hofi, Zana József meg én együtt jártunk. Géza akkor éppen katona volt, és csak az eltávozásokon jött fel valahonnét vidékről, amikor óráink voltak a Rózsahegyinél. Nem gondoltam volna akkor, hogy – mert a későbbi erényei akkor még nem mutatkoztak meg – , hogy milyen muzikális, hogy milyen fantasztikus humora és eszméletlen agya van, és, hogy az élethelyzeteket hogyan tudja a fonákjáról nézni. Nagyon jó barátságba kerültünk, mint osztálytársak. Aztán eltelt néhány év, egyszer a Bánki Laci azt mondja nekem, te ide figyelj . , van egy srác Hoffmann Gézának hívják, az EMKÉ-ben (17) lép fel éjszakánként, menjünk el egyszer, hallgassuk őt meg. Elmentünk meghallgattuk a Gézát, aki akkor már Hofi Géza néven lépett fel, akkor énekelte már az Armstrong paródiát, kértük, hogy engedje meg, hogy fölvegyük. Felvettük, aztán egyre inkább mindent felvettünk, és lám, most végül üstökösként, sőt álló csillagként ma is itt lebeg felettünk! A szilveszteri műsorok a televízióban nélküle már elképzelhetetlenek voltak. Minden 70-es 80-as évekbeli szilveszteri műsor úgy ért véget, hogy jött a Hofi. A szilveszteri műsorokat persze csak kis részben rendeztem én, nem játszottam komoly szerepet, ellenben egy dolgot véletlenül elcsíptem. Egy Hofi műsort vettem volna fel, de annak a kamera főpróbáját tartottuk, a 4. stúdióban, közönség nem volt még, csak a műsorban részt vevő kollégák, színészek és televíziós munkatársak. Géza ott előadott egy, a debreceni segédszínész éveiről szóló magánszámot. Az őt és az általa utánozott pályatársakat ismerő kollégák, így Ruttkai Éva, Latinovits Zoltán (aki egy ideig Hofival együtt debreceni színész volt) és az isteni Szendrő József, akiről a legtöbb paródia szólt, könnyeztek a nevetéstől. Ezt én orvul felvettem. Akkora durranás lett, teljesen véletlenül, hogy egyike máig, a Hofiról készült felvételek közül leggyakrabban sugárzottaknak. Aztán persze jöttek a Horváth Ádámmal készített műsorai, Hofélia, a Rózsa Sándor paródia stb.

– Egy a nyolcvanas években készült szórakoztató főszerkesztői jelentésben olvastam, hogy bizony azért nem lehet előrelépni a több, jobb szórakoztató műsorok területén, mert csak egy Hofi van.
– A jelentést író frappánsan összefoglalta lényeget! Pedig akkor még voltak jó szerzők, jó kabarettisták is, evvel együtt minden szilveszteri műsor megkapta a magét, mindig a tavalyi jobb volt ., ezért egyszer készült egy olyan szilveszteri műsor, aminek Fellegi azt a címet adta, hogy ” A tavalyi jobb volt.” Szeretném, ha ma is csak olyan vacak szórakoztató műsorok készülnének, mint amilyenek azok voltak. Géza, hatalmas egyéniség volt, és nagyon nagy kár hogy olyan korán itt hagyott bennünket! Szükség volna rá!!!

– 1971-ben két díj egy filmmel. külföldön Barcelonában megkaptad a Premio Ondas díjat a Porond és Iskola.című filmeddel, s még ugyanabban az évben nyertél a Miskolci Rövidfilm Fesztiválon ugyancsak ezzel a filmmel. Ez tehát egy igen sikeres év volt?
– Igen! Volt Magyarországon egy Artistaképző Iskola, tulajdonképpen felsőfokú intézmény, de nem volt ennek akkreditációja. Itt tanultak azok a fiatalok, akik zsonglőröknek készültek, és egy életen keresztül egy számot gyakoroltak, vagy trapéz artisták, esetleg ugróasztal akrobaták, vagy bohócok lettek. Baross Imrének hívták ennek az iskolának az igazgatóját – és ő előjött egyszer Fellegi Tamás főnökömhöz, hogy mi lenne, ha készítenénk egy filmet az iskoláról. Fellegi azt mondta neki, jó, ő kijelöl egy rendezőt, engem, Fodor Ilikét szerkesztőnek, és Molnár Miki lett az operatőr. Kimentünk az iskolába megnéztük, hogy a fiúk, lányok mit tudnak, aztán egy héten keresztül kísértük az életüket. A gyakorlástól, az elméleti, iskolai foglalkozásokon keresztül, a művészképzésen át egészen a cirkuszi fellépésig. Ez a film hála Molnár Mikinek meg a tehetséges fiataloknak, nagyon jól sikerült. A Magyar Televízió, lehet Fellegi javaslatára, be nevezte, persze én nem tudtam róla, ilyet akkor nem beszéltek meg velünk, – a barcelonai Premio Ondas-ra. Ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy Hullámok Díja. Én onnét szereztem tudomást arról, hogy a filmet benevezték, hogy lehívtak a Nemzetközi Kapcsolatok Osztályára, ahol Dobos elvtárs elővett egy táviratot, amely arról szólt, hogy három nappal ezelőtt megnyertem a Premio Ondas-t, és menjek ki vegyem át a díjat. Kérdeztem, most mi legyen? A válasz az volt, hogy szerezz magadnak egy szmokingot, és utazz ki Barcelonába. Ezután elmentem a Magyar Televízió jelmeztárába, kértem egy méretes szmokingot, kaptam is egy jó meleget, belegyömöszöltem a bőröndömbe és elutaztam a MALÉV -val Barcelonába. Fogadott a repülőtéren, a Spanyol Televízió barcelonai állomásának az igazgatója, aki igen sajnálta, hogy nem a díjátadóra érkeztem meg, mert az már négy napja lezajlott. Rögtön éreztem, hogy a szmokingot potyára vittem. Így ő átadta a díjat ott az irodájában, majd azzal kísért ki, érezze jól magát Barcelonában, mert az a díj, hogy három napig az ő vendégük vagyok. Végül is eltöltöttem három szép napot Barcelonában, gyönyörű szép dolgokat láttam, Picasso múzeumot, a Ramblákon fel alá sétálhattam, visszaszokhattam a dohányzásra, szóval eseménydús három nap volt. A díj nehéz márvány alapon egy ezüst szárnyas Niké szobor. Valahol meg kell lennie a Magyar Televízióban. Nem vihettem haza, akkor az volt a szokás, hogy a Televízióban le kellett adni díjat, mivel azt nem az alkotók,, hanem a Magyar Televízió nyerte. Azt megengedték, hogy a díj okleveléről hazavihettünk egy-egy fénymásolatot. Ez a másolat ma is a hálószobámban függ. A díjat, a szobrot, legutoljára évekkel ezelőtt a régi székházban láttam, az Elnöki tanácsteremben volt egy üveges szekrényben a többiek díjaival. Jó társaságban! Kíváncsi lennék, ma hol van, megvan-e még? No aztán volt még egy számla arról a bőröndről, amit külön vennem kellett, hogy a díjat bele tudjam tenni és feladni a repülőgépre, nem beszélve arról, hogy komoly összeget kellett kifizetni a reptéren a túlsúlyra. Ezután neveztük be már magunk a Miskolci Filmfesztiválra, ahol még ugyan abban az évben megnyertük a közönség díjat.

