A magyar újságírók doyenje, Polgár Dénes 2007. április 14-én töltötte be életének 95. évét.
Az MTI tudósítójaként dolgozott Kairóban, Washingtonban, Bonnban, Brüsszelben.
Tevékenységét számos kitüntetéssel ismerték el, 2002-ben megkapta az MTI Örökös Tudósítója címet is.
A Magyar Televízió szerkesztőjeként is jelentőset alkotott, nevéhez fűződik A Hét megteremtése. A műsort nem ő alapította, de ő tette emlékezetessé.
A Hét szerkesztését 1971-ben vette át. Ennek mi a története?
Az MTI bonni tudósítója voltam, és az ötödik évben, amikor a kiküldetésem a vége felé járt, nyáron kijött hozzám Pécsi Ferenc, aki akkor a tévé vezetője volt. Akkoriban a tévé és a rádió egy vállalat volt, Tömpe István volt az elnök. A rádiónak Hárs István, a tévének pedig Pécsi Ferenc volt a vezetője, elnöki jogkörrel, de alelnöki címmel. Kijött hozzánk Pécsi Ferenc Bonnba és azt mondta: “Van egy műsorunk, ami minden vasárnap jelenik meg, egy politikai magazin. Egy éve alakult, de nincs sikere. Én láttalak a nyugatnémet tévében többször szerepelni, és az a gondolatom támadt, hogy talán te tudnál ebből sikeres műsort csinálni.” Azt válaszoltam, hogy szeretem a tévét. Már Amerikában és Nyugat-Németországban szerepeltem képernyőn és láttam, hogy mit jelent a televízió.
Mit?
Semmivel nem helyettesíthető műfajokat hozott világra. Mélységében nem közelíti meg az írott cikkeket, de egy pillantás a képernyőre esetleg mélyebb benyomást kelt a nézőben, és mélyebb nyomot hagy egy eseményről vagy egy személyről, mint egy hosszú cikk. Tehát egy olyan műfaj, ami egy pillanat alatt sok mindent elmond, akár eseményről, akár személyről, akár valami másról. És amit csak a tévé tud produkálni, az őszinteség. A tévében rögtön látszik, hogy a megszólaló őszinte-e vagy nem. Az arckifejezés megmutatja, akármit mond az ember, hogy az igaz vagy nem. Meg lehet mutatni képen és szövegben, ki az az ember, mi az az esemény. Ha én egy háborúról olvasok egy cikket, hogy valahol legyilkolták az embereket, százötven halott van – ez egy borzasztó dolog. De hogyha látok egy tévériportot, és látom a földön fekvő holttesteket, ez mélyebb nyomot hagy, mint a cikk. Nagyon örültem, hogy odahívtak. Pécsinek azt válaszoltam, hogy nagyon szívesen megyek át az MTI-től a tévéhez ezt a műsort csinálni, de két feltétellel. Az egyik az, hogy senki nem szól bele a műsoromba, azt csinálok, amit akarok. Bele kell élnie magát az embernek a ’70-es évekbe, 1971-be, amikor az MSZMP központja meg a kormány különböző emberei beleszóltak a sajtó munkájába. Mondtam, nekem ne mondják meg, hogy melyik héten mit kell csinálni, hogyan kell csinálni, mert akkor nem vállalom. Ez az egyik feltételem. A másik feltételem, hogy én válogathatom meg a munkatársaimat. Nem lehet jó sajtót, jó rádió- vagy tévéműsort csinálni anélkül, hogy ezt a két dolgot ne kapná meg a szerkesztő, a vezető. Azt, hogy önállóan dolgozhasson, minden beleszólás nélkül, és hogy olyan munkatársakkal, akikkel megértik egymást, akiknek tetszik, amit csinálnak, azt csinálják, amit gondolnak. Pécsi Ferenc rögtön azt mondta, hogy rendben van, és be is tartotta ígéretét. Tartotta a hátát akkor is, amikor bajok voltak. És el kell ismernem, hogy az utóda, Nagy Richárd, hosszú éveken át szintén ezt csinálta, mindaddig, amíg nem került olyan helyzetbe, hogy már nem állhatott ellen. Ugyanis a pártpolitika cikk és cakk volt a ’70-es évek végén. Egyszer a kemény vonal volt erősebb, egyszer a másik. Ilyenkor könnyebb volt jobb dolgokat csinálni. Amikor aztán újra jött a cakk, jött a szigor, és akkor kezdtek beleszólni a sajtónak minden dolgába. És akkor kezdtek beleszólni az én műsoromba is.
Hogyan?
Emlékszem például egy esetre, egy NATO riport után. Én A Hét szerkesztőjeként minden NATO miniszteri értekezleten ott voltam, és csináltam riportot magával a főtitkárral, aki akkor Joseph Luns volt, előtte Hollandia külügyminisztere, két ember volt egy személyben. Rendkívül szovjet- és kommunistaellenes mint politikus, magánemberként pedig kedves, aranyos. Ő a politikájával mindent megtett a Szovjetunió és általában a szovjet blokk ellen. Ugyanakkor leült az emberrel a NATO-ban egy kávéra és azt mondta: “Te, idefigyelj! Lépjetek be a NATO-ba, ti, magyarok. Én szívesen veszlek benneteket. Ti egy nagyon rendes ország vagytok. Odaadom Magyarországért Hollandiát.” Ennek a kijelentésnek az volt a hátterében, hogy Lunst nem nagyon szerették a hollandok.
Erre mit lehetett válaszolni akkoriban?
El lehetett erről is beszélgetni vele. Lunsszal szinte minden évben csináltam egy interjút. Az egyik ilyen adás után jött egy levél a Külügyminisztériumtól, hogy jön ez a Polgár Dénes ahhoz, hogy beleszóljon a világpolitikába, és a NATO-t ne úgy mutassa be, mint az imperializmus fő mozgatóját, amely mindent megtesz ellenünk. Hogy jön a Polgár ahhoz, hogy ebbe beleszóljon? Ezt az elnöknek, Nagy Richárdnak írta a Külügyminisztérium. Nagy Richárd fölküldte ezt a levelet hozzám. Mondom neki, mit csináljak én ezek után? A levélben ugyanis kérték, hogy nagyon szigorúan büntessenek meg, és adják értésemre, hogy soha többé ilyesmi nem fordulhat elő A Hét műsorában. Mit csináljak én? Nagy Richárd azt mondta: “Dobd a szemétkosárba!” Hát a szemétkosárba dobtam. Tehát Nagy Richárd is sokáig olyan volt, mint a Pécsi, viszont ’76-ban elkezdődött a beleszólás. Akkor éppen cakk volt a pártpolitikában, erősebb lett a kemény vonal.
