Nyíregyházán született, édesapjával gyakran járt ki a Nagyerdőre, és a sóstói erdőre kirándulni. Bogarakat, majd később lepkéket gyűjtött. A gyűjteménye védett lett, a 80-as években.
A Természettudományi Múzeumban és a Népszerű Tudományos Filmstúdióban ismerkedett a filmkészítéssel. 1964 január elsején szerződéses felvételvezetőként került az MTV Gyermek Osztályra.
1966-ban Rockenbauer Pállal létrehozták a Természetfilm csoportot. Az évtizedek alatt – hazai és nemzetközi sikereket aratott – természetfilmek alkotója. Volt, gyártásvezető, rendező, producer és a Naturfilm tulajdonosa.
Ma már nyugdíjas, az Országos Magyar Vadászkamara Fővárosi és Pest megyei elnöke, Rácz Gábor.
Dunavölgyi Péter: Hosszú ideje egyeztetjük ennek az interjúnak az időpontját. Azt mondtad december és február között vagy Budapesten. Az Országos Magyar Vadászkamara Fővárosi és Pest megyei elnöke vagy, nagyon elfoglalt, hol töltötted a tavasztól őszig tartó időszakot?
Rácz Gábor: Márciustól november közepéig Bakonykútiban élek, feleségemmel, ez idő alatt csak a dolgok intézése céljából jövök fel néhány napra, Budapestre. Van ott egy nagyobb faházunk, és csaknem fél hektáros kertünk. Negyvenhárom gyümölcsfát ápolunk, és kertészkedünk, ez utóbbi tevékenység a feleségemhez kötődik. Mindamellett van egy jókora díszparkunk, növekedő, legkülönfélébb fákkal, melyek közül a csaknem húsz méter magasságú, és csaknem egy méter átmérőjű mamutfenyőre vagyunk a legbüszkébbek,- csemeteként ültettük. Ezen a környéken vadászom nagyvadra, és, hogy feleljek a kérdésedre, egy őzbakot lőttem az elmúlt évben. Bevallom számomra, de sok vadásztársam számára is ma már a vadászat leginkább a természettel kapcsolatos kötődést jelenti, melyben az erdő életének, megfigyelése gyakran többet jelent egy-egy vad elejtésénél. Idehaza pedig barátaim jóvoltából néhány társasvadászaton sikerült fácánkakast, és nyulat terítékre hoznom.
– Mióta vadászol?
– Becsülettel be kell vallanom, hogy valamikor nem kedveltem a vadászatot, természetesen a vadászokat sem. Novákovits Bandi kollegámmal töltött forgatások alatt, és néhány őt kísért vadászat vezetett oda, hogy felébredt az érdeklődésem ezen ősi tevékenység iránt. Mert szögezzük le, valamennyiünk őse vadász volt, és csak a társadalmi munkamegosztás révén kezdtek új tevékenységek felbukkanni.
Nyilván aki ügyesebb, és járatosabb volt az obszidián pattintásában, legjobb nyílhegyeket készítette, célszerű volt őt a vadászati tevékenységből erre a feladatra állítani. Míg a többiek vadásztak, ő csak ezzel foglalkozott. Nyilvánvalóan a tevékenységek a fejlődés során egyre jobban elkülönültek.
Ma barátaim mosolygása közepette szoktam mondani, ma sem történik más, mint valaha, vadászat helyett, most a táplálékra valót, az élet legkülönfélébb területein szerezzük meg, így tartjuk fenn a családunkat, és neveljük gyermekeinket.
Akik ma vadásznak talán jobban őrzik az ősi tevékenységet génjeikben, leszámítva közülük azokat, akik társadalmi presztízsből, vagy divatból teszik ezt.
1971-ben lettem vadász, néhány év múlva Benkő Gyula bácsi révén kerültem az akkori Vadászati szervezet Kulturális Bizottságába, és attól kezdve folyamatosan foglalkozom a vadászat, a vadászok ügyeivel.
– Mint Kamarai vezetőnek milyen feladataid vannak?
– Mióta bekerültem ebbe a körbe, folyamatosan azon dolgozom, hogy a vadászok természetvédelemmel kapcsolatos feladataira hívjam fel a figyelmet.
Kevesen tudják, de az első természetvédelmi törvényeket a vadászok kezdeményezték, elsősorban azzal, hogy bevezették a vadászati tilalmi időket – melyek arra vonatkoztak, hogy szaporodási időszakban tilos volt vadra fegyvert emelni.
Jelzem ekkortájt még természetvédelmet, mint fogalmat nem ismerte a köztudat.
Az életünk, be kell lássuk, nemcsak megváltozott, de oly mértékben felgyorsult, ma már azt is ki merem mondani a környezetünk napról napra látványos változásokon megy keresztül. Gondolj arra, hogy gyermekkorunkban még lapfűrésszel vágták kézi erővel a fát, ma egy hegyoldalt akár egy nap alatt is le lehet gépekkel termelni.
Egyre több az ipari park, egyre több a bevásárlóközpont, a települések robbanásszerűen gyarapodnak, és válnak az addig érintetlen természeti tájak, kultúrsivataggá.
A vad egyre kisebb helyre szorul. Ezek a gyérülő élőhelyek egyre kevesebb vadat képesek eltartani. A vad táplálkozni akar, túlszaporodott az állománya mind több kárt okozna mezőgazdasági területeken és az erdő növekvő csemetéiben. Nem kell különösebb éleslátás ahhoz, hogy belássuk, a vadállomány nagyságát szabályozni kell. Ezért szükségszerű a vadászat.
Meglepő dolgot fogok most mondani, erről kevesebb szó esik, de Nemzeti Parkjainkban is pontosan így tartható fenn a kellő mennyiségű vadállomány.
Manapság a természetre és az állatvilágra egyre jobban nehezedő autós turizmus, cross-motorozás, terepkerékpározás, quadozás, és lovaglás is egyre nagyobb terhet rak.
Két példát hadd mondjak el a mi életünkből. Valaha a Múzeum körút fái alatt nem lehetett télen eljárni, mert annyi veréb ült a fákon, hogy “nyom” nélkül nem lehetett megúszni. Manapság egyetlen veréb sem ül a fákon, sőt a verebek országszerte csaknem eltűntek. Van, aki a lovak által hátrahagyott lócitrom hiányával magyarázza,- magam azt hiszem valami kór söpört végig közöttük. Nyaranta barátságos feketerigók ugráltak a budapesti tereken, sok volt a széncinke, és sok ablakban költött balkáni gerle. Ma ezek eltűntek, elfoglalták helyüket a nagytermetű fészek és tojásrabló fekete-fehér szarkák. Telente meg az északról vándorló varjak lepik el a városokat. A hazai varjak valaha a mezsgyéket elválasztó jegenyenyárfasorok magas ágai között vertek csapatosan fészket. Ezeket a fasorokat rendre kivágták, a madarak javarésze a városiak nem kis bosszúságára telepeken költ városi parkokban, emberközelben.
Húsz éve annak, hogy természetfilmesek nemzetközi találkozóján az angliai Bath-ban egy svéd kolléga levetített egy filmet, melyben bemutatta, mennyire özönlötték el Stockholmot a szarkák. Csak ámultam, mert akkoriban e térhódítás nálunk még nem következett be.
Elnézést a csapongásért, mindezt azért mondtam el, mert a szarka tojásrabló tevékenysége évszázadosan ismert a vadászok előtt, hiszen a szarkafiak valaha fácán, fogoly és énekesmadarak tojásain nőttek fel. A szarkák számának apasztása évszázados feladata volt a vadászoknak. Két esztendeje kezdtük el Pest megyében egy új módszerrel eleven fogó csapdákkal, a szarkák gyérítését, hogy eredményét lássuk, még két-három évre van szükségünk. Mellette madárodúk kihelyezésével próbáljuk meg az énekes madarak állományának gyarapodását segíteni.
Végezetül még egy gondolat, mennyit változott a világ:- az 1920-as években a Pesti vadászok legjobb vadkacsavadász területe a mai Nemzeti Színház, és a Művészetek Palotájának helyén volt – mellesleg akkoriban a Duna vizét “Donau Wasser” néven még palackokban árulták.
– Úgy tudom eredetileg biológusnak készültél? Hol születtél? A természet gyermekkorodban is elbűvölt?
– Valóban így van. Nyíregyházán születtem, édesapámmal gyakran jártam ki a Nagyerdőre, és a sóstói erdőre kirándulni. Elkezdtem bogarakat, majd később lepkéket gyűjteni. Miután fiatal korában apám is ezt tette, nemcsak támogatott ebben, hanem sok ismerettel gyarapított, mely egyre közelebb hozott a természethez.
Kilenc éves koromban kerültem fel Budapestre, és egyre nagyobb szenvedéllyel jártam eleinte szüleimmel, majd barátaimmal a Budai hegyeket, nyaranta pedig mindig Zemplénben erdész nagybátyámnál töltöttem az időt, gyarapítván a gyűjteményemet, és a természet ismeretemet. Egy alkalommal Békásmegyertől nem messze gyűjtöttem, mikor megszólított egy idősebb bácsi, és érdeklődött tevékenységem felől. Elmondta, hogy ő a Növényvédelmi Kutató Intézet Rovartani Osztályát vezeti, Szelényi Gusztávnak hívják, szívesen segít nekem a további tevékenységemben. (Szelényi Iván édesapja volt) Valójában ez a találkozás döntően befolyásolta egész életemet.
Nagyon sokat jártunk együtt gyűjteni főként a Nagyszénásra, ahol Ő és csoportja coenológiai (életközösségi) kutatásokat folytatott. A kor legkiválóbb szakembereivel járhattam gyűjteni, Jermy Tibor, Sáringer Gyula későbbi akadémikusokkal, Nagy Barnabással, Ubrizsy Gáborral, Szalai Marzsó Lászlóval, Reinhardt Gáborral.
Guszti bácsi ismertetett meg a Természettudományi Múzeum akkori vezetőivel, Székessy Vilmossal, Kaszab Zoltánnal, Gozmány Lászlóval, és sorolhatnám.
Bevallom nekem, mint fiatal gyereknek hihetetlenül imponált, hogy befogadtak, velük járhattam a természetet, és egyre szélesebbre nyílt számomra a világ.
1954-ben lettem Guszti bácsi és Kaszab Zoltán ajánlásával 14 évesen a Magyar Rovartani Társaság tagja. Szorgalmasan jártam minden hónap harmadik péntek estéjén rendezett ülésekre, ahol újabb szakmai ismeretségeket kötöttem. Ekkor ismerkedtem meg Balogh János akadémikussal, később életünk csaknem két esztendeje közös munkával telt el, de erről akkor még egyikünk sem sejtett semmit.
Nem is fordult meg más az eszembe, mint az, hogy biológus leszek. Munkahellyel kapcsolatban a Természettudományi Múzeumot, vagy a Növényvédelmi Kutató Intézetet célozhattam meg, és bármelyik helyen minden bizonnyal jól éreztem volna magam.
A sors nem így akarta. Érettségi után az ELTE Biológia szakára szerettem volna jelentkezni, sajnálatomra abban az évben nem indult ilyen szak.
Azt tanácsolták, jelentkezzek a Kertészeti Szőlészeti Főiskolára. Itt egyetlen ismerősön volt a Rovartani Társaságból a Rovartani Tanszék vezetője, Balázs Géza.
Felvételemet, támogatandó ajánlólevelet küldött Guszti bácsi, és Anghy Csaba, aki a Fővárosi Állatkert igazgatója volt – ott nyáron a tengeri aquárium építkezésénél serénykedtem, Pénzes Bethen, Schmidt Egon, Mészáros Zoltán és mások társaságában.
Felvettek. Az emlékeim szerint 107 főt számláló évfolyamból öten voltunk pestiek, a többiek vidékről jöttek. Magam ezirányú ismerettel nem rendelkezvén, bizony nem egyszer voltam kénytelen elviselni – mondjuk metszési gyakorlaton: mit áll ott, mintha a pesti Dunaparton nézelődne! Nem akarok elidőzni, nem éreztem jól magam, nem igazán érdekelt az egész, kétségtelen félvállról is vettem, nem ment, bejelentettem a Tanulmányi Osztályon abbahagyom.
Motivált természetesen az is, hogy a Természettudományi Múzeumban a Népszerű Tudományos Filmstúdióból kerestek egy olyan embert, aki lepkékkel kapcsolatban segédkezne egy film elkészítésénél. Engem ajánlottak.
Wiedermann Károly – későbbi kollégám az ultrahangról készített filmet. Nekem az volt a szerepem, hogy a virágok körül repkedő denevérek “hangját “a virágon ülő lepke észlelje, és levesse magát arról, így védekezvén, hogy ne legyen elemózsiája az apró emlősnek.
A denevéreket Szigeti Kálmán hozta – Ő volt a gödöllői filmtelep vezetője – zsákokban, én meg a lepkéket. A felvételek a legjobb igyekezetünk ellenére sem sikerültek. A denevérek és a lepkék is a szabadságot választották. Fáradozásomat tiszteletdíjjal honorálták.