– Újabb külföldi hírességgel találkoztál Vlagyimir Viszockijjal (18), Magyarországon (1974).
– Ennek pedig az a története, hogy oda jött hozzám az aulában Mészáros Márta, te Iván idefigyelj ., tudod ki az Vlagyimir Viszockij, mondtam igen halottam róla, ugye a szamizdatos..? Igen .igen ő az, volt a válasz. Jön Pestre, nem akarsz vele egy filmet forgatni? – hangzott Márta újabb kérdése. Mondtam: Márta! Gondolod, hogy Szabadság téren ez így megy? , – én persze, hogy akarom, de te jóban vagy a Fellegivel, menj oda hozzá és beszéljétek meg. Márta felkereste Fellegit, aki azt mondta, hogy hozzá járul ahhoz, hogy filmet készítsek vele, de, hogy ebből adás lesz-e? , azt majd ha elkészül eldöntik. Darvas Máté operatőrrel kitaláltuk, hogy milyen helyszíneken fogunk forgatni, megkaptuk a dalokat, és a magyar fordításokat. Akkor még oroszul tudtam a legjobban, én tényleg komolyan tanultam oroszul, kicsit tankönyv ízűen de tényleg jól beszéltem a nyelvet. A film szerkesztője Sztevanovity Dusán volt, aki meg anyanyelvi szinten beszél oroszul, Kozák Andris aki szintén nagyon jól beszélt oroszul ő volt a riporter. Megjött egy pasi, farmerban, lazán, elmondtuk, mit akarunk, de kiderült, hogy annak ellenére, hogy előre írásban kértük nem hozott playback-et. Összeszedtünk hát egy zenekart, ő fogta a gitárját, mert az elhozta, és aztán betanította azokat az akkordokat és minimális tudnivalókat amelyek segítségével fel tudtuk venni a fél playback-et. Felvettünk hat vagy hét számnyi fél playback-et, a Rege Szálló bárjában, mert ott volt zongora, és ott a környéken, a Tündér hegy, maga a szálloda épület, és a hárshegyi camping környékén felvettük a számokat, aztán összevágtuk. Volt velünk kegy nő, akit tolmácsnak küldtek, a Magyar-Szovjet Baráti Társaságtól (19), persze tudtuk, hogy ő nem tolmács, – hiszen erre nem is volt szükség- , ..

– Ő volt a nevezzük úgy, hogy a magnó..?
– Igen, így is nevezhetjük. Látta és hallotta, hogy mit forgatunk. A vágás során időnként be-be nézett a vágószobába. Ez engem borzasztóan zavart, mert amikor az ember vág, akkor révületben van, oda idegen ember ne nyisson be. úgy, hogyKitessékeltem a nőt. Ennek, az lett a következménye, hogy a legszebb dalra, az oroszul nem tudó főnökeim, azt mondták, hogy na ezt nem! Kérdeztem, honnét veszitek, azt sem tudjátok, hogy miről szól! A dal egyébként arról szól, hogy lassabban menjetek lovaim . Kérdem, mit akartok ezzel nincs ezzel semmi baj, a válasz viszont az volt, de igen ott kint nagyon csípi az elvtársak szemét, ezt ki kell venni. Úgy, hogy Somogyi Zsuzsi kivágta ezt a dalt. A dal azóta sincs meg! Valaki eltette. Viszockij egy zseniális figura volt, vele is aztán jó barátságba keveredtem. Amikor itt volt a Ljubimov a Taganka Színházzal akkor ő játszotta a Hamlet-et, fantasztikus előadás volt. Aztán amikor Moszkvában jártam meghívtak egy másik előadásukra.

– 1978-ban két hónapos ösztöndíjasként az első magyar televíziósként az ORF -nél, Bécsben tanulhattál, úgy tudom hosszú évekig aztán ez a kapcsolat műsorokban is realizálódott.
– Megjelent egy pályázati felhívás, hogy lehet pályázni ösztöndíjakra. Akkor én már elég jól beszéltem németül. Ehhez annyi magyarázat fűződik, hogy a feleségem két nyelven kitűnően beszél, németül és angolul, és mi akkor az iskoláskorú gyerekeink előtt, ha nem akartuk tudtul adni nekik miről beszélünk, akkor németül beszéltünk egymással, ez nekem annyi gyakorlatot adott, hogy elegendő volt ahhoz, hogy amikor az ösztöndíj bizottság meghallgatott átvittem a lécet. Az ösztöndíj nem az ORF -hez, hanem Ausztriába szólt. Én magam irányítottam úgy a dolgot, hogy megértem a TV Nemzetközi Kapcsolatok Osztálya vezetőjét, már nem is tudom ki volt akkor?

– Berecz Annamária.
– Igen, ő volt tényleg, hogy próbálja meg elintézni, hogy én az ORF -be bejárhassak. Megérkeztem ’78 márciusában Bécsbe, Bejelentkeztem az ORF-nél, volt ott egy hölgy, aki azt mondta, jöhet bármikor, de hát ne várja, hogy ösztöndíjas programot tudunk adni, jöjjön, nézzen, tanuljon a saját erejéből, mert semmit nem tudunk segíteni. Kérdésemre, elmondta, hogy Szórakoztató szerkesztőség az ötödik emeleten van. Felmentem ötödik emeletre, láttam kiírva Suzanne Rathonyi. Gondoltam, ő biztos tud kicsit magyarul, bekopogtam, bemutatkoztam, én magyar vagyok, azért jöttem, hogy két hónapig maguknál tanulmányozzam a műsorkészítést, és ha befogadnának, szeretném, ha ezt a szórakoztató szerkesztőségen tehetném. Nézze, mondta, éppen most csinálok egy helyszíni közvetítést a florisdorfi Munkás Művelődési Otthonból, ha akarja, kijöhet velem. Így ragadtam ott az ORF-nél és lettem jóba az akkori szórakoztató főnökkel és annak a helyetteseivel, a gyártásvezetőkkel, a Zsuzsán keresztül – aki mint kiderült, Tolnay Klári leánya volt. – a szerkesztőkkel.
Ennek az ismeretségnek aztán az lett a hozadéka, hogy amikor ők elkezdtek nyitni, a vasfüggönyön túlra, 1981-ben az új szórakoztató főnök Harald Windisch a kinevezése után eljött Magyarországra az MTV-be koprodukciókról tárgyalni. – Akkor már Bernát Rózsa volt a főszerkesztőnk. Bednai Nándi, Horváth Ádám, Kállai István, Rózsa meg én voltunk, a magyar tárgyaló”delegáció”. Ebből csak Rózsa nem beszélt németül. A szó szoros értelmében elkezdtünk ötletelni, hogy mit lehet a két országból a másiknak megmutatni. Itt volt Windisch mellett az előbb említett Ráthonyi Zsuzsa is. Jöttek az ötletek, de semennyire nem jutottunk előre, ment a gitt rágás. Akkor még én is dohányoztam, Windisch is, Rózsa pedig nem. Tartottunk egy cigaretta szünetet, kimentünk Windischel a folyosóra. mind a ketten azt mondtuk . így nem megy, ő hozzátette, nem azért jöttem ide, hogy ne vigyek haza semmit, amiből műsor lehet előállítani. Én meg azt mondtam, egy dolog biztos, mind a két országban élnek fiatalok, mind a két országon keresztül folyik a Duna, ha ezt a kettőt, mint alapelvet tekintjük, ebből már biztos ki találunk valamit, ami összefon, valami közös kihozható, ezt kellene betáplálni a kreatív agyakba . Ez lett az első Bécsben és Budapesten élőben közvetített, osztrák – magyar est. Ezt a Vigszínházban Horváth Ádám és Marton László rendezte, én Bécsben voltam a szerkesztő – Budapesten, meg ha jól emlékszem Ráthonyi Zsuzsa . Később ez a kapcsolat üzemszerűen működött, évente egy – két közös műsort készítettünk. Vetélkedőket, show-kat. Aztán bevontuk a szlovéneket, és az olaszokat. Aztán egy ilyen négyes együttműködésben készült egy könnyűzenei show sorozat, először a Wörthersee rózsája, majd Szentendre rózsája, Portorozs rózsája, végül Lignano rózsája. Ennek lezárására mondom, hogy múlt héten tértünk vissza feleségemmel Vorarlbergből, ahol Windischéknek van egy kis háza, ott voltunk az ő vendégei és a barátságunk az óta is tart. Schrunzban négy napot síeltünk.