A kemény vonalat ki képviselte személyesen a pártközpontban? Lakatos Ernő?
Ő volt akkor az agitprop osztályvezetője. De nem csak Lakatos Ernő, a nemzetközi osztályon Horn Gyula rendkívül kemény volt. Ő volt a helyettes, Berecz János volt a főnök. Ő kevésbé szólt bele a sajtó munkájába, mint Horn. Elkezdtek üzenni nekem, Nagy Richárdon keresztül, hogy például a következő műsorban legyen egy riport, ami azt mutatja ki, hogy a textiliparban milyen nagyok vagyunk mi. Egy gyárat mutassunk be, hogy milyen nagyszerűen dolgoznak ott. Vagy csináljunk egy riportot Nyugat-Németországról és mutassuk ki, hogy ott micsoda elnyomás van. Én azt mondtam, nem lehet megcsinálni, nem is akartam. Amikor ez harmadszor vagy negyedszer történt, akkor fölálltam és azt mondtam: “Köszönöm, elmegyek a tévétől.” El is mentem, vissza az MTI-hez.
Nagyon előre siettünk. El se indult a történet, már be is fejeztük. Menjünk vissza még ’71-be. Bonn. Onnan jöttél haza. Egy kisváros, ami főváros volt. Milyen volt ott az élet a 60-as évek végén?
Bonn nagyon kedves kisváros, ’66-tól ’71-ig voltam ott, öt évig. Ezt a nagyon kedves, aranyos kis német várost teljesen tönkretette, hogy Nyugat-Németország fővárosa lett. Azért lett főváros, mert Konrad Adenauer a Rajna túlsó partján lakott, így neki csak át kellett jönnie a Rajnán, és máris ott volt a hivatalában. Nem akart elmenni Nyugat-Berlinbe, inkább odatelepítette a minisztériumokat. És a bonniak elkezdték utálni ezt az állapotot, mert fölforgatták az egész város életét. Odatelepedett a világsajtó is, Nyugat-Németország fővárosába. Mindez megzavarta Bonnak a kedves, kisvárosi életét, úgyhogy rettentően utáltak bennünket a bonniak.
Ennek voltak konkrét megnyilvánulásai a hétköznapokon?
Láttuk, hogy utálnak bennünket, ezt észreveszi az ember. Én sajnáltam őket, mert élték volna a maguk derűs hétköznapjait. Például volt ott egy piac, a városháza előtt, ahol délelőtt mindent lehetett kapni. Délután egy óráig tartott a piac, és ha fél kettőkor odamentél, már egy gyönyörű tér, ahol egy eldobott vagy ottmaradt salátalevelet se találtál. Olyan egyeteme volt, hogy aki onnan kikerült, az könnyen nagy ember lett. Nagy német tudósok és politikusok kerültek ki erről az egyetemről. Ezt az egyetemet is megzavarta az, hogy Bonn főváros lett. Úgyhogy átalakult a város. Ott voltak a minisztériumok, jöttek a nagy pártemberek, megzavarták az életet. Odaköltöztek a követségek is, egyszerre a kisváros egy nagy, fontos ország fővárosa lett. Nagyon sajnálatraméltó dolog volt ez.
Hogyan éltek Bonnban a külföldi tudósítók, diplomaták? Voltak diplomatanegyedek a városon belül?
Bonn mellett volt egy kis falu, Bad-Godesberg, amely egészen összenőtt Bonnal, általában odatelepedtek a rezidenciák, odamentek lakni a diplomaták és az újságírók. Én is ott laktam. Maguk a követségek és a minisztériumok Bonnban voltak, de majdnem mindenki Bad-Godesbergben lakott. És Bonn körül a többi kis falu is elkezdett így kifejlődni. Az élet egyébként, annak ellenére, hogy megzavartuk a várost, még mindig kellemesebb volt, mintha például egy nagyvárosban laktunk volna. Az ember elment este sétálni, bárkit meg lehetett szólítani. Leültél egy kis eszpresszóba, akkor odatelepedtek hozzád: “Maga Magyarországról jött? Milyen az az ország?” El lehetett beszélgetni, és nem kellett agitprop módon szónokolni Magyarországról. Mindent el lehetett mondani. Őket érdekelte a legkisebb dolog is. Ők is elmondták, hogy mi a véleményük a saját életükről, mi a véleményük Nyugat-Németországról, Amerikáról. A kisvárosokban általában őszinte emberek éltek. A nagyvárosokat már megfertőzte sok minden. És hogy Adenauer fővárost csinált Bonnból, nagyon sokat rontott ezen a városon.
A szakmai kapcsolatoknak milyen színterei voltak?
Az egész világsajtó ott volt. A német sajtónak a legjobb emberei is ott dolgoztak. Még a Német Demokratikus Köztársaság is küldött oda tudósítót. Építettek egy nagy, több épületből álló tömböt, amelyben egy minisztérium és egy szálloda is volt, és az egyik épület teljesen a sajtót szolgálta. Ott voltak a tudósítói irodák. Persze nem mindenki fért ott el, a hírügynökségek kaptak ott helyet, az MTI is kapott ott egy irodát. Ezt az épületet fölszerelték mindennel, ami a sajtónak kellett. Volt egy olyan nagyterem, ahol a fontos sajtóértekezletek folytak. Tehát hogyha Brandt kancellár vagy akárki sajtóértekezletet tartott, akkor nem mi mentünk őhozzá, hanem ő jött el a sajtóközpontba és minden ott zajlott le. Ebbe a sajtóközpontba érkeztek az információk, a lapok. Odajöttek a különböző vállalatok információi, például ha bevezettek valami új terméket, és ezt ismertették, akkor rögtön odaküldték a sajtóközpontba. Az ember reggel bement az irodájába, egy egész halom posta várt rá. Jóformán mindent megtudott arról, hogy mi történt, nem csak Németországban, hanem a világon. Ilyen szempontból egy újságíró nagyon jól tudott ott dolgozni. Én négy országban voltam MTI-tudósító. Az egyik Kairó volt, a másik Amerika, a harmadik Nyugat-Németország és a negyedik Brüsszel. Sehol olyan jól nem lehetett dolgozni, mint Nyugat-Németországban, mert minden információt szinte kézbe adtak.
Mi volt a módszer a válogatásra?