Alig néhány nap után a filmgyárból telefont kaptam, keressem fel Kollányi Ágoston filmrendezőt. Ez volt életem második sorsfordulós találkozása. Akkor még nem tudtam, másfelé fordul majd velem a világ.
Belecsöppentem az “Ezüstszálak” című film forgatásába. Pókokról szólt – én, pedig ezeket, akárcsak a hüllőket nem kedveltem. A film szakértője Balogh János volt, nekem akkoriban már régi ismerős. Szerződésem szerint a film tudományos munkatársaként pókok begyűjtése, felvételre való előkészítése volt a feladatom. A filmet Tihanyban, Apajpusztán és nagyobbrészt műteremben forgattuk le. Miután az első kockától a zene és hangfelvételig végigcsináltam a filmet, beleszerelmesedtem a filmkészítésbe.
Lett saját snittem a filmben melyet én készítettem a keresztes pók vedléséről, de mindennél többet jelentett, hogy Guszti bácsi bevont a munkába, nemcsak a forgatásba, a vágásba is.
A felvételek végére már barátaim lettek a pókok, kéttucatnyi nagyméretű szongáriai cselő pókot kézzel gyűjtöttem Apajon.
Az “Ezüstszálak” című filmet sorra követték Guszti bácsi filmjei. Ezek azonban főként az évszakváltozások miatt, nem folyamatosan követték egymást. Magam, pedig ekkor már nemcsak házas, de egy leánygyermek apukája voltam, így folyamatos keresési lehetőség után kellett néznem.
Lepke és rovartani vonalon nem volt lehetőség, újsághirdetés nyomán jelentkeztem a 11-es AKÖV szolgálati munkatárs munkakörére. Miután 24-48 órás beosztásban dolgoztam, nem volt akadálya, hogy Guszti bácsi “Játék az életért.”, “Maradjunk a dolgok felszínén “,” Egy másodperc története.”,” Ragadozó növények”, végül az egész estés “Örök megújulás” című filmben szakértősödjek. Ez utóbbi film föcimén jelent meg elsőként a nevem.
Ne feledjem, a lepkegyűjtés folytatódott, sőt ezekben az években, lúdszárban, levélben küldött petékből elsőként neveltem hatalmas, és csodálatos éjszakai trópusi lepkéket az országban, egyikük-másikuk az egész estés film szereplője volt.
– Mi lett a lepkegyűjteményeddel?
– A gyűjteményem védett lett a 80-as években. Öt esztendeje a több mint húszezer példány a Természettudományi Múzeum birtokában van.
– Mikor, és hogyan kerültél a Magyar Televízióba?
– Minden igyekezetem arra irányult, hogy a Filmgyárban találjak bármilyen, de állandó munkalehetőséget. Létszámstop volt.
Az AKÖV-nél, Skuts Tamás gimnáziumi osztálytársam ismerve szándékomat, felesége Rigó Mari a Magyar Televízióban dolgozott vágóként, egy nap szólt, hogy felvételvezetőt keresnek a TV Ifjúsági és Gyerek Osztályán. Írjak egy önéletrajzot, Mari majd odaadja Gáspár Pista gyártásvezető ismerősének, aki szólt neki erről a lehetőségről.
1964. január elsején szerződéses felvételvezetőként kerültem a Gyermek Osztályra, és még ennek az évnek szeptemberében ebben a beosztásban státuszba vettek.
Kovács Béla volt a főszerkesztő, Erdős András a helyettese, és a Főosztály Sándor Györgyhöz tartozott – mint műsorigazgatóhoz.
Az Ifjúsági Osztály rovatvezetője Békés Sándor volt, a Gyermek Osztályé Rockenbauer Pál. Néhány név a szerkesztők közül: Pápai Lajos a későbbi Lőrincze műsorok, majd a Ki mit tud? kitalálója, Kremsier Edit, aki főként képzőművészeti műsorokkal foglalkozott, Bálint Ági a Futrinka utca és a Mazsola sorozatok megálmodója, és sorolhatnám.
Ez év őszén indult Mátai László vezetésével egy-két éves gyártásvezetői tanfolyam, melyre valamennyi korombeli TV-ben dolgozó gyártási tevékenységet folytató későbbi munkatárs, ha úgy tetszik egy osztályba járt.
Talán szimpátia, vagy hasonló érdeklődésünk folytán az első perctől jó barátságba kerültem Rockenbauer Pállal. Nagyon sok műsorban dolgoztunk együtt, Öveges műsortól a Verne vetélkedőig. Elképesztő mai szemmel, miből voltunk képesek műsort készíteni.
Néhány példa: Magyar László neves Afrika kutatóról úgy emlékeztünk meg, hogy behívtuk Bánhegyi Laci bácsit – a ruhások, és sminkesek a neves kutató formájára alakították, háttérvetítéssel diákat vetítettünk – Laci bácsi, pedig a Pali által kiválasztott Magyar László szövegeket mondta el. Mindezt élő adásban.
Dr. Szunyoghy László a Természettudományi Múzeum Emlős Osztályának vezetője egy éven át Nagy Endre vendége volt Tanzániában, hogy ez idő alatt az 1956-ban megsemmisült gyűjtemény pótlására minél több afrikai anyagot gyűjtsön be.
Előzetesen megállapodtunk vele, hogy minden hónap elején küld légiposta levélben a fénykép felvételeiből előhívott negatív csíkokat, és egy beszámolót az abban a hónapban végzett gyűjtései eredményeiről.
A negatívról diát készítettünk, Pali beült a stúdióba felolvasta a levelet, a diákat meg vetítettük. Ugyanezt tettük Balogh Jánosék Dél-Amerikai expedíciójánál is, csakhogy ennek a címe nyilván nem” Levél Tanzániából,” Hanem “Levél a Zöld Pokolból” volt.
– Ebben az időben együtt dolgoztál Öveges tanár úrral is, aki megteremtette a televíziós tudományos ismeretterjesztést, nem is akármilyen sikerrel. Több generáció nőtt fel kísérletein. Milyen volt vele dolgozni?
– Öveges Józsi bácsi műsorai nem tudok jobb szót rá: frenetikusak voltak. Varázslatos személyisége mindenkit lenyűgözött. A stúdióból el kellett üldözni a kollegákat, mert jöttek volna személyesen megcsodálni.
A forgatókönyv első oldala mindig a technikai tudnivalókat tartalmazta. Pl. Öveges úttörő kislánnyal, ebonit rúddal, fésűvel, és így tovább. Miután élő adás volt, az időt szigorúan tartani kellett, és bár integettük neki, az utolsó öt percet, nem egyszer tört ki az adott keretből: “Kedves gyerekek, az ügyelő bácsi már régen integet, hogy be kellett volna fejeznem a műsort, de azt még akkor is elmondom.”
Egy történet: egyik alkalommal az első asszisztens azt kérdezte tőlem, az adás indulása előtt, Nem tudod, a holland mikor jön?
Milyen holland kérdeztem?
Van de Graaf? – Öveges írta az első oldalra: Öveges Van de Graaffal.
Az egy generátor – válaszoltam.
Én meg leadtam a nevét a portán – mondta döbbenten.
Az első televíziós éveim az élő adás jegyében teltek. Hihetetlen felelősségre, hihetetlenül fegyelmezett, közösségi munkát igényelt mind a műsorkészítőktől, mind a műszaki munkatársaktól.
A mai napig bennem van, amikor a műsor előtt három perccel a hangszóróból elhangzott Pallós Klári az aznapi turnusvezető hangja: “Három percetek van! “- Gombóc a torokban, majd jött az új hang: “Ki vagytok adva!” és akkor elindult a műsor, némileg oldódott a feszültség, mire a végére értünk, megkönnyebbültünk valamennyien. Az a tudat, hogy millióan nézik, nem bakizhattunk, felelősségre nevelt mindenkit.
Minden műsor után a sarki “Alföldi”-ben (Később “Nimródra” keresztelt) műintézményben közösen oldottuk a feszültséget.
Próbálom rövidre fogni, mert a Natura Szerkesztőségig nehezen érünk el, de ha már szót kaptam.
Pali műsorai mellett Kremsier Edittel készítettük vasárnap délelőttönként a “Rajzolj velünk!”című közvetítőkocsis egy-egy neves képzőművész vezetésével a fiatalságot e művészeti ágba bevonó műsorsorozatot, meg a “Paletta” c. gyermekmagazint, Bálint Ágnessel a Futrinka utcát, és a Mazsola sorozatot.
Sok mindent mi magunk csináltunk – például a vége föcim fix és húzós inzertjeit is. Valójában bizonyos értelemben szabad volt a pálya, ambíció kérdése volt, hogy ki mit tűz ki maga elé célul.
Válhatott rendezővé, szerkesztővé, müsorvezetővé, bemondóvá.
Ekkor lett Kudlik Juli rendezőaszisztens kolleganőm bemondó.
Bálint Ági kapacitált néhány évre rá, hogy legyek a “Kuckó” c. gyermekműsorának műsorvezetője. Azért nem lettem, mert nem tartottam magam alkalmasnak a feladatra.
Ekkor már saját kisfilmeket jegyezhettem, (ezeket Deák Józseffel készítettem, Ő készítette Kormos István művéből “Vackor” animációs sorozatot) “Gerlék az erkélyen”, “Egy kíváncsi szarka”, “Hobby? Szenvedély? Tudomány?” címen, igaz afféle szösszenetek voltak csak, de önálló rendezői munkák.
Akkoriban az MTV-nél dolgozók többségénél oly elkötelezettség alakult ki a szakma irányába, talán még fizettünk volna azért, hogy itt dolgozhassunk.
Kende Márta volt a Főosztály rendezőinek főnöke. Minden héten rendszeres foglalkozásokat tartott, szakmai ismeretekről. Bárki ezeken részt vehetett. Sokat köszönhetek Neki, az ott elhangzottaknak. Palival dolgoztam a legtöbbet. Mellékesen, az akkori korosztály talán emlékszik még rá, a sok TV-s élőadás következtében egyik legismertebb televíziós volt.
Hozzájárult ehhez, a “Szívességből a Meditteránban” c. sorozat, mely egy tengerjáró hajón készült, és a külföldi utazásaiban korlátozott néző, teljesen új világot ismerhetett meg.
Ekkor utaztunk első ízben közösen külföldre Szabados Tamás operatőrrel, Mongóliában jártunk, és három filmet készítettünk, Palival közösen. Utazásunk egybeesett Tömpe István mongóliai meghívásával, csak a mi repülőjegyeinket nem sikerült időzíteni. Mikor mi az utazás során leszálltunk a repülőgépről Irkutszkba – az ottani televíziós kollega, Szergej Proholov átadott nekünk egy levelet, melyet Tömpe István immár Mongóliából hazatérő útján irt nekünk, a lényege az volt, hogy ha befejeztük a mongóliai forgatást, töltsünk el visszafelé egy hetet Szibériában – Szergej segít majd, a költséget meg Ő a moszkvai TV-nél elrendezi. Ennél kellemesebb hír nem fogadhatott volna bennünket.
Tömpe becsületére legyen mondva, muszterként a vetítőben idehaza végignézte a teljes leforgatott anyagot.
– Az eltöltött évek, ahogyan én látom jó emlékekként, vannak Benned, de mégiscsak a természetfilm készítés keltett új érdeklődési irányt az életedben.
– 1966 telén, Tömpe István az akkor még a Magyar Rádió és Televízió közös elnöke levelet küldött Palinak, hogy létre kellene hozni egy természetfilm csoportot a Televízióban, kér erre vonatkozóan javaslatot.
Miután szabadidőnket többnyire együtt töltöttük, közös lakásfestésekkel, és egyéb tevékenységekkel, így még aznap délután leültünk, és felvázoltuk a gondolatainkat.
Novákovits András és Horváth József operatőr kollégákat jelöltük meg munkatársnak, és a felsoroltuk a szükséges hozzátartozó igényeket.
(A történet előzménye valamilyen utazás során, Tömpe István és Vallus Pál az akkori Anyag és Árhivatal elnöke – mellesleg a Magyar Vadászok Országos Szövetségének elnöke – Nyugat-Németországban valamelyik TV csatornán láttak két-három természetfilmet, és közöttük vetődött fel az MTV-ben is lehetne ilyen műsorokat készíteni.)
Nem bonyolódnék bele az alakulás körülményeibe, 1966. július. 1.-i hatállyal átkerültünk Palival az Ismeretterjesztő Rovathoz, mely velünk bővülve Osztállyá alakult, melynek vezetője a nemrég TV-be érkezett Sylvester András lett. Miután időközben elvégeztem a gyártásvezetői tanfolyamot, az áthelyezésemmel egyidőben gyártásvezetőnek neveztek ki.
Novákovits Bandi ekkor készítette a “Dámszarvasok erdejében”, “A hetedik árhullám Gemencen” című filmjeit. (Novákovits Bandi kedves bohém kissé öregurasnak tűnt a szememben. Kántortanítóként indult, majd valahogy az Úttörő Szövetséghez került, onnan a Színház és Filmművészeti Főiskolára, operatőri szakra. Innen az akkor még működő Iskolai Film Intézetbe – ott iskolai oktatófilmeket készítettek -, majd onnan érkezett a Magyar Televízióhoz. Én magam első ízben a hármas stúdió nagy elektronikus kamerája mögött láttam (azt mondják ezek még derekasan, sugároztak) – mokány alacsony termetű, szembetűnően magas cipősarkot viselt, nyilván, hogy magasságát korrigálja.