– Nem beszéltünk még prózai munkáidról, Heltai Jenő: Asszonyi ravaszságok könyve, Nagy Endre: Képviselő úr, Guthy Soma-Rákosi Viktor: A Miniszterelnök, stb. ezek mennyire másak munkásságodban?
– Egy idő után eljutottam arra szintre, hogy a szerkesztők megkerestek. jöttek hozzám. Ezeket a műveket már magam választhattam. Nagyon hatásos és sikeres együttműködés volt, máig hálás vagyok a sorsomnak, Ágoston Györgynek és Kállai Istvánnak. Ágoston Gyuri egy rendkívül szorgalmas humorista vénával megáldott szerkesztő, a Kállai egy laza, jó tollú, remek humorú drámaíró. A Pista egy egyedülálló csillag a Magyar Televízió egén. Visszatérve a prózai belpolitikájának a torz tükre volt, máig érvényes mondanivalóval.

– Maradjunk a jó hármasnál. Vagyis három alkotó egymásra találása, a nézők pedig sok műsort nyernek Pl. Amiről a pesti Broadway mesél (1981), Egy ház a kőrúton (1979), Randevú a Royalban (1984). Szerkesztő társad Ágoston György, a forgatókönyvet Kállai István írta.
– Ligeti legendák, Szemben a Lánchíd oroszlánja, Aranyoskáim, folytathatnánk még. Ezek a pesti szórakoztatás történetét feldolgozó sorozatok. Az én életemben az említett sorozatok a legfontosabbak. Az, hogy én részben megismerhettem, és részben megismertethettem olyan szerzők műveit, akiknek művei a sorozatokban szerepeltek, azt én nagy szerencsémnek tekintem. A megelőző évtizedekben is ment egy – egy Rejtő, egy – egy Nóti Károly jelenet vagy darab a Magyar Televízióban, de így tematikusan, dramaturgiai és történelmi szálra fűzve, vagy helyszínhez kötve, mint a Amiről a pesti Broadway mesél, vagy előtte az Egy ház a körúton, a Randevú a Royalban, ami a mostani Madách Színház története. Az Aranyoskáim, amely, Salamon Béla élettörténete. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de ez a mi felfedezésünk, sőt talán fegyvertényünk is volt. És ebből él a Magyar Televízió máig is. Ha nem lettek volna ezek a sorozatok és szerzői estek, akkor az MTV Üdítő című műsora csak Bambit (20) szolgálhatna fel.

– 1980-1989: Szórakoztató Főszerkesztőség helyettes vezetője voltál majd kb. egy évig főszerkesztője volt mindaddig, míg a produceri irodák kialakultak. Akkor a Pro-film produceri iroda vezetője lettél. Olvasóinknak légy szíves mondd el, hogy Hankiss Elemér miért is hozta létre ezeket a produceri irodákat? És a tietek, hogy üzemelt, milyen problémák voltak és sikerek?
– Ez az persze közben is történt, Bernát Rózsa meghalt, Kalmár Andrást kinevezték főszerkesztőnek, én maradtam a helyettese, aztán András nyugdíjba ment, így én lettem a főszerkesztő . De azzal a kitétellel vállaltam ezt, hogy én a rendezést abba nem hagyom. Kevesebbet rendezek, de rendezek. Ezt Bereczky Gyula (21) akkori elnök be is tartotta. Aztán jött a rendszerváltás, és rövidesen jött Hankiss Elemér (22). A Hankiss Elemért, mint szellemi példaképet máig nagyon tisztelem, de amit ő akkor a Magyar Televízióval művelt az a káosz magasfokon előállítása volt! Olyan erők szabadultak fel, és ütköztek egymásnak, amely erők bár egy ideig egy irányba húztak, aztán soha többé. Ez a produceri iroda rendszer, amit az Elemér kitalált, rögtönzött, ez nagyon sok működési zavart, másrészről külső és belső összefonódást produkált!
Ez nem tett jót a Magyar Televíziónak, mert a világon sehol sincs olyan televízió ahol nincsenek szakszerkesztőségek. Aztán ezek a szakszerkesztőségek vagy külső, vagy belső gyártóktól megrendelik a műsorokat. De olyan nincs, hogy én vagyok a producer az állam pénzén, legyártom a műsort, meg is rendezem, pénzt is keresek rajta, mintha én eladtam, aztán megvettem volna azt, ami az államé volt.

– Szerintem a Hankiss ötletnek a legnagyobb problémája az volt, hogy ez az egész egy külső gyártás lett nem pedig producerség. Mert hiszen nem volt mögötte befektetett, befektetendő pénz, csak az állam pénze. A producerség alapja ugye az amikor a producer a saját pénzét, befektetését viszi a vásárra.
– Ez a “felállás” sokak zsebébe milliókat tett, miközben ugyanezek az MTV-t módszeresen kifosztották!

– Nem tudom olvastad-e a ” Kádár János a televízióról” című írásomat itt az archív oldalon, amiben hihetetlen mondatok vannak, hogy képzelte Kádár a műsorok átvételében a MEO bevetését. A találkozóról Nagy Richárd tájékoztatta a TV elnökségét, nézzük az idézetet (szöveghű) : .(.) “Magyarul, -azt mondja – hát maga üzemben dolgozott, nem?” Hát, mondom, persze. “Na, hát – azt mondja – a GANZ-ban is volt MEO, nem?” Hát, mondom, volt. Akkor már fölkaptam a szememet, hogy hátha súgtak neki, de hát tudom, hogy nem súgott neki senki. Hát, mondom, ott is ugye átveszik . Azt mondja: “hát pl. egy cipőgyárban. Legyártja ez az osztály, az-az osztály és utána azt mondja a MEO, hogy eladható exportra, csak belföldre, csak vidékre, csak falu-tanyai helyre, – azt mondja – hát ugyanigy meózzák. Hát maguknál is kellene lenni egy ilyennek”. Mondom hát, nálunk a meózást megcsinálja az a főszerkesztőség első fokon, amelyik ugye gyártja. “Hát maguknál ugye ellenőrzik.” Mondom: igen. “Na, még akkor van ezen kivül még más?”. Mondom: nincs , a vezetői kör csak a vitatott anyagoknál kapcsolód­hat bele. Fizikailag nem tud mást csinálni. Hát, ő pedig azt mondja, kellene, hogy gondolkodjunk azon, hogy valami ilyen legyen.
Mondom: hát akkor hadd mondjam el, lehet, hogy ez olyan hülyének tűnik, hogy most mond valamit és akkor rögtön mon­dom, hogy már foglalkozunk vele, de hát mindegy, azt kel­lett mondanom, hogy igen, foglalkozunk vele. De ő, azt mond­ja, nem tudja elképzelni, – ismerve ezt a garniturát – hogy ha kicsit nagyobb volna a kontroll bizonyos műsoroknál . ő sem azt képzeli, hogy minden műsort mi állandóan valahol átnézzünk, már úgy, hogy nem a gyártó, hanem valaki más, de mindenképpen hasznosnak tartaná. Azt mondja: “hát nevezzék azt MEO -nak.” Na, én erre mondtam egy ellenvéleményt, hogy nem szeretném, hogy létrejöjjön egy cenzor valami funkció. Azt mondja: “hát miért? ha a Belügyminiszteriumból 3 tiszt odamenne magukhoz, az cenzor volna. De maguknak a saját rendszerükön belül kell csinálni. Az meg nem cenzor, hát az önkontrollnak egy formája”. Mert a MEO után van a nemzet­közi, az a MERT, ugye. Tudjátok, az export szállításnál mondja ki a MERT azt, hogy lehet-e eladni a világban azt a nem tudom micsodát, amit átvett egy futószalag főnök, azt átvette a MEO és még a MERT is következik, aki azt mondja: uraim, el lehat adni, vagy el lehet vinni nyugatra vagy mit tudom én hova.(.).”
– Hát, ha ilyen egyszerű lett volna, vagy lenne. Minimális distinkciót kellett volna tennie a “mesternek” a művészet és a cipő gyártás között.