Nagyon nehéz volt a bőség. Az embernek azonnal el kellett döntenie, hogy mi fontos, és otthonra mi érdekes, mi nem. Mindent el kellett olvasni, mindenkit meg kellett hallgatni. És ha valami információt mégse találtam meg a sok nyomtatott anyagban, akkor fölmentem mondjuk a Süd-Deutsche Zeitung vagy a másik nagy német lap irodájába, és a kollégákat megkérdeztem. Baráti légkör volt. A Varsói Szerződés és NATO szemben állt egymással. A sajtóra ez Bonnban nem vonatkozott. Mondhatom, hogy egymás között általában nem tettek különbséget a nyugati újságírók és a szocialista újságírók. Tehát a hidegháború ki volt kapcsolva. Én például egy ideig a külföldi újságírók szövetségének az alelnöke lettem, annak ellenére, hogy ebben a szervezetben több volt a nyugati újságíró, mint a szocialista.
Minek volt köszönhető a siker? Ez az ország sikere volt vagy a te személyes sikered?
Nem tudom. Ismertek engem, és jó kapcsolataim voltak. Szerettem ott dolgozni. Egyszer beszélgetés közben szóba hoztam egy német újságírónak, hogy most megyek szabadságra, és milyen jó lenne valami olyan helyre menni, ahol nyugodtan élhetek két hétig a családommal. Valami szép helyen, ahol nem kell törődnöm politikával, semmivel. Azt mondja nekem ez a német kolléga: “Idefigyelj! Nekem van egy villám Bolzano mellett.” Bolzanót a háború után Olaszországhoz kapcsolták, nagyon szép hegyes vidék. “Ott van nekem egy villám, nagyon szép. Én ritkán tudok odamenni. Nyáron különösen nem tudok odajutni. Ez a villa a te rendelkezésedre áll, menjetek oda. Tied a villa, azt csinálsz ott, amit akarsz. Két hétig ott élsz.” És mondom, ez mibe fog kerülni? “Egy fillérbe se, jó barátságból.” Elmentünk oda és gyönyörű szép két hetet töltöttünk ott.
Egyedül dolgoztál az MTI-irodában?
Egyedül voltam, telexet, mindent egyedül kellett kezelnem. Akkor még telexszel és telefonnal dolgoztunk. Úgyhogy elég sok munka volt, de mondom, olyan szempontból könnyű volt, hogy azon kellett inkább gondolkozni, hogy mi az, amit a sok információból fölhasználjak.
Ahhoz rengeteget kell olvasni meg beszélgetni?
Igen, de nagyon hamar föl lehetett ismerni, mi fontos. És ha úgy láttam, ez a kérdés most nagyon érdekes, politikailag fontos, akkor összeszedtem mindent, ami kapcsolatos volt vele. Részben írott anyagból, illetve elmentem a nyugatnémet kormány sajtóközpontjába, amely szolgáltató, sajtót kiszolgáló intézmény volt. Egy államtitkári rangú politikus vezette. Ott minden információt, amit csak lehetett, rögtön megkaptam. Egy kommunista újságíró is megkapott minden lehető információt. Elmentem egy nyugatnémet kollégához, akiről tudtam, hogy jóban van avval a személlyel, akiről éppen szó van abban az ügyben, és az rögtön elmondta nekem mindazt, amit arról az ügyről vagy személyről megírt. Úgyhogy pár óra alatt össze lehetett szedni sok anyagot. Ezután el kellett döntenem, hogy mi az, amit én leadhatok. Mert sokkal könnyebb volt megszerezni és összeállítani az információt, mint azt elhatározni, hogy mi az, ami otthon megjelenhet. Akkoriban ugyanis a magyar sajtó olyan pártellenőrzés alatt állt, hogy nem lehetett azt megírni, amit az ember akart. Például jóba lettem, de tényleg jóba lettem Willy Brandt kancellárral. Néha egy fogadás után meghívott, hogy sétáljak vele a kancellária nagy kertjében.
Háttérbeszélgetésnek mondhatnánk.
Munkám során a nehézségeim nem az anyaggyűjtéssel függtek össze, és nem is azzal, hogy miképpen készítsek jó tudósításokat, hanem az volt a kérdés, hogy mi az, amit Magyarországon leközölnek. 1969-ben összeült a Varsói Szerződés legmagasabb szintű tanácskozó testülete Budapesten. A románok, akik akkor külön úton jártak és meglehetősen szovjetellenesnek mutatkoztak, az értekezlet végén kijelentették, ők csak akkor írják alá a jegyzőkönyvet, ha beleveszik, hogy meg kellene próbálni a Nyugattal egy olyan viszonyt kialakítani, amely már nem ellenséges. A románok csak akkor írják alá a jegyzőkönyvet, hogyha benne lesz, hogy a Nyugattal bizony el kell kezdeni normális alapon tárgyalni, és erről felhívást kell intézni a kormányokhoz. Én másnap a DPA nyugatnémet hírügynökség közleményében olvastam, hogy mi történt ezen az értekezleten, és fölhívtam Brandt külügyminisztert, akkor még külügyminiszter volt. A Tanácskozó Megkérdeztem Brandtot, mit szól ehhez? Föl lehetett hívni a nyugatnémet külügyminisztert egy kommunista újságírónak, bekapcsolták és meg lehetett kérdezni, hogy mi a véleménye a dologról. Hát Magyarországon nem lehetett egy külügyminisztert fölhívnia egy nyugatnémet tudósítónak, egy magyar újságírónak sem, hanem előbb el kellett menni a kormány megfelelő osztályára.
Péter János volt a külügyminiszter?
Várkonyi Péter volt a minisztertanács tájékoztatási hivatalának a vezetője 1969 júniusától 1980. május első feléig. A külügyminiszter pedig 1961. szeptember közepétől 1973. december közepéig Péter János, aki korábban református püspök volt és aztán lett politikus. Nyilván ezért nagyon óvatos volt. Én gyakran jártam haza Pestre, bizonyos értekezletekre haza kellett mennem Bonnból. És egyszer Péter János külügyminiszter behívatott a Külügyminisztériumba és azt mondta: “Polgár elvtárs, hogy meri maga leadni ezt-és-ezt az anyagot Pestre? Nem tudja, hogy magát lehallgatják, a maga telefonját lehallgatja a nyugatnémet elhárítás? És ennek ellenére maga le mer adni egy ilyen anyagot?” Erre azt mondtam Péter Jánosnak, ez az anyag nem más, mint a Frankfurter Zeitung aznapi vezércikkének az összefoglalása, amit mindenki elolvashat. Ő azt hitte, ez valami borzasztó titkos dolog és én mertem ezt nyilvánosságra hozni.
Milyen diplomáciai kapcsolatok voltak Bonnal?