Nekem a kamerák mellett álló Czabarka Györgyöt, Sík Igort, és Novákovitsot szinte félisteneknek járó tisztelettel mutatták be.
Bandi még két dologról volt híres, volt egy használt Ford Taurusa, és vadászott. Nem tudom ebben az időben még hány TV-s kollégának volt autója, gyanítom csak Neki.
Néhány év múlva Pali vásárolt egy Moszkvicsot.
A Filmgyárból érkezettek közül két embert ismertem Török Vidor bácsit,- őt akkor még kevésbé, és Horváth Józsi bácsit. (A Filmgyárban tréfásan időnként kotonos Józsinak hívták, mert egy alkalommal valami vizes, párás helyen való forgatás előtt jó néhány doboz óvszert beszereztetett a kellékesekkel, és azokba pakolta be az objektívjeit.)
Nagyon tiszteltem Őt, berögzött szokásaival együtt. Ha volt munka, ha nem, minden nap bejött, tíz órakor a Büfében vett egy vajas zsemlét “vékonyan kenve” és egy pohár szódát, elbeszélgetett, és hazament.
Józsi bácsi kislánya Tünde – ki ma is az MTV egyik zenei munkatársa- , késői gyerek volt, így minden pénzt, amit keresett élére kellett állítani. A 31 forintos napidíjból egyetlen volt közöttünk, aki megtakarított. Az ebédje mindig és mindenhol egy bográcsgulyás, egy szelet kenyér, egy pohár szóda volt. Csaknem negyven év korkülönbség volt közöttünk, de Ő ezt feledtetni tudta velünk. Francia Cameflex filmfelvevő gép volt a kedvence – sajátosan ezzel 16 és 35 mm-es filmeket is lehetett forgatni. Nagy hátránya volt a súlya, mások nem is szerették. Becsy Zoltán operatőr kollégám, ki akkoriban Józsi bácsi segédoperatőre volt, ezen a gépen “edződött”. Együtt forgattuk a “Bugac” filmet, majd a “Viperák”-at. Sajnos Józsi bácsi ennek elkészültét nem élhette meg. Súlyos beteg lett, nem engedte, hogy a kórházban meglátogassuk, de feleségétől folyamatosan tudakozódott, le vagyunk-e barnulva? Lefordítva: forgatunk-e nélküle.
Pali a “Szarvasi kísérlet”c. a haltenyésztés vetésforgós új módszeréről készített filmet. Közösen készült “Ha lúd legyen mája is!”, ebben az időben ez volt a legjobb dollárbevételt hozó cikkünk, 11 dollárt kaptunk kilójáért.
A BBC szervezésében az első “Világadás” előkészítése folyt, ebben az országok élő egyenes adásban bemutatkozhattak, és ismertethették valamilyen általuk jelesnek tartott terméküket. Mi is csatlakoztunk volna. Lénárt Lajossal, és Fehér Lajossal való tárgyalásokon abban állapodtunk meg, hogy így kérték, a magyar lúdtenyésztést, és a libamájat tegyük a bemutatkozás középpontjába.
Vitray Tamást kérte fel Pali műsorvezetőnek, aki kiutazott Londonba, és a BBC tanácskozásán megállapodtak a feltételekbe. Hazatérte után elsősorban a műszaki nehézségeket kellett megoldani, hiszen a PAL-SECAM rendszerek közötti kapcsoláskor jelentkező kép-szétesésére kellett technikailag felkészülni. Csaknem összeálltunk valamennyi feladattal, mikor kitört az arab-izraeli háború, és természetesen, mint mindig akkoriban, a szocialista országok lemondták az adásban való részvételüket. Akkor sem értem, ma sem értem, ugyan ki járt ezzel jól? Ugyan mi haszna lehetett ennek, még a gondolat síkján is?
Akik Sopron környékén éltek, vagy a Dunántúlnak azon a részén, ahol az ORF adása vehető volt, végignézhették, az akkor minden bizonnyal szenzációnak látszó adást, ahol egy időben láthatták, hogy a világ egyik felén most kel fel a nap, a másikon meg most nyugszik le. Vajon mi a kontinens melyik felén voltunk abban az időben?
A FAO megbízásából filmet készítettünk Palival és Kocsis Sándor operatőr kollégával Nepálban “Halat a hegylakóknak” címmel. (Dr. Woynarovich Elek a nemzetközileg elismert halbiológus munkáját bemutatva, és szakmai segítségével.) Hazafelé néhány napot Indiával ismerkedtünk, majd a Karácsonyt és az Újesztendőt Rómában töltöttük, mert ekkor volt a pestisjárvány miatt pánik idehaza, ha az volt egyáltalán? Öt napot odahaza karanténban kellett volna töltenünk, inkább választottuk a FAO vendégszeretetét ebben a városban.
Idehaza pedig gyermekkorom nyarainak feledhetetlen színhelyén Telkibányán készítettük el Szabados Tamással hármasban – az én rendezésemben az “Aranygombos Telkibánya” című filmet, mely első filmszociográfia volt a Televízióban.
Ennek a filmnek Péterfay Attila volt a gyártásvezetője. (Alighanem ez volt az első önálló munkája.) Azért emlékezem meg erről, mert Attilát ezt megelőzően vettük fel az osztályra, egyenesen a középiskolás iskolapadból – ahonnan meghirdetett pályázat kiválasztása folytán került hozzánk. Vele több évtizedes munkakapcsolat kötött bennünket össze, később Ő lett a Natura Szerkesztőségben a helyettesem.
A “Szarvasi kísérlet” c. film a Miskolci Filmfesztiválon nyert különdíjat, a “Viperák” Tokióban.
A csoport által készített utolsó film a “Rovarvilág zenészei” volt mely Dr. Nagy Barnabás szakértői közreműködésével készítettem.
– Ha jól értem a hazai és nemzetközi sikerek ellenére, ezzel megszűnt a természetfilm csoport?
– Valójában ezt így sosem mondta kis senki, de finoman fogalmazzak, nem támogatták ez irányú törekvéseinket. Pali ekkor Szabados Tamással a Déli sarkon fagyoskodott, én meg Kasza László veszprémi állatkert igazgatója, és Vecsey Ervin gondozó társaságában, hármasban az afrikai Guineába utaztunk, az országszerte ismert csimpánzzal, hogy felajánljuk neki a szabad életet. Ezúttal egyszemélyes stábként az operatőri faladatokat is én láttam el.
Számomra a mai napig is nehezen felfogható, hogy nem mondatott ki ugyan, hogy nincs szükség a mi tevékenységünkre, egyszerűen nem kaptunk pénzt a műsorainkra.
Kétségtelen, hogy Watson és Crick ekkor közölte a világgal a kettős spirál felfedezését, és ez teljesen új mederbe terelte a természettel, a biológiával kapcsolatos ismereteinket.
Mi is készítettünk Palival egy sorozatot Straub F. Brunó és Csányi Vilmos (ekkor még ezzel foglalkozott, és csak később tért át az etológiára). Rendezőnek Dévényi Lászlót kértük fel a Népszerű Tudományos Filmstúdióból. Bevallom szerepem volt abban, hogy hálámat kifejezzem mindazoknak, akik a Filmgyárban tanítómestereim voltak. Így sikerült Kollányi Guszti bácsit is rávennem, hogy egy két részes filmet készítsen amatőr csillagászokkal “Hobbim a csillagos ég” címmel. E filmek a hihetetlen találkozások mellett – pl. birkákat terelő juhász, amatőr maga épített távcsővel, és fantasztikus csillagászati ismeretekkel – Kulin Gyurka bácsi a nagytudású csillagász igencsak kellemes társaságát élvezhettük a forgatások során. Nekem, pedig nagy megtiszteltetés volt, hogy rendezőasszisztenseként együtt készíthettem a filmet Guszti bácsival.
A Miskolci Fesztiválon ezúttal sem nyerte meg a zsűri tetszését ezúttal a rovarokról, nevezetesen a sáskákról, szöcskékről szóló film.
A “Valóság” c. folyóiratban Lázár István ennek hangot is adott, meglehetősen leszólta a filmet – mint kiderült a zsűri egyik tagjaként.
Nem restelltem felhívni, és a szerkesztőségben meglátogatni. A beszélgetésből sok minden kiderült, ami az én elképzelésemet támasztotta alá.
A késő estig tartó eszmecsere során kiderült, lévén Sárospataki, az én Anyukám meg Sátoraljaújhelyi, a rokonságom meg zempléni, meg egy sor dolog közösen mindkettőnket érdekel, felajánlottam: szó szerint: “akkor mérjük össze az erőnket.”
Korai haláláig tartó barátság és munkakapcsolat alakult ki közöttünk, nem tudom összeszámolni, de egészen biztos, hogy közel kétszáz műsorban dolgoztunk együtt.
Pali hazatérvén egy darabig a sarkvidéki filmjén dolgozott, és ez idő alatt megbeszéltük, tenni ellene nem tudunk, megpróbáljuk, hogy bármilyen adódó lehetőséget kihasználva újra természetfilmeket forgassunk.
– Ebben az időben jelentkeztél a Színház és Filmművészeti Főiskolára, hogy is történt a dolog?
– Időközben a Színház és Filmművészeti Főiskolán adásrendezői szakot hirdettek meg, Keleti Márton vezetésével. Jelentkeztem. A felvételin Keleti tanár úr azt mondta, ne foglaljam a helyet mások elől, én már több filmet készítettem, fesztiválon is díjat nyertem. Kénytelen voltam azt mondani: de nincs erről papírom. Meglehetősen elkeseredett lehettem, mert ahogy kijöttem az ajtón, Horváth Ádám, aki ott ült a felvételi bizottságban, utánam jött, és azt mondta, neki van egy nappalos osztálya, ő felvesz oda. A mai napig hálás vagyok Neki ezért az ajánlatáért. Sajnos nappalira nem mehettem családom volt, szükség volt a keresetemre.
– A Televízióban viszont új feladatot kaptál.
– Igen, 1971-ben kineveztek gyártási csoportvezetőnek. Magyarul én feleltem a főszerkesztőség költségvetésének betartásáért. Az elkövetkező hét év, meglehetős változatos világba vezetett. Sylvester András bigott pedagógusként érkezett. A kezdeti időkben számára az előadótábla, kréta, szivacs fogalma létezett csak. Minden egyéb, teszem azt fényképek, snittek, csak az előadó mondanivalóját gyengítette volna a felfogása szerint. Mint afféle igazi filosz, a szemiotika, filozófia stb. világát próbálgatta a szerkesztőség munkatársaiba tölcsérrel beleönteni.
Ebben az időben a műsorokat még át kellett adnunk Neki, leült a vágóasztal mellé, több ív papírral, és anélkül hogy a képre nézett volna, végigjegyzetelte az elhangzottakat.
A végén felnézett, és mondjuk a negyven perces filmre, azt mondta, ebből húsz perc lesz! – mi meg földet fogtunk valamennyien. Bevallom, közösen átneveltük egymást, mi megtanítottuk filmes nyelven gondolkozni, mi meg amit elfogadtunk tőle, azt magunkévá tettük. Bizony nem egyszer fordult elő, hogy egy-egy megtekintett műsorom után a kritikái között számosra rá kellett döbbennem, hogy vajon ez nekem miért nem jutott eszembe.
Azt hiszem tőle tanultam igazán dramaturgiát. Amúgy meglehetősen szabad műhely volt, csak példaként említem: Hanák Gáborral készítettünk előbb a “Műhely”, majd a “História” című műsort, melyben megfordult Andrásfalvy Bertalan, Márkus István, Ránki György, Varga Domokos, Huszár Tibor, Glatz Ferenc és sokan mások. Időközben tekintettel arra, hogy a főszerkesztőség számos műsorának rendezője, esetenként szerkesztője is voltam, átsoroltak rendezői beosztásba.
A “Nyelv világa” c. havi nyelvművelő műsort készítettem évekig Grétsy Lászlóval. Lázár Pistával kedvenc zempléni vidékünkről készítettünk számtalan néprajzi filmet. csak néhány ezek közül “Faragtassunk malomkövet”, az utolsó akkor még működő malomkőgyárról, az “Erdőhorváti perecesek”-ről, a “Gönci hordó”-ról, a “Népi méhészet”-ről. “Ráolvasás” címmel akkor még ezzel a tevékenységgel aktívan foglalkozó falusi nénikről, és így tovább. Mihancsik Zsófia dolgozott ezidőben asszisztensként velem ezekben a filmekben.
– Hogy született az erdei kisvasutakról szóló filmsorozat ötlete?
– Egy alkalommal Mészáros Zoltán lepkész barátom – később a Kertészeti Szőlészeti Egyetem professzora – egyik találkozásunkkor (ekkor sugározta a TV “A Világ nagy vasutjai” c. sorozatot) azt mondta, hogy a hét végén, a börzsönyi kisvasúton ülve jutott eszébe, nem volna-e érdekes Magyarország kisvasutjairól egy filmsorozatot készíteni? Hogy nem jutott ez nekem eszembe, gondoltam, és Palival másnap megosztottam az ötletet ,ő is sajnálta, hogy neki sem jutott eszébe.