– Hogyan indult az “Uborka”?
– Nem beszéltünk még Bányai Gáborról az egyes csatorna intendánsáról. Rögtönző, impulzív, de jó ösztönű fiú volt. Az történt, hogy volt énnekem egy barátom, aki sajnos meghalt Salusinszky Miklós,aki Pannónia Filmstúdióbeli kolléga volt, bejött hozzám és azt mondta, most olyan a politikai légkör, amit nem kihasználni bűn, én ismerem az angol televízió Spitting image című műsorát amely “kiköpött képmás” magyar fordításban, meg tudnám csinálni a Magyar Televíziónak is veled. Ráfordítanék egy nagyobb összeget, ha később a Magyar Televízió nekem kifizetné a létrehozás költségeit. Mondtam neki n egyedül ebben nem tudok dönteni, értem amit mondasz és ez egy remek dolog lenne, de ehhez kell az Intendáns, aki a pénzt és a műsorhelyet adja. Elmentünk a Bányai Gáborhoz. Ő azt mondta, hogy éppen most bukott meg a szilveszteri műsorban, már nem tudom kicsodának, egy hasonló kísérlete, de én látok ebben fantáziát, próbáljátok meg, csináljatok belőle egy próba számot. Gondold meg, létrehozni a bábukat x 10.000 ft-ért darabját, no meg a töménytelen rajzot. Hát elég bátor vállalkozás volt belevágni. Nekünk pénzünk nem volt, mert a szerkesztőségek az Intendatúrától kapták a pénzt, ha az Intendatúra erre ad pénzt, akkor ránk hárítja a felelősséget, ha aztán nem lesz folytatás, kidobhatjuk a bábukat az ablakon. A Miki azt mondta nem baj, vágjunk bele. Ekkor aztán elkezdődött az “Uborka” diadalmenete, az első “Unborkát” is nagyon jól fogadták a nézők, azután a következőket egyre jobban. A nézők is, a televíziós vezetőség, sőt a politikusok is szerették. Nekünk minden évben, amíg volt “Uborka”, volt egy Uborka születésnapi ünnepségünk, az Orbán Viktortól, – Horn Gyulán át, Torgyán Józsefig, a Kuncze Gábortól a Deutsch Tamásig, Pető Ivánig, mindenki megjelent. Ezek az “Uborkák” mentek egészen addig havi rendszerességgel, amíg Horváth Ádám nem lett a Televízió elnöke.

– 1994 nyaráig.
– Igen, Ádámnak volt egy tanácsadója, akinek a humorérzéke a nullával volt egyenlő, – nem akarom megnevezni az illetőt -. A tanácsadó azt mondta, hogy ez az “Uborka “nem kell, a havi helyett maximum negyedévente legyen. Mi aztán csináltunk belőle negyedévi műsort, de az apparátus akik ezt gyártották, már felduzzadt a Salusinszkyéknál, az Aladin Filmstúdiónál, őket el kellett tartani. A negyedévi egy műsorért kifizetett pénz, már nem finanszírozta a készítők költségeit, a szobrászt, a bábkészítőt, a bábosokat, a televíziós rendezőt, a televíziós operatőrt, a szerkesztőt. A színvonal is csökkent ez is belejátszott a műsor halálába. Így Miki úgy döntött, hogy eladja az “Uborka” a copyright-ját, két társa kivásárolta őt. Elvitték egy másik céghez, ahol szép lassan meghalt a műsor. Ha most azt kérdezed tőlem, hogy szükség lenne ilyen Uborka típusú műsorra, azt mondanám, soha nem volt rá nagyobb szükség, mint most. Én nem értem a Magyar Televíziót, hogy miért nem fog neki ennek vagy valami ilyesminek. Mert a mai politikai élet, a fogcsikorgatós, görcsös, egymás iránti gyűlölet megnyilvánulása helyett, a néző boldog lenne, ha néha elvinnénk az ő szeretett, vagy gyűlölt politikusait pl. egy óvodába, vagy a politikus asszonyokat főzni tanítanánk, ehhez elhatározás kéne.
Az “Uborka” története során, bár jó pár évig készítettük, soha egyetlen politikussal konfliktusunk nem volt. Pedig belecsíptünk mindegyikbe, senki soha nem mondhatta ránk, hogy erre – vagy arra húzunk. Van viszont köszönő levelünk Antall Józseftől, Göncz Árpádtól, van levelünk olyan FIDESZ -es és MDF-es politikusoktól, akik azt kérdezik, mikor lesznek már ők is benne.

– Jött egy ajánlat, és megszületett Vámos Miklós “Lehetetlenje”?
– Ez egy nagy adománya a sorsnak, mert ez nem csak a Lehetetlen, hanem annak a folytatása is. A Vámos eljött hozzám a Szolnoki Andrissal, elmondták, hogy ők készítenek egy műsort a Magyar Televíziónak, azt szeretnék, hogy ha én rendezném. Ennél nagyobb megtiszteltetés nem kell az embernek, – nekik akkor már meg volt a megbízatásuk a Televíziótól, nekem csak annyi volt a dolgom, hogy a felkérésükre igent mondjak. Ezzel aztán elkezdődött egy 6 – 7 éves együttműködés a Mikivel, aki egy csodálatos orákulum, kiváló író, kiváló színpadi szerző. El kellene egy Vámos Miklós szellemiségű, okosságú, humorú, életismeretű ember az MTV képernyőjén. Esetleg Vámos Miklósnak nevezhetnék. Meg azok az emberek is kellenének, akik a vendégei voltak. Ez egy nagy öröm volt az én életemben. Végül is ha a befejezését nem nézzük az én televíziós sorsomnak, amikor Szabó László Zsolt, Szenes Andrea szíves közreműködésével ki akolbólintottak, azt mondhatom csupa öröm és siker jött, és az utolsó évtizedeim a boldogságban úszás évtizedei voltak. A Magyar Televízióban eltöltött 40 évemet büszkeséggel vállalom, és nagyon boldogan beszélek róla.

– Végezetül azt kérdezném mi a véleményed arról a sokat hangoztatott főleg kritikusi véleményről, hogy a Televízió egy valamivel nem tudott mit kezdeni az évtizedek során, a kabaréval, vagyis nem sikerült megteremteni a televíziós kabaré műfaját. Azt mondják, hogy az a kabaré, ami a képernyőn megjelent az évtizedek során nem más, mint a lefényképezetett rádió kabaré.
– Ez úgy ahogy van, buta beszéd! Én úgy látom, hogy a dolgokat történetükben kell nézni. Amíg a Rádió volt csak és nem volt Televízió, addig a rádió kabaré volt az, amit a szakmai közvélemény, a kritika szapult. Addig a Rádió zseniális szilveszteri kabarékat produkált, és egy ország hallgatta, akkor is ott állt róla másnap a napilapokban a kritikusi vélemény, hogy ócska stb. nem akarok kitérni a kérdés elől, ennek a folytatása az lenne, hogy jött a Televízió, attól kezdve, megnemesedett a Rádió kabaréja, de nem akarok idáig eljutni. Volt egy szakasza a magyar televíziós kabaré történetének, amikor a rádió kabaré alkotóit kérte fel a Magyar Televízió, hogy készítsenek speciálisan televíziós kabarét. Farkasházyt, Verebest, Sinkót, és társait, és egy kivétellel a kísérlet nem sikerült. De ha elméleti véleményt kérsz tőlem, akkor azt kell mondjam, valami olyasmi iránt vágyódik a kritikai közvélemény, – erről szakdolgozatot írtam valaha – , ami nem létezik. Mert nincsen speciálisan ilyen, vagy speciálisan olyan kabaré, ahogy a többi műfajoknál, itt is csak jó és rossz van. A Hofi a rádióban is kiváló volt, a televízióban is kiváló volt, Hofi ha egy száll öltönyben áll ki, és nem Oféliának öltözik, vagy Rózsa Sándornak, akkor is jó. A Rózsa Sándor paródia a Rádióban is ugyan olyan jó lett volna, és bármelyik másik Hofi műsor is. Tehát a tehetségen és a tehetségtelenségen múlik a dolog. Mondhatnám azt, hogy persze lehetnek originális ötletek, pl. beszéltünk az “Uborká”-ról, amit a Rádióban nem lehetne megvalósítani. Ha jó az írott anyag, akkor jó a kabaré, ha rossz, alpári, színvonaltalan vagy ne adj Isten humortalan, akkor rossz a kabaré. Az általad említett Egy ház a körúton, vagy az “Amiről a pesti Broadway mesél” című műveknél én egy pofon egyszerű trükköt alkalmaztam, ezeket mindig élő közönség előtt vettem fel, nem később lett nevetéssel feldúsítva, amikor a jelenetet vagy az egyfelvonásost felvettük, vagy a kuplé elhangzott. A stúdióban ott ült a néző, a saját reakciója, nevetése, tapsa volt a visszaigazolás. De ez csak az egyik megoldás. Az “Uborká”-nál nem volt nevetés, mégis hatásos volt. Összegezve nem hiszek abban, hogy létezik önálló televíziós kabaré, vagy önálló televíziós kabaré műfaj. Még egyszer mondom, csak jó kabaré van, és rossz kabaré!