Nem volt még akkor nagykövetség Nyugat-Németországban, csak egy kereskedelmi kirendeltség működött Kölnben, harminc kilométerre Bonntól. Egy Hamburger László nevű külkereskedő volt a vezetője. Később ő lett az első nagykövet, amikor rendeztük a diplomáciai kapcsolatokat. Hamburger László vezette a kereskedelmi kirendeltséget, de szinte nagyköveti munkát is végzett.
Ahogy ezt már érintetted, inkább Budapesttel voltak nehézségeid?
Elkezdtem elmondani, hogy fölhívtam Brandtot és megkérdeztem a véleményét a Tanácskozó Testület értekezletéről és arról, hogy Romániának mi a kikötése. Brandt azt felelte, hogy ő még nem olvasta a jelentést erről az értekezletről, de most mindjárt utánanéz. Egy óra múlva vissza fog hívni és nyilatkozik. Egy óra múlva visszahívott, elmondta, mennyire figyelemre méltónak tartja a Varsói Szerződés nyilatkozatát, s úgy látja, elérkezett az idő, hogy Nyugat-Németország is lépjen, és megpróbáljanak a kommunista országok felé kezdeményezéseket tenni. Utána adott egy nyilatkozatot, amelyet azzal fejezett be, gondolkodik, hogy a nyugatnémetek mit fognak tenni a Tanácskozó Testület dokumentuma kapcsán. Leadtam Willy Brandt nyilatkozatát, ami nem volt több egy flekknél. Egész napos hercehurca kezdődött! Köves Tibor volt a napi szerkesztő az MTI-ben. Alig egy óra múlva, már meg is kaptam tőle a választelexet, valahogy így: “A pártközpont kétségbe vonja, hogy te közvetlenül beszéltél Brandttal, mert elképzelhetetlen, hogy egy kommunista újságíró csak úgy fölhívhatja a nyugatnémet külügyminisztert, és az rögtön nyilatkozik neki. És még ha igaz is, akkor se adunk le ilyesmit a magyar sajtóban.” Mire én visszatelexeztem: “De adjátok le, mert nagyon kellemetlen lenne, hogy a nyugatnémet külügyminiszter nyilatkozik a magyar sajtónak, a Magyar Távirati Irodának, és ez a nyilatkozat nem jelenik meg.” Erre visszatelexezett: “Mégse adjuk le, mondd meg Brandtnak, hogy nem jelenhet meg.” Egy napon át folyt ez a telexváltás. Az MTI mindent elkövetetett, hogy megjelenhessen, és végül a Köves Tibornak sikerült meggyőznie a pártközpontot. Akkor Pullai Árpád volt az MSZMP KB külpolitikai titkára.
Pullai Árpádot kellett meggyőzni?
Sikerült. Végül is megértette, hogy abból lenne nagyobb botrány, ha nem jelenik meg a nyugatnémet külügyminiszter nyilatkozata. A világsajtó nyugaton tele lenne, hogy Brandt kedvező, aránylag barátságos nyilatkozatot adott egy kommunista újságírónak, és nem adják le, nem jelenik meg. A nyilatkozat megjelent. És mi történt?! A Szovjetunió nagyon örült Brandt nyilatkozatának. Közölte a magyar kormánnyal: már ők is gondolkoznak azon, hogy a békés egymás mellett élés felé lépéseket kellene tenni. Elismerésüket fejezték ki a magyar sajtónak, hogy ezt közreadta. És én is dicséretet kaptam. Még egy hasonló eset történt. Ott voltam Amerikában, amikor 1963. november 22-én John Fitzgerald Kennedyt meggyilkolták, és azt az utasítást kaptam, hogy három napig egy szót nem adhatok le a gyilkosságról. Ők majd otthon megszerkesztik az ügyet. Pedig én láttam mindent, én voltam ott.
Dallasban voltál?
Nem voltam Dallasban, de mindent láttam ott a televízióban. És nem adhattam le semmit. Magyarországon megjelent másnap a Népszabadságban – amelynek hathasábos első oldala volt – négy hasábon egy Gomulka beszéd Varsóból, és két hasábon egy kis hír, hogy meggyilkolták Kennedyt. Én nem adhattam le semmit, csak három nap múlva. Mert azt hitték, hogy rá fogják fogni, valami szovjet vagy kommunista gyilkolta meg Kennedyt. Ezért inkább várjunk. Várjuk meg, hogy mi fog történni. Én néztem a televíziót, mindent tudtam, és nem adhattam le egy szót se. Egy újságíró hozzájut egy ilyen világesemény részleteihez, és nem adhat róla tudósítást.
Ez nagyon érdekes, hiszen az MTI-nek voltak különféle belső kiadványai, amelyekben olyan híreket, információkat, cikkeket, elemzéseket jelentettek meg, amelyek nyilvánosan sose láttak napvilágot. De hogy magától az információtól is elzárkóztak? Hogy a hírek be se érkezhettek? Mert az ember normális ésszel azt gondolná, hogy jöjjön minden, és majd eldöntik, hogy mit hoznak nyilvánosságra, mit közölnek a titkos kiadványban…
Piros csíkosnak hívták ezt a belső kiadványt, nem kapta meg mindenki, csak a fontos emberek, mondjuk a nagyvállalat-vezetőkig bezárólag. De a Kennedy-gyilkosság részletei még abban se jelenhettek meg. Sok olyan eset volt, amikor valamilyen nagyon érdekes tudósításomat nem adhattam volna le, mert tudtam, hogy nem fogják kiadni. El lehet képzelni, hogy egy újságíró mit érez, amikor látja, hogy jól tud dolgozni, és a munkájának az eredménye nem látszik, mert nem adhatja le azt, amit akar, csak azt, amit lehet.
Amikor Bonnban voltál, más magyar tudósító is volt ott, például a Népszabadságtól?
Igen, még egy tudósító volt, a Népszabadságtól Hajdú János. A Népszabadságnak ő volt ott az első tudósítója. Én voltam Bonnban a második magyar tudósító, előttem Dobsa János dolgozott kint, így én voltam a második MTI tudósító. Hajdú János aztán képviselő is volt meg nagykövet is lett. Nagyon jóban voltunk.
Volt valamilyen hierarchia, hogy a Népszabadságé az első számú tudósító, az MTI-s pedig a második, vagy fordítva?
Nem volt. A Népszabadságnak egyébként is egész más jellegű anyagok kellettek. Az MTI-nek le kellett adni az eseményekről mindent, és a fontos emberekkel beszélgetni kellett és interjúkat kellett csinálni. A Népszabadságnak riportok, magazinszerű anyagok kellettek.
Szeretném azt is megkérdezni, hogy amikor Bonnban voltál, azalatt történt 1968. augusztus 20-án a csehszlovákiai bevonulás. Amikor megtudtad, hogy bevonult a szocialista tábor Csehszlovákiába, akkor ezt hogy élted meg? És hogyan néztek rád?