Szerencsénk volt, mert be kell, hogy valljam, az akkori közvetlen vezetőink, nem feltétlenül rajongtak az ötleteinkért. Ez ugyan csak határát súrolta a természet iránti vonzódásunknak, zöld utat kaptunk öt kisvasút bemutatására. Én a “Hegyközi kisvasút”” és “Bugaci kisvasút” című epizódot készítettem – ez utóbbi forgatása során találkoztam, egy igazán színes, kedves fiatalemberrel Matkópusztán, Polyák Ferenccel, aki baltával faragott faszobrokat. A forgatás során róla külön forgattunk egy rövid portréfilmet. Megnyerő modora, ízes tájszólása, a szemünk láttára készülő szobrok megmunkálása nem kívánt sem riporteri, tevékenységet, magyarázatot sem. A film abban az évben a Miskolci Fesztivál kategória díját kapta.
Kiss György volt a közvetlen főnököm, ő kapcsolata révén az APN Orosz Hírügynökséggel került összeköttetésbe, ennek révén számtalan koprodukciós filmet készített az osztály, magam is Tádzsikisztánról, Kaukázusról, Vörös Térről, és így tovább.
Lázár Pistával, pedig elkészítettünk egy öt részes szociográfiai sorozatot a bodrogközi Karcsáról. Riporternek Nagy Géza helyi tanárt és jeles néprajzkutatót kértük fel. Ebben az időben Szakály István volt a rendezőasszisztensem, vele egy igazán kitűnő munkatársra leltem, nagyon sok műsort készítettünk együtt. Számomra talán legemlékezetesebb riportok a múlt század elején Amerikába kitántorgó, és onnan visszatérő magyarok voltak, meg egy hivő “őskeresztény” család.
– A korabeli újság kritikákat lapozgatva, bizony nagy meglepetést és siker hozott nektek ez a film, amit 1975. március 13.-án kezdett vetíteni a Televízió, álljon itt bizonyításul egy részlet az egyik kritikákból:
Baróti Géza a Filmvilágban írta (1975/7) részlet:
“Sokféle hangszeren kell játszani annak a forgatócsoportnak, amely arra vállalkozik, hogy teljességében ábrázoljon egy magyar falut a felszabadulás harmincadik évfordulóján. Lázár István forgatókönyvíró, Rácz Gábor rendező és Becsy Zoltán operatőr “Pillantás a karcsai dombról” című, ötrészes dokumentumfilmje bevallottan az új magyar irodalmi szociográfia eredményeit igyekezett a televízió nyelvére lefordítani, az írott könyv hatóanyagát a tévé adóantennák óriási sugárzási körére kiterjeszteni.
A vállalkozás méretei, a háromórás adásidő kezdeti aggodalmakat szült, vajon lehet-e az öt részre tagolt száznyolcvan percet egyenletes feszültséggel megtölteni van-e annyi irodalmi és filmes “anyag” a bodrogközi faluban, hogy ez a nagyléptékű riport végig lekösse a nézőt és okulására szolgáljon az utókornak, amely az évezred váltásánál vagy még később kiemeli a tekercseket az archívumból. Együltő helyben végignézve a filmet, a néző azzal az elégedett érzéssel kelt fel a székről, hogy a televízió fiataljai mindinkább felnőnek a feladatok nagyságához, meglelik egyéni hangjukat és formanyelvüket, olyan mélységekbe tudnak és mernek leásni, ahol a múlt gyökerei korhadnak s e korhadó humuszból sarjadnak a jelen és a jövő friss gyökerei. … ” De nem csak egy szociográfikus filmet forgattatok.
– Bizony nem. Ugyancsak szociografikus feldolgozásban készült a “Zsámbék” című két részes film. Zsámbék sváb falu volt, így jórészt a háború után a lakosságot kitelepítették, helyükre a Felvidékről érkeztek onnan kitelepített magyar családok. Ebben az időben már csaknem mindenről lehetett beszélni, de hiába próbálkoztunk, a Nyugat Németországba kitelepített svábokkal nem készíthettünk felvételeket. Volt zsámbéki apácák beszéltek a rend felszámolásáról, és akkori életükről, igaz erre nem kellett engedélyt kérnünk.
– Miért tértél vissza Mongóliába, ráadásul ha jól tudom “saját pénzügyi támogatásoddal”?
– Mongóliába beleszerelmesedvén mindent elkövettem, hogy újra kijuthassak oda. Két megírt forgatókönyvem tiszteletdíját, forintra és rubelre válthattam, némi szocialista összeköttetés révén. A repülőjegyet, filmnyersanyagot, felszerelést az MTV vállalta, Becsy Zoltán, és Rakonczay Tibor társaságában hárman végigsátraztuk, és lovagoltuk Észak Mongólia Hubszugul tó környéki, tajgaerdős részét. ” Háromszáz tó és a tajga”, ” Hétköznapok Mongóliában” c. filmek készültek ezen az úton, meg “Csipetnyi Bajkál” című kisfilm Szergej Proholov Irkutszki kollegánk segítségével, hazaúton.
Ebben az időben került a szerkesztőséghez Papp Ferenc, aki felvételvezetőként kezdte, majd gyártásvezetővé avanzsált, nagyon sok műsort készítettünk együtt. Vele kapcsolatban két dolgot kellett tudomásul venni, egyrészt, hogy az egri főiskolán estin végezte a földrajz-biológia szakot, másrészt meg, a kedves örökké jókedvű Csukás Istvánnal közösen béreltek albérletet.
Magam is tanuló lettem, beiratkoztam esztétika szakosítóra, afféle diploma pótlásként. A három év nem volt elvesztegetett idő, mert kár lenne tagadni, hogy sok új ismeretre tettem szert, másrészt a vizsgákra való felkészülés (szégyelltem volna blamálni magam) némi agytornát igényelt. Nem tagadom a hozzá kapcsolódó tanulmányi szabadság, pedig igen hasznos volt számomra.
A Főszerkesztőséghez tartozott a Képzőművészeti Osztály is D. Fehér Zsuzsa vezetésével, olyan kitűnő munkatársakkal, mint B. Farkas Tamás, Kernács Gabi, Kútvölgyi Kati, és a mindig jókedvű, és kedves Osskó Judit.
Ezen a munkahelyen meglehetősen széleskörű szabad véleménynyilvánítás a mindennapok gyakorlata volt. A kitűnő történész Hanák Gábor, a kiemelkedő dokumentarisra B. Révész László, a szociológus Csepeli Gyuri, Kővári Péter, Gödrös Juli, Neményi Mária, Vikol Kati, Szakály Pista alkotta a csapatot. Hanák Gabi B. Révésszel ekkor kezdte forgatni több éven keresztül a “Pogány” (falu Baranyában) c. filmszociográfiát és bábáskodott Sára Sándor “Pergőtűz” című sok viszontagságot megért sorozatánál.
Majdnem megfeledkeztem arról, hogy külön rovatként működött Bokor Péter vezetésével, a “Századunk” c. műhely. (Hanák és B. Révész is Bokor mellett kezdte bontogatni szárnyait.)
Bevallom, bár jól éreztük magunkat közöttük, a mi érdeklődési körünk legtöbbjüktől távol esett, és bár a magam részéről sikerült azt hiszem beilleszkednem a közös munkába, Palinak ez nem annyira ment, Ő sosem volt kompromisszumkész típus.
– A “Napsugár nyomában” sorozatot ebben az időben forgattátok, a nézők emlékeiben egy igazán kiváló ismeretterjesztő sorozatként maradt meg, többször ismételték. Ha jól tudom a forgatása nem volt egyszerű.
– Hát igen, Balogh János professzor, beadott egy nagyszabású tervet, mely “Élet a Földön” címet viselte, témája a természet körforgásának bemutatása a Föld különböző tájain. A tematika támogatólag érkezett Sylvester András asztalára, Ő, pedig – nem tudok a gondolattól szabadulni – azzal, hogy a Pali kedvébe járjon, meg egy időre ne rontsa körülötte izgágaságával a levegőt, sikerült a Hungarofilmtől 15 ezer dollárt szereznie, a devizális, elsősorban napi kiadásokra. A koprodukció megköttetett, így indult világ körüli útra Balogh Tanár úr Pali és Halász Mihály operatőr társaságában. És így született meg a “Napsugár nyomában” c. filmsorozat.
Abban az időben még hasonlót sem látó televíziónézők, olyan csodákat láthattak melyeket korábban soha, nagyon nagy sikere volt a sorozatnak. Pali azonban nehezen viselte a sikert. Ma már azt mondom, talán valamilyen felülről jövő elismerést várt, ami nem érkezett meg. A háttérben, pedig rosszul érezte magát, mert Balogh tanár úr előre beígért jelenségeire, látványaira vagy nem leltek, vagy máshol kellett volna azokat keresni, folyamatosan feszült légkörben dolgoztak, ami odavezetett, hogy a forgatás utolsó negyedében Balogh Tanár úr Peruban otthagyta őket.
A másik bosszúsága melyet mélyen át tudtam érezni, a felvételek javarésze “slejeres” volt, ami vagy az operatőr slendriánságára utalt, vagy hibás kazettákra. Amúgy Halász Misi igen kitűnő operatőr volt, ezt ebben a sorozatban is bizonyította. A film gyártásvezetője, pedig az archiválás előtt, jobb szót nem tudok erről írni: “elvesztette a sorozat negatívjait. (13 doboz film) Sosem került elő!
Jelzem, az első Mongol filmsorozatunk magyar kevert hangja is eltűnt az idők során, valakinek a trehányságából.
A néző szerintem ebből nem vett észre semmit, de Pali összeomlani látta azt az embertelen munkát, amit a sorozatba fektetett. Régi tervét kezdte melegíteni: egy nagyszabású sorozatét: “Magyarország bédekkere” címmel. Rengeteget “cédulázott”, kutatott, olvasott. Lengyel Gyula kolléga “Magyar Tájak” címmel indított több részes vállalkozást, örömmel vette, hogy Pali időről-időre beszáll egyik másik filmbe.
– Hogy született Pali Kilimandzsáró sorozata?
– Dr. Rácz Antal a Földművelésügyi Minisztérium főosztályvezetője vitte el magával Palit Tanzániába, hogy az akkori ott elképzelt új mezőgazdálkodásra késztető programról a helyieknek filmet készítsen. Pali ennek során találkozott kinn régi ismerősünkkel, Dr. Pócs Tamás professzorral, a neves botanikussal, aki évek óta élt kinn élt és tanított. E találkozás során született az ötlet a Kilimandzsáró megmászására, ami egyúttal bemutatná a hegy egyes régióinak fantasztikus növény és állatvilágát.
A gondolat tettre sarkalta Palit , és idehaza hozzáfogott az út előkészítéséhez. Aki még hasonlóval sosem foglalkozott, annak fogalma sincs arról, hogy egy ilyen expedíció megszervezése mekkora terhet jelent, a felszerelés beszerzése, a csapat összeállítása, nem utolsó sorban a költségek megszerzése. Sikeresen minden összejött. Ezen az úton alakult ki a későbbi Rockenbauer sorozatok alapcsapata.
Nagyon jó filmet készítettek – én szubjektív vagyok – Palinak ez volt a legjobb filmje, ami a keze alól kikerült. Nagy sikere volt.
Miért is legyen boldog az ember? – az ellenőrzési részleg sokallotta a fotóanyagokra költött pénzt, és ezzel kapcsolatban vizsgálat indult. Ebben az időben mi a filmgyárban kimaradt Eastmancolor negatívokat vettük meg, jelképes áron. Ezek a tekercsekből megmaradt 20-40 méteres filmszalagok voltak, melyeket mi méteres darabokra vágtunk sötétkamrában, és bekazettáztuk. Hazaérkezés után a Filmlaborban ezeket összekapcsolták, és előhívták, majd készítettek abból pozitív kópiát. Mondjuk, ha hárman utaztunk, három csíkot.
Ez alkalommal több fotó készült, többen voltak, több csík készült, nagyobb volt a laborköltség- néhány tízezer forint. Pali okkal rém dühös lett, és kitalálta, hogy készítenek egy beszélgetős sorozatot, ahol a stáb beül a stúdióba, és a filmforgatás során történtekből felidéznek “jó sztorikat”, és ehhez vetítik be az elkészült diákat. Bevallom az ötlet nekem is tetszett, Nagy Richárdnak meg még jobban, megnézte az elkészült adásokat, és esti fő műsoridőbe tetette. Utólag mondom, ha délután megy, szerencsésebb lett volna, hiszen tudjuk a kívülállóknak nem minden poén az, ami a résztvevőknek.
Hofi Géza meg a műsorában bő terjedelembe, a maga sajátos humorával: “majdnem láttunk egy elefántot!”szellemesen kicikizte Palit. Oly annyira, hogy másnap a Kossuth Rádióban már neki feszítették a kérdést, mit szól hozzá?
Bevallom előbb én is meghőköltem a látottaktól, de végül nekem kellett nyugtatnom Palit, ne vegye a szívére.