– Már régen, nyugdíjas vagy. Alig két hete találkoztunk a Nemzeti Színházban a Fehér György díj-átadón, – ahol a kuratórium tagja vagy – tevékenyen részt veszel a kulturális életben, szakmai szervezetekben. A Televíziós Művészek Társaságában is sokszor találkozunk. Ennyi mindennel foglalkozol?
– Bizony a rendezői tétlenség mellett, amolyan hasznos pótcselekvésként van módom e szervezetekben folyamatosan dolgozni. A dolog úgy kezdődött, talán még emlékszel, hogy a rendszerváltás után volt a kamarásodás időszaka. Akkor létrejött a Rendezői Kamara, és az összes többi, ezek később a kamarai törvény miatt megszűntek, akkor a televíziós rendezők csatlakoztak a Filmművész Szövetséghez, akkor én ott tevékenykedtem, később a Filmművész Szövetségnek lett egy segélyezési bizottsága, abban lettem tag. Végül is ennek a segélyezési bizottságnak a folytatása az az alapítvány, amit most már éppen 10 éve működtetünk, ez a FILMJUS Egyesület alapítványa, a film és televíziós szerzők, szociális segélyezésére és kulturális támogatására jött létre. Elég jelentős összeget 50- 60 millió forintot fordítunk segélyezésre, az összeg évente változik. Ennek jelentős része szociális segély, rászorult kollégáknak, akiknek már végleg nincs hová fordulni, nincs kitől kérni, nekik segítünk, másoknak temetési segélyeket adunk, vagy az élet továbbviteléhez adunk segélyeket. Ezen kívül azon kollégáknak, akiknek a havi átlagjövedelme éves átlagban havi százharmincezer forint alatt van, azoknak küldünk 35 – 40 ezer Forint, havi nyugdíjtámogatást, és azoknak a kollégáknak, akik 52 és 62 év közötti életkorban vannak, azoknak 10 éven keresztül fizetünk egy önkéntes magán nyugdíjpénztárba havi 10 ezer forintot. A másik rész a kulturális támogatás, eddig pályázatokat írtunk ki pl. forgatókönyvre, dokumentumfilmre, kísérleti filmre stb. Ami elképzelhető a két szakmában, azt mindet támogattuk. Ennek az Alapítványnak most már 3 – 4 éve én vagyok az elnöke, a hajdani segélyezési bizottság, ami akkor Bokor Péterből, a Böszörményi Zsuzsából, Lénárt Istvánból, Sós Mariból, és belőlem állt, ebből négy tag továbbra is ott van a kuratóriumban, Bacsó Zoltán és Csukás Sándor két új kolléga viszont bekerült. A FILMJUS Egyesületnek, a vezetőségi, továbbá választmányi tagja is vagyok. A filmes és televíziós rendezők Céh-ének (MRC) voltam már elnöke, voltam már vezetőségi tagja, és most büszke tagja vagyok. Egy csomó szakmai tevékenységben veszek részt most is. Ezen kívül az elmúlt év végéig tanítottam Színház és Filmművészeti Egyetemen, a végzős osztályoknak, televíziós játék rendezést, és ez nagyon nagy boldogsággal töltött el.

– Köszönöm a beszélgetést.

A beszélgetőtárs, és aki le is jegyezte: Dunavölgyi Péter.
Budapest, 2011. március.

Lábjegyzetek:

(1) Kalmár András, rendező, (Budapest, 1929. június 29 – ?) Tanulmányai: Gertler Viktor színiiskolájában tanult (1947)
Színház- és Filmművészeti Főiskola (1948-1952). Szolnoki Szigligeti Színház (1954-1955), Egri Gárdonyi Géza Színház (1955-1957), Déryné Színház (1957-1958), Bartók Terem (1960-1962), Pécsi Nemzeti Színház (1962-1964), Magyar Televízió (1963-1989). Tanulmányai befejezése után, amint az a színházi szakmában szokás volt a vidéki színházakban indult karrierje. Sikeres rendezések fűződnek a nevéhez. A hőskorát élő televíziózás azonban véglegesen elcsábította a színház világától. 1963-ban a Magyar Televízió rendezője lett. Rendezői tevékenysége mellett 1984-1989 között, nyugdíjba meneteléig a szórakoztató főosztály vezetője volt.

(2) Bernát Rózsa, (szül.: Soltys Rózsa) szerkesztő, dramaturg, (Budapest, 1929. január 27. – 1981. október 29.) Tanulmányai: Gyors- és Gépíró Iskola, majd ELTE Bölcsésztudományi Kara, magyar szak (1952-1957). Munkahelyei: Szabadságharcos – című lap, szerkesztőségi titkár, majd szerkesztő, Magyar Rádió, szerkesztő (1951-1965), Magyar Televízió (1965-1981), Drámai Főosztály, főosztályvezető helyettes, Irodalmi Osztály, osztályvezető, Szórakoztató Főszerkesztőség, vezetője. 1951-től a Magyar Rádiónál dolgozott szerkesztőként. Népszerű műsora volt A giccs – című sorozat.1965-től a Magyar Televízió Drámai Főosztályának helyettes vezetője és az Irodalmi Osztály vezetője volt. Vezetői munkája mellett több tévéjátéknak, tévéfilmnek, tévéfilmsorozatnak, színházi közvetítésnek, irodalmi műsornak és dokumentumfilmnek volt a szerkesztője vagy dramaturgja. Kipróbálta magát, mint forgatókönyvíró is. 1969-ben a Költészet: Mindenki újakra készül – című irodalmi műsorának volt a forgatókönyvírója. Az ezt követő években különböző vezetői beosztásokban dolgozott, és társadalmi tisztségeket töltött be (MRT, majd MTV PB-titkára).
1981-ben bekövetkezett halálakor a Szórakoztató Főszerkesztőség vezetője, valamint a TVDSZ elnöke volt.