Én rám személyesen semmilyen következménye nem volt a bevonulásnak, én ugyanolyan baráti viszonyban voltam a nyugati újságírókkal, mint azelőtt. Ellenben nem értették azt meg, hogy Magyarországnak miért nincs annyi önállósága, hogy kilépjen ebből. Tudták, hogy Kádár megpróbált kimaradni, de nem tudta végül is megcsinálni, kényszerítette a Szovjetunió. Bonnban sajnálták Magyarországot. Megmondták nekem, hogy sajnálnak engem, hogy egy olyan országnak vagyok a tudósítója, amelyik ebben a disznóságban kénytelen volt részt venni. De engem személyesen továbbra is ugyanúgy baráti alapon kezeltek.
Csehszlovák tudósító volt kint Bonnban?
Ő egész más típus volt, szemellenzős kommunista, mindent szemellenzői közül nézett. Olyan tudósításokat adott le, hogy Nyugat-Németország ellenséges ország, és minden rosszat elmondott róla. Úgyhogy egyszer majdnem ki is utasították. Később aztán nagyfiú lett Prágában. Őt nem vették be a társaságba. Én se voltam vele jóban. Az NDK tudósítója ellenben egy nagyon fölvilágosodott, egyáltalán nem NDK-s típus volt. Teljesen nyíltan látta a dolgokat. Nyíltan látta azt, hogy az NDK milyen rossz úton jár, és nyíltan beszélt mindenről. És amikor Nyugat-Németországban valami történt, nem tudott mást mondani, mint azt, hogy “sejsze”, és elmondta nekem a véleményét. Általában a többi szocialista országból jött tudósító is jó kolléga volt.
És a szovjet tudósítók? Ők általában nagystílűek voltak külföldön, igaz?
Mondhatom, minden nyugati országba, ahol én voltam, a legjobb embereket küldték a szovjet lapok is meg a hírügynökségek is, akik nagyon jól dolgoztak és nagyon jó anyagokat adtak. De az anyagaik otthon általában nem jelentek meg, csak a bizalmas kiadványokban. Úgyhogy ezek szegények dolgoztak, és semmi látszata nem volt a munkájuknak. Ugyanez volt Washingtonban, ugyanez volt Bonnban, mindenről tudtak, mindenről írtak, de semmi látszata nem volt a munkájuknak.
A szocialista országok tudósítói időnként tartottak külön gyűléseket maguk közt, hogy mi az irányvonal?
Nem. Az újságíró közösség egy közösség volt, és mikor valami történt, összeültünk, megbeszéltük a fejleményeket, például a csehszlovák bevonulást is.
Mi történt, amikor ez nyilvánosságra jutott? Mi történt aznap? Az események augusztus 20-án éjjel zajlottak le. Reggel fölébredtél, s jöttek az első hírek, hogy hipp-hopp, ott vagyunk?
Nagyon kényelmetlenül éreztem magamat, és féltem attól, hogy ez kihatással lesz az én munkámra is, olyan értelemben, hogy nem fognak velem szóba állni úgy, mint azelőtt. És az országomat, amelyet szerettem, úgy fogják tekinteni, hogy az is beállt a sorba. De Magyarországot azért másképp kezelték a nyugatnémetek már akkor is, még ezután is, mint a többit. Kádár Jánost, Kádár belpolitikáját önállóbbnak tartották, mint akármelyik másik szocialista országét. Magyarországnak a hírneve jobb volt Nyugat-Németországban, mint a többi országé. És akkor később, nem aznap, hanem mikor már sokkal többet tudtak az augusztusi eseményekről, összeültünk páran, és megbeszéltük. Megkérdezték az én véleményemet, elmondták a magukét is. Nagy reményeket fűztek Dubcekhez Nyugat-Németországban is, és a Szovjetunió ezt egy csapásra megszüntette. Egyszóval sajnálták Csehszlovákiát is, és elítélték a Szovjetuniót. Nekem mindig azt mondták, hogy mit csinálnál te, ha most csehszlovák tudósító volnál? Disszidálnál? Mondtam, nem tudom, mit csinálnék. Baráti alapon mindig kérdezgettek, hogy hogyan történhetett ez, és nem volt-e rá mód, hogy Magyarország kimaradjon ebből. A végén megértették, el tudtam magyarázni, hogy nem maradhattunk ebből ki. Mert Magyarország is része annak az övnek, amelyet a Szovjetunió azért hozott létre, hogy megvédje magát. Ahogy az összes népi demokrtikus ország ezt a célt szolgálta. A védelmi gyűrű szerepét töltöttük be, hogy ne történhessen meg az, hogy egy világháborúban a Szovjetuniót meg lehet támadni anélkül, hogy lenne ideje fölkészülni. Ez volt a mi szerepünk. Ezért cserébe kaptunk gazdaságilag valamit. Például minden bóvlit megvettek tőlünk. Annyit nem kaptunk, hogy elég lett volna, de azért sok mindent. Alacsony színvonalon, de elég biztonságban élhetett Magyarországon az ember a Szovjetunió égisze alatt. Cserébe azért, hogy mi a szovjet érát kiszolgáltuk.
1971-ben egy nyugat-európai színvonalú kisváros-fővárosból jöttél haza. A 70-es éveket később, a gorbacsovi érában a poshadás éveinek nevezték. Vremja zasztoja. A brezsnyevi poshadás ideje. Milyen érzés volt a hazaköltözés egy olyan Magyarországra, ahol addigra már az új gazdasági mechanizmus is becsődölt?
1971-ben jöttem haza. Akkor már egy csomó ember nem csak szabadabban gondolkozott, hanem már szabadabban is mert beszélni. Énnekem módom volt egy jó tévéműsort csinálni – Pécsi Ferenc szárnyai alatt. Elmondanám, hogy amikor megkaptam ezt a megbízatást, milyen műsort akartam csinálni. Az volt az elgondolásom, hogy mi vasfüggöny mögött élünk, a magyarok nagyon keveset tudnak arról, hogy hogyan élnek, mi történik Nyugaton, milyen az a Nyugat-Európa? Milyen a Nyugat? Mert ami az újságokban megjelenik, az vagy irányított vagy hamisított, és az embereknek fogalmuk sincs a valóságról. Az értelmiség egyszerűen nem hiszi el, amit az újságokban Nyugatról olvas. Tehát amennyire lehet, próbáljam meg a nézőket komolyan informálni. Óriási harcok árán, Pécsi segítségével, sikerült nekem nyugati országok vezetőivel interjúkat készítenem. Abból indultam ki, hogyha a magyar tévében megjelenik egy interjú Brandttal vagy Miterrand-nal, Soarezzel vagy más nyugati vezetővel, akkor az emberek már egy kicsit többet látnak ebből az országból. Látják, hogy mi a véleménye a nyugatnémet külügyminiszternek a világpolitikáról, és ebből már az emberek, különösen az értelmiség, láthatják, hogy ez nem imperialista ellenség, hanem egy fölvilágosult ország. Egy kis rést próbáltam nyitni a vasfüggönyön. És ez bizonyos fokig sikerült is.