Ma ezt hihetetlen reklámként fognánk fel.
Állítom Pali ismertsége ekkor érte el a horizontját. Akár örülhetett volna ennek, de gyötrődött. A gyötrődést, pedig értenem kellett, mert én tudtam, micsoda iszonyú munka volt ennek az expedíciónak a véghezvitele, nem beszélve, hogy az egészet a kényszerpályára vivő esti beszélgetéseknek köszönhette. Természetesen itt is beigazolódott a mondás: minden csoda három napig tart!
Palit annyira megviselte, hogy a megírt Kilimandzsáró könyvét, sosem jelentette meg.
Lázár Pistával ekkor készítettük a “Látta-e már Budapestet nappal?” c. háromrészes sorozatot, majd a három részes Pannon trilógiát. (Aquincum, Limes, Csörsz árok.)
– Feladtátok a reményt, hogy csak természetfilmeket készítsetek?
– Nem, Palival egyre gyakrabban került elő, meg kellene próbálkozni, hátha újra indíthatnánk egy természetfilmes szerkesztőséget. Miközben mi ezen “agyaltunk” egy alkalommal összefutottunk Novákovits Bandival, és beavattuk a terveinkbe. Elhatároztuk, hogy több oldalról ki-ki a maga ismeretsége révén elkezd lobbizni ennek érdekében. Novákovits a MAVOSZ-on, a Vadászszövetségen keresztül keresett támogatókat. Benkő Gyula bácsi, akivel évek óta jó barátságban voltam, akkoriban.
Ő volt a Színházművészeti Szövetség elnöke, megígérte alkalmas időben megemlíti terveinket Aczél elvtársnak.
Magam Szinetár Miklóssal folytathattam eszmecserét, aki készségesen támogatta az elképzelésünket.
Itt megállnék egy pillanatra, hogy személyes véleményemnek adjak hangot. Nagy Richárd volt a Magyar Televízió elnöke, két elnökhelyettese volt Szinetár Miklós, aki a művészeti területet felügyelte, és Megyeri Károly az aktuális – ha úgy tetszik politikai műsorokért felelt. Az alatt a néhány évtized alatt, amit a Televízióban eltöltöttem, jó néhány elnök alatt dolgoztam. Leszögezném, ez az én értékítéletem: egy-két elnök kivételével nekem, gondolom másnak sem, volt semmi elfogadható kifogása ellenük. Mindezek közül az a csaknem egy évtized, amit a fenti hármas alatt átéltünk, a Magyar Televíziózás aranykora volt.
Megyeri Károlyt a folyosón köszönésben megelőzni nem lehetett, megmaradt régi kollégának. Szinetár Mikóshoz fogható széles látókörű, művelt, intelligens, mellette kiemelkedő tehetségű rendezővel – remélem senkit, nem sértek vele,- én még nem találkoztam. Mindemellett, egy igazán kedves jó humorú társasági ember. Nagy Richárd mindig azt mondta: “én azért vagyok itt, hogy megteremtsem Nektek a műsorkészítés feltételeit.”
Két, három dolgot említenék: az Ő idejükben indult el az M2, a Drámai Osztály filmjeit a Filmgyárban készítették, valamennyiünk fizetése emelkedett, megépült a négyes stúdió. Évi ötven TV játék készült, Zsurzs Éva, Mihályfi Imre, Hajdufy Miklós, Dömölky János, Szőnyi G, Sándor, Horváth Z. Gergely és mások, akik ezeket készítették. Lengyel József: “Igéző”, Szinetár rendezésében , Dömölky “Malva”-ja, Hajdufy “Távolsági története.”, Zsurzs Éva történelmi sorozatai fémjelezték ezt az időszakot.
Mind Nagy Richárd, mind Szinetár természetszerető ember volt, így tudtuk fogékonyak a mi elképzeléseinkre. Novákovits is beadott egy tervet, Palival mi ketten is, javasolva egy új szerkesztőség létrehozását, melynek kizárólagos feladata természetfilmek készítése lenne.
A tervezet Nagy Richárd kézírásával “Miklós! Saját magad olvasd át. Utána váltsunk szót! “megjegyzéssel Szinetárhoz került.
Mi még aznap tudtuk, hogy mindketten támogatnak. Csakhogy semmi sem megy gyorsan. A levelünk dátuma 1977. IX. 19.
A háttérben mi történt, nem tudjuk. 1978. március 1.-én megalakult a Natura Szerkesztőség. Voltak, akik Nagy Richárdnál jelezték, értekezletet kellett volna az ügyben összehívni. A válasza az volt: “Csak nem képzelitek, hogy a Duna jegén fogunk ebbe
n az ügyben dönteni?”
– Hogy sikerült a szerkesztőséget “felállítani”, kiket tudtatok “átigazolni”?
– Új helyünk a Filmfőszerkesztőség lett, akinek Gellért Endre volt a vezetője. Novákovits Bandi, Pali, és én ide kerültünk áthelyezésre. Pali lett a szerkesztőség vezető, én a helyettese, lehetőséget kaptunk két gyártásvezető, két segédoperatőr, titkárnő felvételére, és Németh Attila operatőr kolléga áthelyezésére.
Kaptunk egy kis szobát szemben a Nemzetközi Kapcsolatok Osztályával – üresen.
Ígérem, nem fogok elveszni, hogy hogyan lett telefon, szőnyeg, kávéfőző, stb.
Gyártásvezetőként egyértelműen Péterfay Attilára számítottunk, aki ekkor a Hét-nél dolgozott Polgár Dénes mellett. Polgár Dénes ugyan igent mondott, de néhány hónapot várnunk kellett rá.
A másik gyártásvezető Karakas Péter lett, akit magam csak a folyosón láttam időnként, de ami feltűnő volt, konzekvensen “zöld” színű ruhákat kedvelte – nekem ez tűnt fel, és amikor utána érdeklődtem, mondták, hogy lovagol Visegrádon.
Megkerestem, elbeszélgettünk, melynek a végén feltettem a kérdést nem volna kedve átjönni hozzánk. Meglepődött, és kért gondolkodási időt. (Ez idő alatt megkérdezte Cigány Gyurit is az akkori főnökét, mit szólna távozásához. Gyuri azt felelte neki : Péter! A zene mindig biztos! Biztos vagy Te abban, hogy jól döntesz? Karakas lett a második gyártásvezetőnk.
Sáfrány József segédoperatőrt, több próbálkozás után Novákovits hozta. (Fiatal kollégák érthető módon azt a fajta életmódot, hogy napokig a természetben csavargunk, mostoha körülmények között élünk, elzárva mindentől, nem viselték, sorra rendre bejelentették, szeretnek bennünket, de ők még fiatalok.)
Megkértük a Személyzeti Osztályt keressenek nekünk természet iránt érdeklődő filmezéssel, fotózással foglalkozó fiatalokat. Rövid idő alatt többet is találtak, közülük választottunk ki hármat Szommer Tamást, Kele Andort, Tóth Rudit. Mindegyik amatőr madarász volt, meg természetvédelmi őr, és természetfotós.
Novákovits Bandi nekilátott Sterbecz Pista bácsi szakértői támogatásával a “Magyar Puszta” c. tizenhárom részes sorozat forgatásának, Pali, pedig Peták Pista ötletére, a magyarországi kék túra bebarangolásáról készülő sorozat terepszemléjéhez, a forgatás előkészítéséhez látott hozzá. A terepszemlén Sáfrány Jóskával végiggyalogolták a teljes útvonalat. (Ezt szó szerint értem, majd az elkövetkező sorozatot, sorozatokat, is így forgatták, gyalogosan. Meglehetősen jó és összetartó csapat alakult ki Pali körül.)
– Közben ha jól tudom te már elkezdtél foglalkozni a “Megsebzett bolygó” filmsorozattal, hogy jött az ötlet? Honnét volt rá pénz?
– Időközben itt járt Magyarországon a UNEP, az ENSZ Környezetvédelmi Igazgatóságának vezetője Mosztafa Tolba úr, aki a látogatását követően a magyar fél által javasolt (Balogh Tanár úr ötletét felhasználva) a világ környezetvédelmi gondjairól készülő koprodukciós filmsorozat támogatásáról írt alá megállapodást.
Ez alkalommal az idő kereke gyorsan forgott, alig egy hét múlva megérkezett a UNEP ajánlata: 13 részes filmsorozat a fejlődő országok környezeti gondjairól, angol nyelven, a Magyar Televízió közreműködésével (felszerelés, stáb, utómunka). A UNEP biztosít a projektre 100 ezer dollárt, és a magyar UNEP hozzájárulási összegét, ennek majd másfélszeresét, de forintban is a forgatás céljára lehetett felhasználni.
Balogh Tanár úr ennek ismeretében kérte fel Palit – készítsék együtt a sorozatot. Pali nemet mondott, és arra a kérdésre kit ajánl maga helyett – azt válaszolta – ezt a TV-ben egyedül Rácz tudja megoldani.
Így kerültem a képbe, de azt el kell mondanom, hogy volt néhány kísérlet mind a TV-n belül, mind a Minisztérium részéről, más személyre, való ajánlásra. (Sírba viszem kik voltak, mert egészen elképesztő javaslat is volt közöttük).
A kérdés amúgy is másként oldódott meg, mert a UNEP-től jött az igény: mindkettőnktől, Tanár úrtól, tőlem is önéletrajzot, és szakmai önéletrajzot kértek, majd Magyarországra utazott egy úr egyrészt, hogy személyesen megismerkedjen velünk és munkáinkkal, másrészt, hogy aláírja a megállapodást a Hungarofilm Vállalattal a koprodukció létrehozásáról.
Ígérem, nem fogok elveszni a részletekben, de munkában nekem ez volt életem legnagyobb kihívása.
Közönséges légipostai levélben érkezett egy csekk egy manhattani amerikai bankból 25.000 dollárra, az én nevemre – ez volt az első részlet. A többi is hasonló módon jött, néha jól megkésve. Ha azt mondom nem volt könnyű ennek beváltása, tessék nekem elhinni.
Balogh Tanár úrral hatalmas könyveken rágtuk át magunkat, hol, melyik hónapban milyen idő van, ennek a tudásnak a birtokában terveztük meg az utat. Három részletben – Dél-Amerika, Afrika, Ázsia-Óceánia. Terveztük, hol mit akarunk forgatni.
Szakértői anyagokat írattunk, majd kiutaztunk Nairobiba, az UNEP központjába. Elsőként Christina McDougall kisasszonnyal az UNEP részéről a film producerével ismerkedtünk, majd egy héten át jártuk a hivatal különböző osztályait, ahol meghallgattuk kinek mi az elképzelése a filmsorozattal kapcsolatban.
A Pénzügyi Osztályon, az utolsó napon átadtam az eddigi költségeink elszámolását, az elképedt vezető a sok számla láttán majdnem elájult, majd átadott egy papírt, mely alapjául szolgál az elszámolásunknak a jövőben.
A nyomtatványon a következő rovatok szerepeltek: a Projekt össztámogatása, az elszámolás időszaka alatt felhasznált összeg, konferenciaterem bérleti díj.
Mi nem tudunk számlákkal foglalkozni, ezt kell csak kitölteni. Keressünk odahaza egy céget, aki nemzetközi hitelesítésre jogosult, velük kell ezt az elszámolást igazoltatni, közölte.
Hazaúton a repülőn Frankfurtig kitaláltunk 12 részt a sorozatból, és itt megállt a tudomány.
Amikor következő nap Nagy Richárdnak beszámoltam az útról, és a végén elmondtam, nem tudjuk mi lesz a 13. rész – rám nézett, és azt mondta: “Foglaljátok össze az előző tizenkettőt”- így is lett.
Magyarországon egyetlen nemzetközileg elfogadott hitelesítő cég volt akkor az Igazságügyi Könyvszakértői Intézet. (Természetesen nekik mindennel el kellett számolniuk, így az UNEP valóban csak azt az egyetlen oldalt kapta meg az adott időszak elszámolásaként.)
A MALÉV-nél leadtuk az igényünket, nemcsak a közeledő terepszemle útjaival, de a forgatásokkal kapcsolatban is. Bármennyire hihetetlen is, az előre lekötött kis és nagy gépekre foglalt helyfoglalásban az egész út során egyetlen baki sem volt, az elkövetkező másfél esztendőben.
Mielőtt elindultunk terepszemlére, összehoztuk a stábot: Németh Attila lett az operatőr, vele dolgoztam évek óta, Sors Tamás lett a kameraman, főként, mert messzemenő műszaki ismeretekkel rendelkezett felvevőgép ügyben. Jó lett volna egy hangmérnök, Tanár úr számított is rá, hogy a forgatásra helyette azt viszünk majd.
Majd fél év alatt Tanár úrral bejártuk a forgatási helyszínek 90%-át. Nem mentünk az afrikai nemzeti parkokba, sem a Galapagos szigetre, mert gondoltuk ott nagy meglepetések nem érnek bennünket. A terepszemle nagyon fontos volt, kapcsolatba léptünk a helyi szakemberekkel, a helyszínek javarészét bejártuk, tudtuk hol kitől bérelünk majd gépkocsit, hidroplánt stb. Tudtuk, hogy hol kell a repülőtérről kijönni, és vámoltatni, meg pénzt váltani, stb.