(3) Fellegi Tamás (Budapest, 1930. március 10. – ) szerkesztő, rendező. Munkahelyei: Magyar Távirati Iroda (1948-1952), Magyar Rádió (1952-1957. január), Magyar Filmhíradó (1957. szeptember-1963), Magyar Televízió (1963. április-1975. november), Nagyító (1976-986), Képes 7 (1986-1990). 1948 szeptemberében az MTI újságíró gyakornoka lett. Itt a nagy átalakulás tanúja és résztvevője volt. Még gyakornokként lett az akkor alakult kulturális-, majd belpolitikai rovat vezetője. 1952-ben kezdeményezték áthelyezését a Magyar Rádióhoz. A rádiónál, a mai Krónika elődjénél kezdte, (szerkesztő: Földes Aliz), majd, Molnár Istvánnéval közösen a Nők félóráját készítette. Egy esztendő után, jelentős műsorok szerkesztésével bízták meg, (Épülő Szép Hazánk (vasárnap), Tegnaptól-holnapig (kedden és pénteken) heti 190 percben. Olyan írókkal dolgozott, mint Halász Péter, Mesterházi Lajos, Erdős Péter, Bokor Péter, stb. és olyan rendezőkkel, mint Várkonyi Zoltán, Apáti Imre, Cserés Miklós, valamint olyan színészekkel, mint Ajtay Andor, Bárdy György, Timár József, Uray Tivadar és sokan mások. 1955-ben Földes Péter eltávolítása után, a hírszerkesztőség helyettes vezetője lett. 1957 januárjában felfüggesztették, majd fegyelmi döntéssel elbocsátottak. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárában fellelt rendőrfőhadnagyi jelentés szerint:”A Magyar Rádiótól eltávolították 1957 elején ellenforradalom alatt ellenséges politikai magatartása miatt.” Nyolc hónapon át munkanélküli, majd Benke Valéria ajánlására a Budapest Filmstúdióhoz került, szerkesztő, később szerkesztő-rendező, még később főszerkesztő helyettes beosztásokban. Számtalan híradós riportot és hét dokumentumfilmet-, riportfilmet írt, rendezett. Innen kérte ki 1963-ban a Magyar Rádió és Televízió. A Szórakoztató- és Zenei Főosztály egyik megalapítója és vezetője, menedzsere volt: a Nyílik a rózsa, a Röpülj Páva, az Aranypáva, a Táncdalfesztivál, a Nemzetközi Karmesterverseny, a TV bérlet (hangversenysorozat), a Zenés TV Színház, a Jó estét Magyarország. Társalkotó az első koprodukciókban, a magyar-francia (rend.: Makk Károly, Rényi Tamás), magyar-svéd (rend.: Keleti Márton, + tévé-zenés esztrád: Szitányi András), a vetélkedők, filmsorozatok, valamint az Ötszemközt, s még számos produkció megvalósulásában. Alapító tagja a Televíziós Művészek Társaságának, immár 60 éve a MÚOSZ-nak, valamint a Filmművész Szövetségnek és a Mozgókép Rendezők Céhének.

(4) Romhányi József (Nagytétény, 1921. március 8. – Budapest 1983. május 7. ) író, költő, műfordító. Eredetileg muzsikusnak készült, a Székesfővárosi Felsőbb Zenei Iskolában tanult. 1951-től a Magyar Rádió dramaturgjaként, majd 1957-től az Állami Hangverseny- és Műsorigazgatóság művészeti vezetőjeként dolgozott, 1960-1962 között pedig a MTV szórakoztató rovatának művészeti vezetője volt. 1962-től haláláig a Rádió Zenei Főosztályának dramaturgja volt. Számos magyar opera szövegkönyve került ki tolla alól, így Sugár Rezső: Hunyady című oratóriumának (1953), Horusitzky Zoltán: Báthory Zsigmond (1960) és Ránki György: Muzsikus Péter (1963) című operájának szövegírója volt. A nagyközönség azonban elsősorban játékos állatverseit ismeri, ezeket Szamárfül néven adta ki, másrészt számos rajzfilm szövegének szerzőjeként emlékezhet rá. Az ő nevéhez fűződik például A Mézga család, melynek három sorozatát dolgozta ki, a (Dr. Bubó), a Mekk mester, valamint a Flintstone család. Mindezen műveiben megnyilvánuló sziporkázó verstehetsége nyomán hamar elnyerte a “Romhányi, a rímhányó” nevet.

(5) Polgár András (Budapest, 1937. augusztus 9 – Budapest, 2010. szeptember 1.) író, dramaturg, operatőr. Az érettségit követően katona volt a Határőrségnél. 1955-1960 között laboránsként dolgozott a Magyar Filmlaboratóriumban. 1960 óta az MTV trükkoperatőre, 1987-től dramaturgja volt. A szórakoztató irodalom művelője. Száznál több játék- és TV-filmet írt.

(6) Bosch kultúrház – a mai West Endtől balra Visegrádi, a Kádár utca, a Váci út háromszögében volt.

(7) Rózsahegyi színiiskola, alapítója Rózsahegyi Kálmán ( Endrőd, 1873. október 6. – Budapest ,1961 augusztus 27.) színész, tanár,feleségével, Hevesi Angélával alapította magán-színiiskoláját, melyből számos híres színész került ki. Rózsahegyi a realista színjátszás egyik legjelentősebb képviselője volt, aki nem a szó művésze volt, hanem az egyszerű, természetes, közvetlen játéké. Skálája meglehetősen széles volt, szerepei a bohózattól az érzelmes humorig minden árnyalatot felöleltek. Néhányan a tanítványai közül:
Berczy Géza . Dávid Kiss Ferenc . Fekete Tibor . Fellegi Teri . Fodor Zsóka . Görbe János . Gyukár Tibor . Hajmássy Miklós . Hofi Géza .Komlós András . Komlós Juci .Koncz Gábor Kosaras Vilmos . Máriáss József . Megyery Sári . Mezey Lajos . Mezey Mária . Mécs Károly . Péchy Erzsi . Péva Ibolya . Ráday Imre . Rátonyi Róbert . Regős Pál . Rózsahegyi Marika . Sas József .
Simon Jolán . Sztankay István . Szuhay Balázs . Tamási Eszter . Váradi Hédi . Várnagy Katalin . Zana József .

(8) Mátai László, film-közgazdász (Budapest, 1928. június 28. – Budapest, 1983. február 5.) Tanulmányai:
Kölcsey Ferenc gimnázium (1942-1946), Filmművészeti Egyetem, Gazdasági Szak (diploma 1954). Munkahelyei: MAFIRT (1946-1949), Népművelési Minisztérium (1954-1956), Magyar Televízió (1956-1983).
Fiatalon került az ujjászerveződő filmgyártás szakembereinek sorába. A Magyar Filmipari Rt. dolgozójaként szovjet ösztöndíjat kapott. Film-közgazdászként végzett kiváló eredménnyel, amiért a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa Tanulmányi Érdemérem kitüntetésben részesítette. Az első televíziósok közé tartozik, tevékeny részt vállalt a születő magyar televízió alapjainak megteremtésében a Híradótól, a szervezeti rend kialakításáig, operatőröket és rendezőket csábított át a filmszakmából. A hatvanas években kinevezték a filmosztály vezetőjének, munkájával nagyban hozzájárult a televízió gazdag külföldi filmprogramjához. Jelentős szerepet vállalt a gyártásvezető képzésben. Tankönyvet írt Filmtechnika, gyártásszervezés és technológia címen, tanfolyamot szervezett a gyártásvezetők képzésére olyan nagytekintélyű szakembereket megnyerve az oktatásra.

(9) Bán György, (Budapest, 1918. október 11. – Budapest, 1985. december 19.) bemondó. Munkahelyei: Magyar Rádió (1945-1962), Magyar Televízió (1962-1980). Színész szeretett volna lenni, végül bemondó lett. Mély zengésű, kellemes hangja, derűs, nyugodt egyénisége – sötét, ritkás haj, ívelt húsos orr, tömött bajusz, állandóan mosolygó száj, barátságos tekintet – folytán nem csak orgánuma kísérte végig a II. világháború utáni hazai mozgókép történetét, hanem a Magyar Televízió bemondójaként, sőt olykor műsorvezetőjeként is megismerhette a közönség. Az 1950-es évek elejétől a protokolláris események alámondója volt.
1957-től több mint két évtizeden keresztül volt a TV Híradó meghatározó hangja. Sokat “lóversenyezett”, ugyanis a hangosbemondón hosszú évekig ő mondta be az eredményeket.