Sikerült, emlékszem rá.
Az emberek csodálkoztak, hogy létezik az, hogy egyrészt nyugatnémet vezető politikusok hajlandóak szóba állni egy kommunista újságíróval, nyilatkozatot adnak neki, és érdekes dolgokat mondanak. Másrészt hogy létezik az, hogy mindez megjelenhet a magyar tévében.
A Hét belpolitikai részét nem volt nehezebb szerkeszteni?
Volt egy helyettesem, Várkonyi András, ő csinálta a belpolitikai részt, én csak jóváhagytam az ő munkáját, és főleg a külpolitikával foglalkoztam. A belpolitika A Hétnél abból állt, hogy az eseményekkel foglalkoztunk. Volt egy érdekes konferencia vagy értekezlet, vagy egy találmány, vagy egy gyár nagyon jó dolgokat csinált. A Hétben erről tudósítottunk, anélkül, hogy belementünk volna abba a dícsérgetésbe, hogy milyen nagyszerű kommunista túlteljesítők is vagyunk mi. Csak később kezdtek engem is arra kényszeríteni, hogy most jöjjön arról riport, hogy az egyik gyárban milyen remek dolgok történnek, mit csinál egy élmunkás, és így tovább.
Lehet tudni, hogy Pécsi Ferenc miért lett öngyilkos?
Pécsi Ferenc nagyon súlyos idegbajt kapott. Furcsa, ritka betegség volt, ami abban nyilvánult meg, hogy vagy depressziós volt egy hétig, vagy pedig épp az ellenkezője, örömteli, eufóriás. Egyszer, eufóriás állapotában írt egy levelet a Kádárnak, hogy változtassuk meg a magyar politikát már, legyünk mi is olyanok, mint Nyugat. És a végén már nem bírta, és annyira meghasonlott önmagával, hogy följött a Törökvészi út fölötti erdőbe és főbe lőtte magát. Akkoriban még erdő volt ezen a részen. Láttam rajta, hogy baj lesz, mert ilyeneket mondott nekem: “Ha én most meg tudnám a pártközpontot győzni, hogy másképp politizáljon, akkor talán ezzel meg tudnánk változtatni még a Szovjetuniót is.” Hitt ilyenekben az eufóriás időszakaiban. Amikor depressziós időszakban volt, akkor azt mondta, ez borzasztó, hogy mi van itten, ez a szovjet nyomás már elviselhetetlen.
Ebbe roppant bele?
Lehet. Aztán próbáltak neki más munkát adni, és vége az lett, hogy öngyilkos lett. És a tévéhez került Nagy Richárd, aki azelőtt sohase volt sajtós, de tisztességes ember volt. A budapesti pártbizottságról hozták a tévéhez elnöknek. Hagyott engem is dolgozni. Tényleg nem szólt bele mindaddig, amíg nem kényszerítették erre. Körülbelül 1976-ban kezdték a kényszerítést. Egyébként pedig sokan segítették a munkámat a tévé munkatársai közül. Lénárt István például, kiváló ember volt, fődiszpécser, nemrég lett örökös tag, mindig a legjobb kamerát adta, ha külföldre mentünk, és a legjobb operatőr jött.
Ki volt a legjobb operatőr?
Ó, hát szinte mind! A Hunyó – az igazi nevét alig használtuk. A Kocsis, aki később disszidált. Kitűnő operatőr volt, azután Olaszországban karriert csinált. Aztán Mátrai Mihály és így tovább. Mindig a legjobb embereket adták mellém. A legjobb hangmérnököket. Amikor magyarra kellett fordítani a riportokat, akkor is legjobb embereket kaptam. A gyártásvezetők főnöke, Bakos László is kitűnő munkatárs volt. Az elnöktől kezdve mindenki segített a munkámban.
Egy 1971-es kritikában azt írják, hogy riporteri iskolát teremtett A Hét. Kik voltak azok, akik a kezed alatt nőttek föl A Hétben?
Már az MTI-ben is foglalkoztam avval, hogy a tehetséges munkatársakat igyekeztem tanítgatni, mert két kiküldetés között itthon dolgoztam, benn a központban. Akiben láttam valami tehetséget, igyekeztem nevelni. Például Baracs Dénesből jó riporter lett, és nagyon sokat tudnék sorolni. Amikor kilencvenéves lettem, akkor csinált az MTI egy kis ünnepséget a tiszteletemre. És az MTI új elnöke, Vincze Mátyás, aki a HVG-től került oda, azt mondta, hogy sokat tanult tőlem. De visszatérve a tévére, kitűnő társaságot hoztunk össze. A Hét szerkesztősége olyan egység volt a televízión belül, ami nem csak elit csapat volt, hanem különleges egység is. Mi úgy jöttünk össze minden reggel megbeszélni a következő heti műsort, hogy mindenki el tudta mondani a saját véleményét, minden korlát nélkül. Én tudom, hogy más rovatoknál, nem volt ekkora szabadság. Horvát Jánosból, Sugár Andrásból kifejezetten tehetséges újságírók lettek. De akik nem voltak annyira tehetségesek, mint ők, azok is pontosan megtanulták, hogyan kell egy újságírónak dolgozni. Vámos Miklósnak volt egy tévésorozata, Lehetetlen címmel. Szerepeltem benne. A szereplőnek egy barátja mindig bejött a műsorba és beszélt róla. Én Horvát Jancsit kértem meg, hogy ő legyen az, aki a műsorba bejön. És ő a műsorban elmondta, hogyan dolgoztam. Elmondta a közönségnek, hogy nekem köszönheti, hogy jó újságíró lett, és hogy olyan nyíltan látja a világot.
A munkatársaim segítségével olyan riportokat, műsorokat tudtunk csinálni, amelyet az emberek már “kajoltak”, hogy úgy mondjam. A legnagyobb dicséret az volt, amit egyszer egy közlekedési rendőrtiszt mondott nekem, hogy érdekes módon a balatoni csúcsforgalom vasárnap este a Balatonról Budapestre korábbra tolódott át, mert hétkor kezdődött A Hét. És előbb jöttek haza az emberek egy órával, mint azelőtt, csak azért, hogy bennünket megnézzenek. Ezt a forgalmon észre lehetett venni. Ez volt a legnagyobb dicséret, amelyet valaha kaptam.