Elkészítettem a sorozat vázlatát, tanár úr, pedig megírta a szakanyagokra támaszkodva a 13 rész forgatókönyvét. Ezt angolul kiküldtük Nairobiba. Rövidesen jött a korrekciókra vonatkozó értesítés, melynek alapján elkészült a végleges változat, melyet angol és spanyol nyelvre lefordíttatunk és a felkeresendő országokba, kiküldtük.
Az első utat Dél Amerikába terveztük. A Külügyminisztériumnak a megállapodás szerint átutaltam egy nagyobb összeget , megjelölve, hogy melyik követségen mennyit szeretnénk majd ebből felvenni, azért, hogy ne kelljen nagy összegekkel utaznunk. Az is előfordult, hogy a csekk késett, és a minisztérium hitelezte a költségeinket. Ezzel egy időben a futárszolgálat a filmnyersanyagok – egy-egy országra szánt dobozait a nagykövetségekre kiszállította. A felvett anyag is ezen az úton jutott haza, így egy-egy három-négyhónapos etap után az idehaza töltött két hét alatt a musztert már meg tudtuk nézni.
Korábban már mondtam, Balogh tanár urat 14 éves koromtól ismertem. Ő a forgatásunk idején pont annyi idős volt, mint én most, vagyis a hetvenes évében járt. Nem mondta, de éreztem rajta, sajnálná, ha a forgatásra nem jöhetne velünk.
Bevallom sem a terepszemlén, és a forgatás során köztünk sosem vetődött fel az Ő kora, merthogy kitűnő állapotban volt, sosem hangzott el ilyen mondta, “várjunk, míg az öreg ideér” Örülök, hogy velünk volt.
Kétségtelen nekünk is, Neki is ez volt élete első olyan útja, ahol nem kellett nélkülöznie. Amit kitaláltunk, nem volt olyan, hogy ne tudtuk volna megvalósítani.
Volt konfliktusunk, főként abból, hogy nyakában három fényképezőgéppel, különböző újságoknak, Diafilm Vállalatnak kötelezte el magát, és belebotorkált a képbe, de a végén már csak nevettünk rajta.
A terepszemlét követően megjelent egy könyve, aminek a címén összekaptunk. A sorozat címét szokásos módon úgy találtam ki, hogy ami ötletként eszembe jutott azt mindig felírtam. Egy hét után negyvenegynéhány közül a másodikra esett a választás: a “Megsebzett bolygó”-ra. Tanár úr ezen a címen jelentette meg a könyvet, aminek valójában nem volt csak annyi jelentősége ,hogy ha a sorozat után jelenik meg a könyv , egy szavam sem lett volna – de így, hogy elorozta a “poént”, nem állhattam meg szó nélkül. Annál is inkább, mert Pali előre felhívta a figyelmemet, jó, ha tisztázom tanár úrral, hogy fotó, könyv ügyben van-e elképzelésem. Ennek megfelelően egyeztünk meg, hogy magam csak a nemzeti parkokról fogok könyvet írni.
Nagy tanulság volt, az óta tudom, mindent, azonnal le kell védetni, a műsorötlettől, a címig bezáróan.
Természetesen sok dologról beszélhetnék a sorozat forgatása során, a két alkalommal bekövetkező kényszerleszállásról, az argentínai letartóztatásról, és így tovább.
Ami leginkább megrázott, az Németh Attila kollégám volt. A kenyai sivatagba lerakott bennünket egy kisrepülő, azzal, hogy délután hatra értünk jön. Eszméletlen meleg volt, nekünk meg kellett keresnünk egy itatóhelyet, amit könnyen megtaláltunk, még szerencsések is voltunk, mert jöttek itatni, majd elindultunk, hogy az esős évszakban folyóként működő, most kiszáradt vádikban, folyómedrekben lévő víznyelő helyeket bemutassuk. Rá is leltünk a folyómedrekben ásott gödrökre, valóban némelyik alján kicsinyke víztócsa csillogott.
Elindultunk volna vissza a találkozási helyre, ahová a repülőt várnunk kellett. Nem tudom hány fok volt, de negyven felett volt bizonyosan, szakadt rólunk a víz. Attila kért, álljunk meg, rosszul érzi magát, elgyengült, nem bír megfogni semmit. Leültünk, pihent, majd nekiindultunk, de kért próbáljam meg vinni a nála lévő gépet, táskát, mert nem tudja cipelni.
Átvettem, időről időre megálltunk, majd ráleltünk a le és felszálló gép nyomára, ahol leültünk és várakoztunk. A gép nemsokára megjött, és egyenest az esti szálláshelyünkre a Kulal hegység tetejére, a kutatótáborba vitt bennünket.
Attilának kis láza volt, nem evett, lefeküdt, nemsokára elaludt. H. Lamprey aki a kutatást itt vezette, mellesleg az ő gépével repültünk ide, arra gyanakodott, hogy maláriás.
Attila reggelre jobban lett, még leszálltunk egy samburu falunál forgatni, majd visszatértünk Nairobiba.
Másnap a követségiek elvitték az orvoshoz, aki azt mondta nincs semmi baja.
Innen Szudánba, majd Egyiptomba mentünk forgatni, majd két hónap múlva tértünk haza.
Másnap felesége orvoshoz vitte, teljesen kivizsgálták, rendbe találták.
Két hét hazai levegő után elindultunk indiai, nepáli, pápua új guineai forgatásra.
Második éjszaka Delhiben Attila felhívott, nagyon rosszul van. Felmentem, és követségi segítséggel negyedóra múlva megérkezett az indiai orvos segítőjével, aki egy EKG készüléket is hozott. Rövid percek alatt kiderült, infarktusa van.
Szalajtottak tolószékért a portára, beleültettük, és miközben toltam a folyosón, folyamatosan szajkózta: “pedig, tudod, hogy szeretek élni!”.
A kórházról annyit, hogy még az ágy alatt is feküdtek .
Injekciót kapott, és elaludt. Az orvos visszavitt a szállodába, én meg hajnal fél négykor tudattam a jó hírt Tanár úrral és Tamással.
Másnap délutánra ürült hely az intenzíven. Már jobban volt. A harmadik napra már azt is elintéztük, hogy enni kapjon. A követségiek vállalták, hogy vigyáznak rá, nyugodtan menjünk forgatni. Attila, ha nehezen is, tudomásul vette, hogy nekünk végezni kell a munkánkat, és nem folytathatja velünk a munkát tovább, annyira fel kell, épüljön, hogy repülőre ülhessen.
Az elmúlt négy esztendőben két nagy expedíciót csináltunk végig együtt a Góbi sivatagban, és Észak Mongóliába a Hubsugul tó környékén. Egyik sem volt egyszerű feladat. Szokás szerint fel voltunk pakolva gyógyszerekkel , de szívgyógyszer soha semmi. Ki gondol erre élete delelőjén, hogy erre is szükség lehet.
Be kell, valljam nem volt könnyű ezt végigcsinálni, mégis a legnehezebb Attila feleségének értesítése volt, bizony görcsbe állt a torkom, amint a telefon kicsörgésének hangját hallgattam, és hálát adtam az Istennek, hogy nem vette fel senki.
A feleségem következett, ki végighallgatta el-elcsukló hangú beszámolómat, és miután tudta, hogy Attila felesége estére jön haza vidékről, vállalta, elmond neki mindent.
Attilával három hónap múlva találkoztunk a Ferihegyi repülőtéren várt bennünket.
Ma már tudom az első figyelmeztető jel a sivatagi rosszullét volt. Utólag kiderült se Nairobiban, sem idehaza ekg nem készült a szívéről.
Alig egy év múlva Németországban lett rosszul, feleségével volt kinn esküvőn, újabb infarktus. Karakas Péterrel, és feleségével mi hoztuk haza. Nemsokára rá megoperálták, annyira jól lett, hogy Pásztor Feriékkel megjárta Vietnamot, járt néhány Arab országban, majd leszázalékolták, Pálköve-i birtokára húzódott vissza, onnan járt fel a “Tájkép”című magazin stúdió felvételeire.
Pálkövén érte az utolsó infarktus.
A “Megsebzett bolygó” valójában a világ környezetvédelmi gondjaival foglalkozott, nem volt könnyen élvezhető munka. Ha úgy tetszik, teljesen borús képet vetített elénk.
Kevésbé volt sikeres, mint a “Napsugár nyomában” – hiszen azt kitűnően oldotta, hogy a készítők kalandjai láthatóak voltak a képernyőn.
A UNEP-nél mi javasoltuk az elején, hogy a fentihez hasonló megoldást szeretnénk követni, de elzárkóztak, ezzel a sorozattal a fejlődő országok lakóinak a figyelmét szeretnék a gondokra felhívni, tartózkodjunk attól, hogy ettől eltérjünk.
Természetesen az általam készített művek közül ezt sugározták a legtöbb országban. Az európai adások egy részét magam is ismertem, meglehetősen előkelő műsoridőben került adásba. Egy amerikai műholdas csatorna is sugározta. Miután a jogdíj az UNEP-et illette, ha kért egyáltalán jogdíjat, így ebből mi nem részesültünk. (A másik nagy karriert befutott filmem a “Góbi állatvilága” volt, ezt a BBC is műsorra tűzte.)
Míg mi kinn voltunk, Pali leforgatta a “Másfélmillió lépés” c. sorozatot, Novákovits Bandi pedig a “Magyar Pusztát.” Ez utóbbi már dobozban volt, bemutatásra várt.
Nemzetközi Madártani Konferencia volt Debrecenben, itt szerettük volna elsőként vetíteni.
Novákovits Bandi azonban rosszul lett Sárospatakon, innen még maga autózott át a sátoraljaújhelyi kórházba, másnap innen hívott bennünket.
Karakas Péterrel azonnal autóba ültünk és lementünk. Azon kívül, hogy kissé eltorzult az arcának bal fele, semmit nem lehetett észrevenni mást rajta. Bandi agglegény volt, így alapos kikérdezés után írtuk fel a tennivalókat, befizetések, tisztítóból ruhát elhozni, és így tovább.
Elmenőben még beszéltünk az orvosával, aki arra gyanakodott, hogy kisebb agyvérzést kapott.
Öccse másnap átvitette a miskolci kórházba, ahol a következő nap meglátogattuk, amikor is a főorvos elmondta, előrehaladott agytumora van, 1-2%, hogy egyáltalán túlélje az operációt.
Az öccse ragaszkodott hozzá, hogy megoperálják. Nem kívánom megosztani átmeneti “felépülésének” a segítők a beszéd és tornatanár munkájának eredményeit.
Míg Ő a kórházban volt, rendbe lett szedve erdőbényei lakása, protekcióval a Dunántúlról szereztünk az akkor újdonságnak számító takarékos éjszakai fűtőtestet.
Karácsonyra hazament a kórházból, de január másodikán Ő maga kérte vigyék vissza. Néhány nap múlva elhunyt.
Egy este Pali leült velem, és tudatta, szeretné, ha átvenném a szerkesztőség vezetését, egyrészt eddig is sok dolgot helyette intéztem, másrészt neki erre sem türelme, sem ideje nincs, szeretne csak műsorkészítéssel foglalkozni. Mondtam én vállalom, hogy továbbra is teszem a dolgomat, mint eddig, nem látom értelmét, az elképzelésének, legalább hadd gondolkozzak rajta. Jót nevetett, erre már nincs időd, mert elküldtem az ezzel kapcsolatos levelet Gellért Bandinak, az akkori főszerkesztőnknek.
Nem tudom Ő megkönnyebbült-e vagy sem, mert erről többet nem esett szó közöttünk. Annyiban nyert az ügyön, hogy ezt követően egy-egy ügy intézése ügyében, mint főnökének levelet irt, én meg ugrottam a benne foglaltakat intézni.
– Gondolom megrázott Benneteket Novákovits Bandi halála?
– Mit tagadjam, a színes egyénisége, a kitűnő halászléit sokáig hiányoltuk. Megjegyzem, kevesen tudják, hogy Novákovits kitűnően zongorázott, és most lepődj meg, mert én annak idején nagyon meglepődtem, Nagy Richárd is nagyszerűen zongorázott. Az élet azonban nem állhatott meg, Pali újabb expedíciót szervezett, ezúttal a Pamír meghódítására. Építve már a kialakult csapatára, és új embereket bevonva. Hajnalonta hat téglával nehezített hátizsákkal kerékpározott Érdre, majd onnan vissza. A hegymászáshoz szükséges felszerelések, ruhák, ennivaló megtervezése, és beszerzése töltötte be napjait, ebben Péterfay Attila volt a támasza.
Leköltözött a stáb 10 napra, Kecskemétre, a Repülőorvosi Kutató Intézetbe, ahol felkészítették a csapatot a mászásra.
A magyar csapatból Nádorffy Lajosnak sikerült csúcsra jutni, Pali kevéssel a csúcs előtt fel kellett adja. A csapat pontosan fordítva gondolta, de hát a hegymászásban egy jó vagy egy rossz nap kifogása is döntő lehet.
Úgy gondoltam kedvetlen lesz emiatt, meglepetésemre nem ez történt, ma már tudom, kárpótolta az, hogy jó csapatot tudhatott maga körül.