(10) Palásti Pál (Budapest, 1929. április 20. – Budapest 2007. április 21. ), zenei szerkesztő. Tanulmányai: Gimnáziumi Érettségi (1947), Katonatiszti Főiskola (1951-1955). Munkahelyei: Fűszer- és gyarmatáru kereskedés, segédként dolgozott (1947-1948), Magyar Rádió, zenei forgató, azaz ő cserélgette a lemezjátszón a lemezeket (1948-1958), Magyar Televízió, zenei szerkesztő, majd osztályvezető (1958-..) . Kezdetektől zenei szerkesztője volt a Petőfi Rádió hétfő délutáni “Kettőtől ötig” -című kívánságműsorának, melynek 2005-ben ünnepelték az 1500. adását.
1958-ban a Magyar Rádióból került a Magyar Televízióba, ahol a műsorok zenei aláfestése meglehetősen kezdetlegesen zajlott. A zenét a rádióban állították össze, mivel a televízióban sem szakemberek, sem technika nem állt rendelkezésre. Az MTV akkor egyetlen zenei szerkesztője a Híradó adásainak sugárzása alatt tanulta ki a mesterséget.
Palásti Pál a magyar televíziózás és rádiózás azon “utolsó mohikánjai” közé tartozott, aki polihisztora volt szakmájának. A szinte minden zenei műfajt felölelő tudása, széles körű műveltsége, hihetetlen empátiás készsége, a mindig segítő szándékú magatartása és a munka, a műsor, a néző és a hallgató iránt érzett alázata, valamint a kollégák szeretete valósággal “intézménnyé” tették őt. A Magyar Televízió első, 1958-ban készült “Tanya a viharban”-c. tévéjátékának zenéjét ő szerkesztette szinte élőben, az éppen játszó színészek és a kamerák között megbújva. Emlékezetesebb és ma is látható/hallható főcímei: Esti mese, Telesport, Kékfény.
Olyan rendezők állandó munkatársa volt, mint Zsurzs Éva, Marton László, Léner Péter és Horváth Ádám. A Magyar Televízió Örökös tagjává választották.

(11) Úttörő vasút, – 1947-ben az állam akkori vezetősége a MÁV üzemeltetésével egy olyan vasút létrehozása mellett döntött, amelyen a szolgálatot gyermekek látják el. Ekkor még nem tartották szükségszerűnek, hogy a Gyermekvasút a cserkészszövetség vagy az akkoriban alakuló úttörőmozgalom irányítása alatt működjön. A vonal építésekor a Gyermekvasút és Úttörővasút elnevezéseket vegyesen használták, de ekkorra már eldőlt: a vasutat úttörők fogják működtetni. A Gyermekvasút építésére több egyéb helyszín (például a gödöllői kastély környezete, Margit-sziget, Népliget) is szóba került. A Magyar Kommunista Párt Központi Bizottsága végül a budai hegyek mellett döntött 1948 februárjában.A keskeny nyomközű (760 mm) kisvasút építése 1948. április 11-én kezdődött. Költségtakarékosság céljából három részletben készült el. A munkálatokat a Széchenyi-hegyen kezdték. A rohammunkában épülő 760 mm-es nyomtávú vasútvonalat önkéntesek, egyetemisták készítették el. Az ifjúsági brigádok vágták ki az erdőt, fektették le a pályát. Az építés hőstetteiről a Népszava kiadó 1948-ban még egy ifjúsági regényt is megjelentetett. A vasútépítéssel párhuzamosan a MÁV szakoktatói az első pajtásokat felkészítették a vasútüzem, forgalom szabályaira. Így a vasútvonal megnyitásának napján már vasutas egyenruhába öltözött úttörők fogadhatták a vendégeket. Az első, 3 km-es szakaszt 1948. július 31-én nyitották meg. Ekkor a vonal az akkori Előre állomásig tartott (mai név: Virágvölgy). A pályát 1949. június 24-én Ságváriliget (mai neve: Szépjuhászné), 1950. augusztus 20-án pedig Hűvösvölgy állomásig adták át. A hűvösvölgyi vontatási telep 1951-ben készült el. A hivatalos ideológia szerint az Úttörővasút a szocialista nevelés egyik eszköze volt, az alkotó és termelő munkára való nevelést biztosította. Az Úttörővasútra ún. problémás gyerekek nem kerülhettek. Csak jeles vagy jórendű tanulókat vettek fel, bármely tantárgyból a hármas osztályzat kizáró ok volt. Fennállásának teljes idején többszörös (az 1970-es években akár tízszeres) volt a túljelentkezés. Az Úttörővasútra bekerülni felért egy sikeres egyetemi felvételi dicsőségével.

(12) Louis Daniel Armstrong (becenevén Satchmo; New Orleans, 1901. augusztus 4. – New York, 1971. július 6.) amerikai dzsessztrombitás, énekes, zenekarvezető, a dzsessztörténet egyik legnagyobb és legismertebb alakja

(13) Jam session – legtalálóbb magyar neve: “örömzene”. A kifejezés a dzsesszzene gyakorlatából származik. Koncertek végén, vagy hasonló alkalmakkor különböző együttesek tagjai spontán, mintegy saját örömükre összeállva, próba és gyakorlás nélkül szabadon muzsikálnak. Az örömzenék általában ismert dallamok segítségével születnek, gyorsan megbeszélt akkordok, ritmusok segítségével, és természetesen improvizatívak.

(14) Arthur Rubinstein (Lódz, 1887. január 28. – Genf, 1982. december 20.) lengyel zongorista. 3 éves korában (1890) kezdett el zongorázni. 1897-ben meghallgatta őt Joachim József (hegedűművész), aki a későbbiekben felügyelte zenei pályafutását. 1900-tól Berlinben tanult, majd 1903-ban már a Berlini Filharmonikus Zenekarral lépett fel. Egy évvel később Párizsba utazott, ahol megismerkedett Ravellel, Dukas-val. A fiatal virtuóz 1906-ban mutatkozott be Amerikában. Az első világháború idején Londonban volt, itt 1912-es bemutatkozásakor Pablo Casals kísérte. A következő években Spanyolországban valamint Dél-Amerikában turnézott. 1937-ben a New York-i Carnegie Hallban lépett fel, s már zseniként ünnepelték. Rubinstein a fasizmus fenyegetése miatt nem tért haza, hanem Los Angelesben telepedett le családjával. Rubinstein 1946-ban megkapta az amerikai állampolgárságot, a második világháború után hosszú ideig megtagadta a fellépést Németországban, előadásaival pedig Izraelt támogatta. Az 1980-as évek után vonult vissza, de akkor is csak a koncertezéstől, teljesen megvakulva is világszerte oktatott, előadásokat tartott. 1982. december 20-án hunyt el Genfben, hamvait egy róla elnevezett Jeruzsálemhez közeli erdőben temették el.

(15) Ella Fitzgerald, ( Newport, Virginia, – 1996. június 15., Los Angeles) nyolcszoros Grammy-díjas amerikai jazzénekesnő.1934-ben tűnt fel egy harlemi amatőr tehetségkutató versenyen. Ennek nyomán azonnal Chick Webb zenekarához került, és elindult egyedülálló karrierje. 1935-ben elkészült első lemezfelvétele (Love and Kisses). 1938-ban jelent meg legnagyobb slágere az A-tisket, A-tasket. 1939-ben Chich Webb halála után átvette a zenekar vezetését. 1940-től szólista volt, világkörüli turnékon, fesztiválokon vett részt. Magyarországon is járt, 1970. május 20-án a budapesti Zeneakadémián lépett föl, a koncertről készült hangfelvétel lemezen is megjelent. Az 1980-as években többször megoperálták, egyre kevesebbet koncertezett.