Érdekes, hogy A Hétnek volt belpolitikai része is, mégis úgy emlékszik vissza rá az ember, mint kiváló külpolitikai műsorra.
Hát a belpolitikában nem tudtunk nagyon érdekes dolgokat csinálni, mert nem lehetett. Nem volt belpolitika tulajdonképpen Magyarországon. Mi volt? Amit a pártközpont mondott, az volt.
A Népszabadság nem orrolt meg ezért időnként? Tévékritikában például?
A Népszabadság legtöbb munkatársa ugyanolyan véleményen volt, mint én, csak nekik nem engedték meg, ők nem tudták elérni, hogy olyan szabadon dolgozhassanak, mint én. Én nagyon örültem, hogy nekem sikerült bizonyos fokig áttörni ezt a vasfüggönyt. Ez volt a legnagyobb örömöm, a tévés munkámnak ez volt a legnagyobb sikere.
Amikor 1976-ban elhagytad A Hetet, hogyan folytattad?
Amikor elhagytam a műsort, az MTI-be mentem vissza. Akkoriban a kemény vonal uralkodott a politikában. A tévé vezetői már nem próbáltak engem visszatartani, mikor fölmondtam. Örültek, hogy már nem csinálhatok bajt.
Ezután még újabb kiküldetés következett, hatvannégy évesen, amikor általában már nyugdíjba igyekeznek az emberek.
Tudósítót kerestek Brüsszelbe, ami érdekes volt, mert a Közös Piacot, a NATO-t mi elítéltük akkoriban. Azt mondták, hogy az a Nyugat egyik fellegvára, ellenség. De azért tudni szerették volna, hogy mi történik a Közös Piacban és a NATO-ban. És azt hiszem, hogy a pártközpont – amelyet mindig meg kellett kérdezni, hogy az embert kiküldhetik-e nyugatra -, örült, hogy engem kiküldenek Brüsszelbe, mert azt gondolták, hogy az a típusú újságíró vagyok, aki valódi információkat tud szerezni, és így ők is valódi információkhoz jutnak. Örömmel visszavettek az MTI-be, mert az ott dolgozó barátaim, elsősorban Köves Tibor kardoskodott amellett, hogy vegyenek vissza. Rögtön kaptam egy fontos kiküldetést. Abban a pillanatban, ahogy a tévétől elmentem, rögtön megkaptam ezt a nagyon fontos külföldi posztot, és a nyugdíjazásomig ott dolgoztam. Azt hiszem, hogy az MTI-ben a külpolitikai főszerkesztőségen több olyan munkatárs van, akikre talán hatást gyakoroltam, és afelé segítettem őket, hogy jobban, nyíltabban tudjanak dolgozni.
Melyek a legérdekesebb tévés emlékeid?
1975-ben elhatározták, hogy a szovjet Szojuz találkozni fog az amerikai Apollóval. Óriási szenzáció volt, hogy a szovjet és az amerikai űrhajó találkozik. A Hétnek igazi csemege! Azt mondtam Sugár Andrásnak, aki nagyon jól tudott oroszul, hogy te kimész a Szovjetunióba és megcsinálod ezt az eseményt szovjet oldalról A Hétnek. Én pedig kimegyek Amerikába és megcsinálom az amerikai oldalt. Mi történt? Sugár kiment a Szovjetunióba, és a baráti kommunista Magyarország tudósítóját betették egy sajtóközpontba, ahonnan nem mozdulhatott, és csak azt írhatta a találkozóról, amit mondtak neki. Engem, az ellenséges kommunista ország újságíróját a Houston melletti űrközpontban a vezető fogadott, és azt mondta, hogy oda mész, ahova akarsz. Bemehettem az irányító központba, megmutatták a konzolokat. Bemehettem egy Apollóba, mert volt az űrközpontban egy Apollo utánzat is. Megnézhettem mindent, mindenről írhattam. Beszéltem az űrhajósok feleségével is. Az egyik űrhajós feleségétől megkérdeztem, nem fél-e, hogy a férje kint van világűrben. Ezt válaszolta: “Nem félek. Én akkor félek, mikor itthon van, autóba ül és bemegy a hivatalba dolgozni. Akkor féltem, hogy a nagy forgalomban valami történik. De hogy fönt van a világűrben, attól nem féltem.” Ez volt talán A Hét egyik legjobb riportja. A vietnami riportutamra is szívesen emlékszem. Vietnamról rengeteget írtak az újságok, de én valószínűleg olyanokat tudtam a Vietnamról megjelent riportomban leadni, amit más nem. Hat hétre akartak marasztalni a vietnamiak, hogy ők mindent megmutathassanak nekem. Komoly munkámba került elérni, hogy csak két hétig kelljen maradnom. De ez alatt a két hét alatt aztán nagyon sokat láttam, olyat, amit más magyar újságíró nem láthatott. Például azt, hogy hogyan igyekeznek átnevelni a dél-vietnami hadsereg tábornokait. A dél-vietnami hadsereg az amerikaiak oldalán harcolt Észak-Vietnam ellen. A dél-vietnami tábornokok majdnem mind a Napóleon alapította, franciaországi L’Ecole Saint-Cyr katonai akadémián tanultak, művelt, okos, képzett katonatisztek voltak. A háború után átnevelő táborba vitték őket, mert az volt az elgondolás, hogy talán át lehet nevelni az értékes embereket. Engem elvittek ebbe az átnevelő táborba, és azt mondták, tessék, beszéljen a volt tábornokokkal. Beszélgettem ezekkel az emberekkel és láttam, hogy mi folyik ott. Egy nagyon egyszerű épületben laktak, nagyon egyszerű szobákban, egyetlen közös helyiséget kaptak, s nem éltek olyan luxusban, mint azelőtt délen. De nem éreztették velük, hogy pár nappal azelőtt még ellenség voltak, hanem úgy bántak velük, mint akik kénytelenek voltak az ellenséges hadseregben harcolni, de akiket át lehet nevelni, hogy ne legyenek többé ellenség. Azt mondták nekem ezek a tábornokok, hogy egész mást képzeltek a kommunizmusról, mint amit az átnevelő táborban láttak. Alakítottak például egy énekkart, tízen-tizenketten, és szovjet dalokat énekeltek anélkül, hogy rájuk kényszerítették volna ezt. Érdekes volt látni, hogy emberek hogyan tudnak átalakulni. Miközben beszélgettem velük, egy szakállas társuk ott ült egy íróasztal mellett és könyvet olvasott. Ővele nem lehetett beszélni, azt mondta, hogy nem ér rá. Tanul. A többiektől kérdeztem meg, hogy mit csinál ez az ember? Azt mondták, hogy ő a vezérkari főnök helyettese volt a dél-vietnami hadseregben, és marxizmust tanul, A tőkét olvassa. Senkivel nem hajlandó szóba állni, ő gyorsan meg akarja tanulni a marxizmust.