Magam elkezdtem a következő, még nem tudtam, hogy hat éves munkámat, a “Tizenkét hónap az erdőn” c. filmsorozat forgatását.
– Ez a Magyar Televízió legtöbbször ismételt természetfilm sorozata.
– Ez természetesen nagy öröm számomra. Megjegyezném azért, hogy több arab országban, Európában, de Kínában is sikerrel vetítették.
– Pásztor Feriék mikor kerültek Hozzátok?
– Ebben az évben teljesült Pásztor kívánsága miután státuszát is hozta magával nem kellett külön harcolt folytatnia ezért. Feri néhány éve létrehozott a TV Sportszakosztályán belül egy könnyűbúvár részleget, szabadidejükben különböző munkákat felvállalva az ebből szerzett pénzből vásárolták meg a felszereléseiket, később a vízalatti kamerájukat. Ferivel fia a kis Pásztor is érkezett, külsős segédoperatőrként, meg egy csomó ember, aki időről időre gyarapította az egyébként is szűk helységünk létszámát.
Új irodát kaptunk, ezúttal is a harmadik emeleten – a fiuk maguk alakították ki a termeket, térelválasztókat. Lett egy társalgónk, ahol stábolni és beszélgetni is lehetett.
A kubai Televízióval való együttműködés alapján lehetőség nyílt egy kubai vízalatti film forgatására. Pásztor felkérte Palit rendezőnek, aki eleinte vonakodott, de miután Pásztorék addig erőszakoskodtak vele, míg valamelyik uszodába meg nem tanították merülni, beadta a derekát.
Az elkészült film egyáltalán nem viselte annak semmi jelét, hogy ezt magyarok készítették.
Nagy sikere volt, ami éppen elég volt ahhoz, hogy Pásztorékat beindítsa, és meghódítsák a világtengereket.
Pali elment még egy olasz hegymászóval hegyet mászni, meg Forró Tamással Ciprusra, kénbányát forgatni.
Miközben mi a természetfilmjeinket forgattuk, a figyelem egyre növekvő mértékben fordult a környezetvédelem irányába. Felvetődött, hogy kellene készítenünk egy magazin műsort, mely ezzel a kérdéssel foglalkozik. A kollégák nem fogadták az ötletet lelkesen, hiszen, eddig, amikor elkészültünk a műsorral, azt követően kértünk adásidőt, a magazinnal, meg időre el kellett készülni. Pali egyetértett vele, de kérte legyek tekintettel rá – Ő ebbe nem szállna be.
Így indult el “Tájkép” címmel negyedévenként 25 percben majd a következő évben kéthavonta egy magazinműsorunk az M2-n. Műsorvezetője Csillag Sándor lett. Kántor Sámuel hívta fel a figyelmemet rá, akkoriban ő a Hazafias Népfront Környezetvédelemi Bizottságának titkára volt. Magam is hallgattam néhány műsorát. Az adások címének is ő lett a “keresztapja”.
Rá kellett jönnünk az új feladathoz, kevesen vagyunk. Ekkor hoztuk át Siska Vincét Chrudináktól, és került felvételre Koller Gábor, aki frissen végzett Gödöllőn szakmérnökként.
Halák Miklós is ezekben az években kezdte erősíteni a szerkesztőség gyártási munkáját.
Szommer Tamás, és Kele Andor operatőr lett, Sáfrány Jóska, meg megirigyelvén utazgatásainkat, kérte segítsem abban, hogy Körösi Csoma Sándor nyomába eredjen. Innen nem volt megállása, Teleki Sámuel nyomába eredt, majd jócskán megdolgoztatott, míg Újzélandi útjára a költségeit megteremtettem.
Pásztorék meg addig szervezkedtek, míg a Balatoni Hajózási Rt-től egy hajó bérlésének lehetőségét nem tárták elém.
Ennek is “csak” a költségeit kellett előteremteni. A Szaturnusz nevű tengeri hajózásra átépített vitorlást aztán 1984 augusztusában trailerre rakva Koper kikötőjébe szállítottuk, és két esztendeig egy fedélzetmesterrel, amit a balatoni RT, biztosított, ott lengedezett a hajó az Adrián.
Forgattak vele koprodukciós filmsorozatot a Vörös Tengeren, a Görög szigeteken, többek között Szantorinin, majd az Adrián. Két év múlva, amikor a hajót visszaadtuk, adtam hálát az Istennek, mert se a hajó, se az emberek nem voltak biztosítva.
Feriék még készítettek egy sorozatot a vietnami vizeken.
A szerkesztőség legkisportoltabb, legjobb vágású férfiembere Pásztor Feri volt. Nem akartam elhinni, hogy infarktust kapott, és azonnal meg is operálták. Felépült, ma is jó kondícióban van alig tíz esztendővel megelőzve engem.
Miért forgattunk mi tenger nélkül, vízalatti filmeket? A válaszom egyszerű, mert volt egy Pásztor Ferink és az Ő csapata, aki mint említettem saját munkával előteremtette az ehhez szükséges felszereléseket.
Ha egyszer még valakinek eszébe jut le, lehet ezeket a filmeket ma is vetíteni, megállják a helyüket a nemzetközi mezőnyben.
– Egyszer csak feltűnt nálatok a tv népszerű gazdaságpolitikai riportere Balogh Mari, hogy került hozzátok?
– Erdős Bandi, aki ezekben az években a Személyzeti Osztály vezetője volt, felhívott, hogy szeretne velem beszélni. Megkérdezte, nem lenne-e ellenemre, hogy a testvére gyermekével gyesen lévő, onnan visszatérő Balogh Máriát munkatársnak a Naturában foglalkoztassuk.
Bevallom, előbb meglepődtem, de tulajdonképpen azonnal igent mondtam.
Balog Mária egy “Intézmény” volt a MTV-ben, elsősorban az “Ebédszünet” c. műsora volt az, amely meglehetősen új hangokat hozott a magyar közéletbe.
A “Bugac” c. film forgatása során egy délelőtt meglátogatott bennünket – annak apropóján, hogy a “Viperák” c. filmünk díjat nyert – és egy rövid riportot készített velünk a “Film a filmről” c. műsorába. Bevallom én akkor meg voltam illetődve. (Ő, pedig utólag erre nem is emlékezett.) Mellékszál, de elmondom – ez szakmai betegség, az ember munkája során, annyi helyen megfordul, annyi emberrel találkozik, képtelenség mindenre, mindenkire emlékezni. Mikor “Böbével “hazaérkeztünk Afrikából Szilágyi János berángatott a Rádió egyik stúdiójába riportra. Na, Ő sem emlékszik erre.
Erdős Bandi kérdésemre, hogy Mari miért nem megy vissza az Aktuális Főszerkesztőségre, azt válaszolta, nyugodt helyre vágyik, az öccse gyerekét Ő neveli, ez sok időt és feladatot jelent a számára, és a mi szerkesztőségünkben úgy érzik biztosítani, tudnánk a számára.
Aznap még elnöki telefonhívást is kaptam Mari ügyében, de akkor már a kérdés eldöntetett, Erdőssel megállapodtunk.
Babiczky László rendező kollégám jelentkezett nálam, hogy a Rádiós Balogh Pistával lenne egy javaslatuk, hogyan lehetne a környezetvédelmi magazinunkat átalakítani, színesíteni. A javaslat tetszetős volt, papírra vetettem, és továbbítottam az Elnökség felé.
Babiczky, Balogh Pistát szerette volna műsorvezetőnek, én ugyan nem láttam okát, hogy Csillag Sándort le kellene cserélni. Rövid úton kaptuk a választ, a műsor mehet, átjöhet az M1-re ha elkészült az első próbaszám, akkor születik döntés a műsoridőről. Balogh Pista készítse tovább Rádiós műsorát – lefordítva személyéhez nem járultak hozzá.
Röviden a műsorról. Összeállítottuk a stábokat. Egyik adást Balog Mari szerkeszti, a másikat Koller Gábor, a rendező Babiczky, Lázár Pista írja az összekötőszöveget. Később Fazekas Lajos lett Balogh Mari műsorainak rendezője, Babiczky Kolleré. Felelős szerkesztője én lettem a magazinnak.
Mindenkivel beszéltünk a “házban “hogy lehet hozzánk bedolgozni, külsős munkatársakat is kerestünk. Magam “Búvár” c, lap munkatársait toborozván sikerült Garancsi Mihályt, és Hollós Lászlót megnyernem. Az utóbbi kolléga úgy lehetett velem, mint én annak idején Wiedermann Karcsival ,”megcsapta a forgatások izgalma” – és ekkor indult el televíziós pályafutása. Külföldi tudósítókat kértünk fel, és így tovább.
Babiczky új főcímet készített, melynek kezdő snittje egy piros – fehér – zöld szivárvány volt.
A műsor az M1-en 21. 30-kor került adásba.
Két nagy, környezetvédők által folyamatosan célkeresztben lévő intézmény is megkeresett, hogy nem csekély összegekkel támogatnák a műsort, mindössze annyit kérnek, hogy időről időre bemutathassák tevékenységüket. Nagyon sok környezetvédelmi egyesülettel, csoporttal volt jó kapcsolatunk, nem tehettem meg, hogy elfogadom a támogatásokat.
Más kollégáknak nem voltak skrupulusai, mert láttam a jelzett intézmények anyagaikat műsoraikban.
Nem kis nehézség árán, Szalacsy Tóth Albert akkor gazdasági igazgató – később megbízott TV-elnök – közreműködésével a “És még félmillió lépés.” című a korábbi sorozat folytatására sikerült Palinak tizenötmillió forintot szereznünk.
Nem volt könnyű, mert a korábban beadott “Kerekek és lépések” új sorozatának javaslatára ugyan igent mondott az elnökség, azzal, ha mi összeszedjük arra a pénzt. Pali ettől bepipult, és elment a Magyar Rádióhoz, ahol elkészítette a sorozat Rádiós változatát, Gyenes Karcsival.
A ” És még félmillió lépés Magyarországon” sorozatot is Gyenessel forgatta, valójában Karcsi végezte a forgatást követő valamennyi munkálatot, az Ő munkájával került adásba.
Többször beszélgettünk esténként a szerkesztőségben, amikor már csönd lett, mert a megszaporodott létszám, és az állandó jövés-menés miatt bolondokháza volt a szerkesztőség.
Nem tetszett neki, hogy a csöndes hely megváltozott, mindamellett néhány kollégával személyesen is fenntartásai voltak, nemcsak azok közül, akiket én hoztam ide, hanem saját neveltjei közül is neheztelt egyikre másikra.
Az egyik alkalommal, azzal kezdte: remélem, most nem húzod fel magad, nekem mindenből elegem van, főként a TV-ből, nyugalomra vágyom, fel akarok töltődni, egy darabig pihenni szeretnék. Beszéltem Vitrayval, aki átvenne, ezekkel a feltételekkel. Bevallom váratlanul ért az a hír, hogy elmegy, de ismertem, tudtam, visszatartani nem lehet. Alkotói válságba került – átéltem vele már ilyet, de mindig a következő feladat kihúzta abból. Több elkészült filmje utómunkálatai félbe maradtak, és a nagy keservesen összejött “Spitzbergák útjá”-ra, expedíciójára az utolsó pillanatban bejelentette, nem megy el. Nem használt az sem, hogy azt mondtam, nélküle nem mehetnek el a többiek. Úgy gondoltam, a kint eltöltött idő, az új élmények segítenek.
Természetesen a többiek elutaztak a Spitzbergákra, és készítettek Stenszky Gyula vezetésével két nagyszerű filmet.
A beszélgetés után bevallom össze voltam törve.
Néhány hét múlva egy délelőtt átjött hozzám immár az új helyéről, jókedvűen, és azt mondta: tudom, ki fogsz röhögni, de elmondom Kákossy Prof. ásatásához kimennék Egyiptomba forgatni, minden rendben van, de Vitrayéknak elfogyott a filmnyersanyaguk, és a laborköltségük, jöttem hozzád tarhálni. Természetesen adtuk a nyersanyagot, és a laborköltségeket.
Befejezetem a “Tizenkét hónap az erdőn” c. filmsorozatot. Szinte minden időmet a “Tájkép” munkái foglalták le. A műsor úgy érzem, kinőtte magát, folyamatosan foglalkozott velünk a sajtó. Jelezte a számomra a műsor sikerességét, hogy négyen is megkerestek, hogy szívesen vezetnék a műsort, én azonban nem láttam semmi okát, hogy Csillag Sanyit leváltsuk, vagy akár adásonként cseréljük a műsorvezetőt.
Időközben az UNEP értesített, hogy Global 500 kitüntetésbe részesülök, melyet Nairobiban vehetek át. Erről nem írnék részletesen, akit érdekel, rákattinthat a Global 500-ra a google keresőjén – így nem kell nekem elmondani, hogy rajtam kívül az első 90 kitüntetett között kik kapták még az elismerést. (Javaslatomra a kitüntetetteknek mind az ötszáz kitüntetett címét megküldték, így a későbbiekben mód volt közös fellépésekre. Ugyanitt olvasható egy Ausztrál Nemzeti Park ügyében a miniszterelnöknek írt, és eredményt hozó közös levelünk.)