(16) Gigliola Cinqetti – (Verona, 1947. december 20. – ) olasz táncdalénekesnő és színésznő. 1964-ben vált nemzetközi hírű előadóvá, amikor a Non ho l’eta (per amarti) című dallal megnyerte előbb a San Remó-i dalfesztivált, majd ugyanabban az évben Olaszország képviseletében az Eurovíziós Dalfesztivált is. A romantikus olasz könnyűzene egyik legnagyobb sztárja volt körülbelül egy évtizeden át. Hazájában az új évezredben is népszerű előadónak számít, aki az utóbbi években főleg a televízióban szerepel.

(17) EMKE – A Rákóczi út és az Erzsébet (volt Lenin) körút sarkán található Budapest egyik legismertebb és legnépszerűbb vendéglátóipari üzeme. 1956-os szétrombolása után újjáépítették. Földszintjén eszpresszó és bisztró működik, emeletén étterem üzemel. Nevét az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületről kapta, melynek a kávéházat alapító Wassermann Jónás is tagja volt.

(18) Vlagyimir Szemjonovics Viszockij, (Moszkva, 1938. január 25. – Moszkva, 1980. július 25). szovjet (orosz) színész, költő, bárd. Apja katonatiszt volt, aki végigharcolta a II. világháborút. 1947-1949-ben a szüleivel a Berlin melletti Eberswaldban élt (ahol apja akkor állomásozott), aztán már csak az anyjával, Moszkvában. Az iskola után egy ideig műszaki főiskolára járt, de otthagyta és belépett a MHAT (Moszkvai Művész Színház) Stúdiójába. 1956-1960). A moszkvai Puskin Színházban kezdte meg pályafutását, de hamarosan otthagyta, és megjárt egy csomó más moszkvai színházat is. Az éppenhogy megalakult Taganka Színházba 1964-ben került, és a tagja maradt azután élete végéig. A színházalapító főrendező, Jurij Petrovics Ljubimov mindenben támogatta. Felismerte dalköltői tehetségét is, és lehetőséget adott számára dalai és szövegei felhasználására a színház tevékenységében. Viszockij a Tagankán több mint húsz szerepet alakított, köztük Hamletet. Gitárral kísért dalai már életében túlnőttek rajta. A “szamizdat” kifejezés Viszockíj ellenzéki töltésű dalainak kezdetleges magnókon másolt példányaiból keletkezett. (Szamizdat, szamoizdatszvo = önkiadás. )

(19) Magyar-Szovjet Művelődési Társaság 1945 januárjában alakult Magyarországon azzal a céllal, hogy elmélyítse a magyar-szovjet barátságot. Alapító elnöke a Nobel-díjas Szent-Györgyi Albert volt. A társaság aktivitása valójában a szovjet típusú kommunista rendszer propagálására irányult. Egy évvel később már félmillió tagja volt. 1948-ban vette fel a Magyar-Szovjet Társaság nevet, és ekkortól kommunista tömegszervezetté alakult, mely 1953-ban már 1,3 millió taggal és 8000 helyi szervezettel rendelkezett. A helyi szervezetek működése többnyire formális volt. A társaság Ország Világ címen hetilapot adott ki. Az 1956-os forradalom idején a társaság szétesett, majd 1957 nyarán Magyar-Szovjet Baráti Társaság (MSZBT) néven szervezték újjá, ekkor már tagság nélkül.

(20) Bambi – Az első sikeres hazai fejlesztésű üdítőital a Bambi gyártása 1949-től a Margitszigeten. Az 50-es 60-as évek üdítőitala. 2 decis csatos üvegben árusították. Szintetikus aroma helyettesítette a málna ízét

(21) Bereczky Gyula (Pécs, 1935. április 1. – ) az MTV elnöke (1987. 01. 01-1989. 12. 31.) között. Tanulmányai: Gépipari Technikum Pécs (1949-1953), Zipernovszky Károly Műszaki Főiskola Pécs (1955-1957), Újságíró Iskola Budapest (1961-1963), Politikai Főiskola nemzetközi szak (1971-1975), Zrinyi Miklós Katonai Akadémia távközlési szak (1981-1983). Munkahelyei: Mecseki Szénbányászati Tröszt Pécsbányatelepi Üzem (1953-1955), Magyar Rádió Pécsi Stúdiója (1955-1956), Magyar Posta Rádió és Televízió Műszaki Igazgatóság Pécsi Rádióállomás (1956-1957), Magyar Rádió Pécsi Stúdiója, majd Budapest (1957-1984), MSZMP KB alosztályvezető, osztályvezető helyettes (1984-1987), Mint a Magyar Televízió mindenkori elnöke, az MSZMP KB tagja volt (1988. május 20-1989. augusztusáig).
Első munkahelye – szakképzettségének megfelelően – a Mecseki Szénbányászati Tröszt Pécsbányai Üzeme volt, de rövidesen kapcsolatba került azokkal, akik a Magyar Rádió Pécsi Stúdióját építették. A kísérleti adások beindításában már technikusként részt vett, majd az Újságírói Iskola elvégzése után szerkesztő-riporter lett. 1956-ban áthelyezték a Posta Rádió és Televízió Műszaki Igazgatóságára, azaz a Pécsi Rádióállomásra.1957-ben visszakerült a Magyar Rádió Pécsi Stúdiójához, de akkor már kizárólag újságírói munkát végzett. A napi hír- és magazin műsorok mellett számos dokumentum műsort készített. Ezek között a legkiemelkedőbb a Sárika lámpása című volt, amelyet az akkori vezetés Pécsett nem, de a Kossuth adón sugározni engedett. Alkotótársaival – Dolgos Jánossal és Bánkúti Gáborral több kitüntetést kapott, és szinte valamennyi irodalmi folyóirat átvette az anyagot. A műsor sugárzását követően Tömpe István azonnal áthelyezte Budapestre Bereczky Gyulát.
A Krónika család kialakítása lett a legfőbb feladata, s a hazai és külföldi tudósítói hálózat kiépítése mellett hajnali szerkesztő és műsorvezető volt. 1976-ban a Magyar Rádió szerkesztőségvezetője, főszerkesztő-helyettese, majd információs főszerkesztője lett.
Több mint három évtizedes rádiós múlt után kapott felkérést arra, hogy aktívan szerepet vállaljon a politikai apparátus munkájában. Az MSZMP KB alosztályvezetője, majd osztályvezető helyetteseként a sajtó, a rádió, a televízió munkáját segítette, elemezte. Bereczky Gyulát 1987. áprilisában nevezte ki a kormány a Magyar Televízió elnökévé. A rendszerváltást közvetlenül megelőző, időszakban vezette az intézményt.

(22) Hankiss Elemér, Dr. (Debrecen, 1928. május 4. – ) az MTV elnöke (1990. 08. 01-1993. 01. 01.) között. Tanulmányai: Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, angol-francia szak Eötvös-Kollégium (1946-1949). Munkahelyei: Ferunion, exportelőadó (1950-1953), Országos Széchenyi Könyvtár (Színháztört. O.), tudományos munkatárs (1953-1962), /1957-ben letartóztatták, 10 hónapig vizsgálati fogságban volt./ , Európa Könyvkiadó, angol-amerikai-ny.német szerkesztőség vezetője (1963-1965), MTA Irodalom Tudományi Intézet, főmunkatárs (1965-1975), MTA Szociológiai Kutató Intézete, Értékszociológiai és módszertani osztályvezető (1975-1990; 1994-1995), MTA Szociológiai Kutató Intézete, igazgató (1996-1998). Professzorként és vendégprofesszorként több külföldi és hazai egyetemen tanított és tanít: ELTE Magyar és Angol Tanszék, JATE Angol Tanszék (1989-1997), ELTE JTK Pol.Tud. Tanszék (1988-1997), Stanford University (1992), Georgetown University (1993-1994) , Közép-európai Egyetem (1995-1996), Firenzei Európai Egyetem (1999), The Gallup Organization (Princeton), tudományos tanácsadó (2000-2004), Magyar Szociológiai Társaság, alelnök (1993), elnök (1994)
Magyar Pulitzer Emlékdíj kuratórium elnöke (2002-től), Prima Primissa Díj kuratóriumának tagja.