Láttad, mi a különbség Hanoi és Saigon között?
Láttam, borzalmas körülmények között utaztunk Hanoiból Saigonba, egy nagyon rossz szovjet autóbuszt adtak a stábnak – hárman voltunk a Magyar Televíziótól. De még negyven vietnami is bezsúfolódott a kis járműbe. Azt hittük, ennyien akarnak bennünket ellenőrizni. De nem ezért jöttek velünk, hanem azért, mert hallották, hogy Saigonban még lehet sok mindent vásárolni. Egy hétig tartott az út Hanoiból Saigonba. Semmilyen közlekedés nem volt, járható utak sem voltak. A legkülönbözőbb kisvárosokban és tanyákon aludtunk, szúnyogok között, s nem lehetett kimenni éjszaka a sátrakból, ahol aludtunk. És mikor Saigonba érkeztünk, láttuk a különbséget. Hanoi egy kommunista város volt, ahol az emberek nem mertek beszélni. Saigonban annak ellenére, hogy kommunista uralom alá került, az emberek nyíltan mertek beszélni, mert korábban másképp éltek, mint Hanoiban. Érdekes volt látni a különbséget két olyan város között, amelyek most egy ország városai lettek, de egy évvel azelőtt még két különböző világhoz tartoztak. Sehol máshol nem volt módom látni, hogy milyen a két világ. Saigonban ezt egyszerre láttam. Olyan élmény volt, ami talán sehol máshol egyetlen újságírónak sem adatott meg.
A szovjet partner nem nehezményezte, hogy mindezt megmutattad?
Nem jelent meg olyasmi a riportban, ami a Szovjetuniót bántotta volna. A Szovjetunió nem találhatott benne semmi kifogásolni valót. Egy más alkalommal kiharcoltam, hogy egy kommunista televízióban riportot lehetett közölni a fatimai kegyhelyről, egy katolikus kegyhelyről, egy katolikus vallási ügyről úgy, hogy se nem gúnyos, se nem lekicsinylő módon beszéltünk róla. Ha a Népszabadságban írhattak volna Fatimáról, akkor körülbelül az jött volna ki belőle – ha nem is így megírva -, hogy ott bolondítják az embereket a papok. Csodák és egyebek. Nekem viszont megengedték, hogy azt mutassam meg, amit láttam, milyen erő az, amikor emberek hisznek valamiben. Minálunk, aki azt mondta abban az időben, hogy hisz a rendszerben, nem biztos, hogy valójában belülről is ezt érezte. Úgy vélem, ezt a gondolatot éreztette a riport mindazokkal, akik fölvilágosult szellemmel nézték. Ilyenkor éreztem, hogy csináltam valamit. Ez volt az igazi öröm és élmény, amit A Hét műsora nekem nyújtott. Ez volt a célom A Héttel, egy kis rést nyitni, ahol lássák, hogy nem úgy van, mint ahogy ezt el akarják hitetni az emberekkel.
Milyen technikai adottságok között kellett dolgozni?
A technika akkor még rendkívül rossz volt. Mikor megjelentünk Párizsban – sokszor megfordultunk ott – a vámőrök már messziről kiabáltak: “C’est la Television Hongroise!” Mert látták, hogy a faládákban savas akkumulátorokat viszünk, és primitív, nehéz kamerákat. Soha meg nem néztek bennünket a francia vámőrök. Egyszer a sav kilöttyent a ládikából, és egyensen Couve de Marville külügyminiszter ruhájára. Megijedtem, de a miniszter mosolyogva így szólt: “Van nekem másik ruhám is.” Magunknak kellett cipelnünk a nehéz fölszerelést. Mert ha ki is harcoltam, hogy nyugatra mehessek, azt nem tudtam elérni, hogy úgy, mint ma, négy-öt ember, egy egész stáb mehessen. Nagyon ritkán fordult elő, hogy hárman mehettünk ki. Legtöbbször ketten mentünk. Én ugyanúgy cipeltem, mint a másik. Az operatőrnek kellett a hangot is meg a világítást is kezelniük. Akit érdekel, milyen volt A Hét, helyezze magát abba a korba, abba a világba, amelyben A Hét működött. Az volt a felfogásom – és az egész stábban mindenki ezt tanulta meg -, hogy nagyon kell figyelni, mi történik a világban, és azonnal rámenni az aktuális dolgokra! Az események megmutatják, milyen a világ.
Hogyan dolgoztatok?
A reggeli értekezleteken mindenki előadta, amit a területét érintő fontos eseményekről tudott. Elértem azt, hogy majdnem minden komoly külföldi napilapot megkaptam, ami az akkori televíziónál nagyon kevés embernek adatott meg. Ennek köszönhetően én már hajnalban nagyjából informálva voltam, hogy mi történik a világban, mit érdemes figyelni és hova érdemes kimenni. Amikor összeültünk, s mindenki előadta a magáét, én is el tudtam mondani a magamét, és azt mondtam: “Te, Sugár, most menj ki Etiópiába, mert ott nagyon érdekes dolgok történnek. Etiópia az olasz megszállás után visszanyerte a szabadságát. Hogy él Hailé Szelaszié, aki visszatérhetett a száműzetésből? Beszélj vele, most azonnal menj ki!” Vagy Horvát Jánosnak, aki Kubában végezte az egyetemet: “Ismered Kubát, azonnal utazz oda, mert te tényleg meg fogod érteni, hogy mi történik ott.” A kubai riportja kitűnő is lett. Amikor Fidel Castro Pesten járt, majd elment pihenni a Balatonra is – természetesen rögtön Horvát Jánost küldtem utána: “Te fogsz Castróval, olyan interjút készíteni, amely valódi interjú lesz.” És mi történt? Horvát csak úgy tudott Castróval Kubáról beszélgetni, hogy Castro azt felelte neki: “Nem szívesen adok interjút. De neked adok. Egy valamit kérek csak: előbb játsszunk le egy pingpong mérkőzést.” Pingpongoztak egy óra hosszat, és utána nagyszerű riport született. Ilyen élet folyt A Hétnél.
Lejegyezte: Zelei Miklós