Közben a Mafilm Népszerű Tudományos Stúdiójával koprodukcióban elkészítettük a “Magyarország barlangjai” c. öt részes sorozatot, Juhász Árpi “Évmilliók emlékei” 13 részes sorozatát, az MTV-MTA közös koprodukciójában a 13 részes “Kölcsönkapott Föld” c. sorozatot, Siska Vince volt a szerkesztője és Dr. Fekete Gábor akadémikus a sorozat szellemi atyja, Elek Jancsi a műsorvezetője.
Sikerült összeszerveznem 15 millió forintot, melyből elindítottuk a “Szebb emberibb környezet” c. pályázatot. A vele járó munka hihetetlen nagyságrendű volt, nem gondoltuk előre. 481 pályázat érkezett. Balog Mari felügyelte, és bonyolította le, az Ő precízségének köszönhető, hogy a zsűri kioszthatta a nyerteseknek az elnyert összegeket.
Szabados Tamás ebben az években kezdte el forgatni “Nekem ne lenne hazám?” c, sorozatát, Rozsnyai Margittal.
Wulf Schiffenhövel német etnográfus több évet töltött Pápua Új Guineában, és rengeteg filmfelvételt készített. Nagy örömünkre Vitray Tamás elvállalta a beszélgetőtárs szerepét, és sikeres, páratlan felvételekkel illusztrált műsorsorozat készült.
Koncz Gabi műsorvezetésével Siska Vince szerkesztésében elindítottuk a “Barangoló” c. természetjáró magazint. Negyedévenként Déry János “Mi és az állatok” c. állatvédő műsorában csillogtatta műsorvezetői képességét.
– Nem lehetett ekkor már megkerülni a Bős-Nagymarosi vízlépcső körüli vitákat, gondolom a ti műsoraitokban is foglalkozni kellett a témával. Hogy sikerült ezt konfliktusmentesen megoldani, vagy voltak konfliktusok?
– Évek óta parázs vita tárgyát képezte a Bős-Nagymarosi vízlépcső ügye, mi is folyamatosan foglalkoztunk vele.
Egy nap az asztalomon landolt egy anyag, 3×30 percben vita az erőműépítésről, műsorvezető: Havas Henrik. Rövid úton kiderült, a Környezetvédelmi Minisztériumból érkezett, az elnökségen keresztül, nekem szignálva. Azt is megtudtam, kapok műsoridőt.
Felhívtam Havast, akivel alig egy óra alatt átbeszéltük a tennivalókat. Javasolta, hogy legyen a vita hajón, a helyszínen, az építést szorgalmazók és az ellenzők közötti időt adásonként 15-15 percre osszuk, az időt stopperral mérjük.
Másnap délelőtt a Pártközpontból felhívtak, majd ugyanezt az elnök is megerősítette, ne Havas vezesse a műsort, Bánki Árpádot ajánlották helyette. Én róla annyit tudtam, hogy készített egy filmet a vízlépcső ügyről. Elmondtam, beszéltem már Havassal, és megállapodtunk a műsorról. A válasz az volt, hogy beszéljek vele, meg fogja érteni. Hirtelen támadt ötletből azt mondtam, ha Bánki, akkor legyen ez a “Tájkép” különkiadása, Csillag, pedig a másik műsorvezető. Ebben maradtunk.
Azt hittem Havast kiüti a hír, meg az én szabadkozásom, de Ő már ekkor “meglehetősen edzett volt, jót röhögött rajta, nekem meg sikert kívánt a műsorhoz.
A három harmincperces műsort vágás nélkül adta le a Televízió. A második részben az ellenzők résztvevőjébe időtúllépés miatt finoman fejezzem ki magam, belefojtatott a szó, ráadásul csak hangban tőlem, mint szerkesztőtől megkérdezték, túllépheti-e a műsoridőt, nemmel válaszoltam, – máig is úgy érzem így volt ez előzetes megállapodás szerint is korrekt.
Másnap a sajtótól kaptam, hogy belefojtottam a szót!
A műsor talán azért volt érdekes, mert először láthattak ellenzékieket a képernyőn a nézők, pl. olyan szervezet képviselőjét, melyet a “Hálózat” delegált, amúgy pedig mindenki mondta a magáét, elbeszélt a másik mellett, ahogy azt manapság már megszoktuk.
Elérkezett a rendszerváltás ideje. Új elnök érkezett, Hankiss Elemér személyében. Új szellemet hozott, az első közös értekezleten felvázolta, hogyan kellene a közszolgálati Televíziónak működnie: például megvesszük Vecsés mellett a káposztaföldeket, és a savanyú káposztaárusításból szerezett pénzből működtetjük az intézményt, így egyetlen párt sem szólhat bele a tevékenységünkbe. Jót kacarásztunk a meglehetősen szemléletes, de valósnak is elképzelhető, felvázolt képen.
Elmondta, hogy új struktúrát képzel el, megszűnnek a nagy szerkesztőségek, produkciós irodák lesznek, ezek akár kimehetnek vállalkozásba is, a többiek egyelőre központi állományba kerülnek.
Két hetet adott, hogy a pályázatokat beadjuk produceri iroda létrehozására.
Bevallom nagy előnybe voltam a többi kollégámmal szemben, mert Hankiss elképzeléseit Lázár Pistától tudtam, így nekem a kész pályázatért csak be kellett nyúlnom a fiókomba.
Alig negyedóra múlva az Elnöki Titkárságra belépve szembetalálkoztam Hankissal, aki miután megtudta mi járatban, vagyok, mikor feltártam a turpisságot, jót derült rajta.
Három főben lett meghatározva egy-egy iroda létszáma. Én a három főben az akkori titkárnőmet, Juhász Józsefnét, Péterfay Attilát és magamat jelöltem meg, azzal, hogy továbbra is a régi munkatársaimmal kívánok dolgozni.
Két intendáns vezette a csatornákat, hozzájuk kellett elfáradni, a műsorötleteket eladni. Bányay Gábor volt az 1 csatornáé. Én Őt korábban nem ismertem, de jó benyomást tett rám, elég hosszú időt szentelt nekem, csaknem minden javaslatunkat “megvette”. Egyetlen kérése volt, legyen új környezetvédelmi magazin, más néven, más műsorvezetővel. Akkor már képben voltam, a régi arcok lecserélésével a nézők felé, meg a politika felé jelezni lehetett, hogy valami új kezdődik. Már búcsúztunk, mikor beugrott: mit szólnál, ha a Bayer Ica vezetné az új magazint, a címét, meg rövidesen mondom. Rendben, válaszolta.
Mindössze az maradt hátra, hogy Csillag Sanyinak elmondjam a rossz hírt, Icának, pedig a jót. Azt sem tudtam, hogy elvállalja. Elvállalta, maradt a régi stáb, “Zöldhullám” lett az új műsor címe.
Folytattuk Szabados “Nekem ne lenne hazám?” sorozatát. Sáfrány Jóska öt részes Balaton sorozata bemutatásra került, és számtalan most nem felsorolandó egyedi filmet készítettünk.
A produceri irodában sok nyugati televíziós kolléga fordult meg, ki azért, hogy munkára leljen, de többnyire azért, hogy nekünk szegény elnyomott és elmaradott magyaroknak segítségünkre legyen. Megpályáztak EU-s pénzeket, melyek jelentős részét lenyelték, nekünk meg az üveggyöngyöt akarták szétosztani.
Volt olyan Washingtoni TV-stáb, aki megérkezvén bejelentés nélkül hozzám, elképedve vette tudomásul, hogy nem akarunk, nem tudunk nekik négy napra stábot biztosítani egészen gagyi témára, csak azért, hogy nevünket kiírják a főcímre.
Másnap visszajöttek, hogy legalább igazolást adjak, hogy itt jártak, és tárgyalásokat folytattak.
Volt olyan neves igencsak ismert intézmény, melynek munkáját segítendő nekem kellett alapítványt létrehoznom, hogy behozhassák az Uniós pénznek azt a részét, melyet itt szándékoztak fejtágításra elkölteni.
Egy alkalommal levelet kaptam az elnöki titkárságról – Németországban élő magyar kolléga felajánlotta szolgálatait, hogy az amúgy avítt filmeket, és műsorokat készítő szerkesztőségünkbe új életet leheljen, csak hát nem gondolta, hogy korrekt ember áll a Magyar Televízió élén. Mellesleg a mi támogatásunkkal készítette az utolsó filmjét.
Ajánlatot kaptam abban a vonatkozásban, hogy a környezetvédelmi magazint új címmel, egy új lap beindításával egybekötve készítsük. Nem vállaltam.
Angliában Bathban kétévente a Brit Filmművész Szövetség megrendezte a természetfilmesek világtalálkozóját (International Wildlifde Film makers Symposium).
1989-ben vettünk Péterfayval első ízben ezen részt, még abban az évben engem beválasztottak a szervező bizottságba. 1991-ben és 1993-ban is részt vettünk a találkozókon. Nagyon nagy élmény volt megismerkedni a világból összesereglett egyforma érdeklődésű emberekkel, ismert, és kevésbé ismert kollégákkal találkozni, alkotásaikat megnézni. A találkozás során s különböző cégek új gépeit, technikáit láthattuk. Évről-évre Attilával, mindig azzal jöttünk el, az a technikai előrehaladás, amit látunk számunkra egyre elérhetetlenebbé, válik.
Bányay Gábor egy napon hivatott, hogy meghívó érkezett egy 23 európai televíziós társaságból alakuló környezetvédelmi témákkal foglalkozó csoport ülésére Hamburgban. Képviseljem a Magyar Televíziót. Örömmel vállaltam, egyben kértem, hogy Péterfay Attila is velem jöhessen.
Így lettünk tagjai a “One World Group” csoportnak, mely munkájában a következő három évben részt vettünk, és ennek kapcsán rengeteg ebben a témában készült műsort hoztunk a Magyar Televíziónak.
Negyedévente találkoztunk hol egyik, hol másik tagországban néhány napra – ez egy idő után több napra is bővült, mert Attilával beválasztottak az előkészítő bizottságba. Valójában ekkor jártam, jártuk be Európa fővárosait, meg Ciprust, és üléseztünk New Yorkban, az ENSZ palotában is. Külön köszönettel tartozom a CIB Bank akkori elnökhelyettesének, Szalai Józsi bácsinak, aki a csoport munkájában való részvételünk devizális kiadásait biztosította.
Egy év múltán a mintegy ötven produceri irodából, talán tucatnyi kapott mandátumot, a többi iroda munkatársainak felajánlották a központi állományt, vagy a lehetőséget, hogy a továbbiakban, vállalkozásban dolgozzanak, megrendelőként számít rájuk a Televízió.
Jelentkeztem Hankissnál, és bejelentettem, vállalom, kérem, hogy a munkában lévő produkciókat kivihessem, és ajánlatokat tehessek immár külsősként a Televíziónak különböző műsorokra.
Így lettem vállalkozó és lettem a Natúrfilmnevű cég tulajdonosa. Új világ, új módszerek, meg kellett tanulnom vállalkozni.
Néhány jelentősebb munka mely nálunk készült: Szabados: “Nekem ne lenne hazám?” majd “Jelfák” c.sorozat, Rockenbauer régi álma, Gyenes Karcsi által megvalósított 26 részes “Kerekek és lépések” sorozat és a legkedvesebb a “Szót kér a természet” c. 30 másodperces védett növényeket és állatokat bemutató 2×165 részes sorozat, melyet szintén Gyenessel együtt készítettük, és Dr. Festetics Antal világhírű etológus “Természet nyeregből” c. három részes filmje.
Számtalan természetfilm készült, többek között Gemencről, két Japánban forgatott film Novobáczky Sanyival (“Ember és természet Japánban”), és Tokyo négy keréken.” A Japán Külügyminisztérium Japan Foundation támogatásával.
Külön szólnék egy kolléganőről, Zachar Zitáról, akivel korábban nem dolgoztam, igazán lenyűgöző és kitűnő a “Hosszúfülűek” – denevérekről készített filmjének örülök, hogy én lehettem a producere. A céget később átadtam Halák Miklós kollégámnak.
Nyugdíjasként örömmel nézek mindazon kollégáim jelenlegi tevékenységére, kik főszerkesztőként televízióknál, rádióknál dolgoznak, vagy kitűnő műsorokat készítenek ebben nem könnyű helyzetben is. Örömmel tölt el, hogy valaha segíthettem szárnypróbálgatásaikat.
A Natura Szerkesztőség megszűnt a Magyar Televízióban akkor még nem tudtam, hogy nem először.
Gyenes Karcsi két évre rá megkeresett, mit szólnék, ha a szerkesztőséget feltámasztanánk a Televízióban, jöjjek vissza, legyek újra a Natura vezetője. Rövid gondolkozás után a válaszom az volt, hogy nem tenném, viszont nem látom akadályát annak, hogy ezt Ő megtegye.
Nem könnyű szervezés után a Natura újra alakult a Televízióban. Ez már, Gyenes Karcsi története.
– Köszönöm a beszélgetést.
A beszélgetőtárs, és aki lejegyezte: Dunavölgyi Péter.
2010. január.
