Névjegy: Horváth Ádám, Budapest, 1930. június 4.
1957-ben a magyar televíziózás egyik alapítója, 1958-tól tv-rendező, 1968-tól a Színház és Filmművészeti Főiskola tanára, 1983-tól egyetemi tanár, 1994-től rektorhelyettes, 1994-95-ben a Magyar Televízió elnöke.
Nem az indulás első napjaiban, hanem 1957 második felében kerültem a televízióhoz, miután kirúgtak a Honvéd Művészegyüttestől. 1956 őszén ugyanis Kínában jártunk. Az együttes azután föloszlott, de engem még előtte külön kirúgtak. 1957 őszén külsőzni kezdtem a tévénél, azután egészen 1996-ig voltam állományban, az MTV Rt. megalakulásakor az első elnök, első munkanapján azonnali nyugdíjazásomra kétféle ajánlatot tett , hogy közös megegyezéssel nyugdíjba megyek vagy nyugdíjba küldenek. Engem nem érdekel, feleltem, válasszátok ki!
– Időzzünk el a kezdeteknél. Mikor ment az együttes Kínába?
– Ott voltam 1956-ban a Petőfi-kör híres sajtóvitáján az akkori tiszti házban, ahol az együttesünk telephelye is volt, azután még kétszer fellépett az együttes. A Nemzeti Múzeum lépcsőjén elénekeltük Kodály Zoltánnak erre az alkalomra komponált Nemzeti dalát. Tízezer ember hallgatta meg. Kint volt a híradó, a sajtó. Az utolsó estén következett egy Károlyi kerti koncert, ahol ugyanezzel a Kodály dallal meg egy Bartók művel lépett föl a kórusunk. A szünetben lementem a nézőtérre, és a börtönből nemrég szabadult apám két embernek mutatott be, az egyik volt Losonczy Géza, a másikat úgy hívták, Nagy Imre. Másnap, 1956. szeptember 6-án indultunk Kínába, és december 28-án vagy 29-én jöttünk haza. A Széna téren laktunk akkoriban. Kantonban tudtam meg, hogy a Széna téren háború van. Egyéves volt a fiam. A kantoni szállodai szoba rádióján Hongkongot lehetett fogni angolul, és azon a rádión bemondták a két helyszínt: Üllői út, Széna tér. Föladtam haza egy táviratot, hogy kérek hírt, még egy hétig ebben a szállodában vagyok. A táviratom ’57 márciusában érkezett meg Budapestre. Nem kaptam hírt. Hazajövet még erőszakkal elvittek minket Moszkvába, ami nem volt benne az úti tervben, hogy ott lépjünk föl ezzel is reprezentálván a magyar-szovjet jó viszonyt, Az együttes ezt megtagadta. Amiből nagy botrány kerekedett. Mi a vonatban maradtunk, nem voltunk hajlandóak szállodába kiköltözni. Moszkvából sikerült a feleségem felhívni, hogy jövünk már hazafelé. Akit tud, értesítsen. Egy háromnapos huzavona kezdődött köztünk a katonai attaséval, aztán indulhattunk. Itthon azonnal föloszlatták az együttest, kivéve az énekkart, ami nemzeti értéknek számított, és Kodály nagyon exponálta magát az ügyünkben. A honvédség azt mondta, rendben van, keressen magának gazdát a kórus, és amíg nem talál, addig mindenkinek fizetést adnak. Apám már szabadlábon volt, és jóban volt a Lakatos Évával, a Filharmónia igazgatójával, akinek Kodály is szólt, és átvette a kórust a Filharmónia. Mielőtt mindez adminisztratív módon lezárult volna, Vass Lajos, a kórus karnagya, nyilatkozott a rádiónak, hogy végre megszabadulunk a katonaságtól, nem kell katonanóta, nem kell egyenruha. Másnap, érdekes módon, az együttes parancsnoka engem hívatott át, holott egy egyszerű baritonista voltam, semmi több, és közölte velem, hogy azonnali hatállyal fölmond Vass nyilatkozata miatt az énekkarnak, vigyem át a felmondóleveleket. Átvittem őket, elmondtam, amit hallottam, és akkor Vass azt kérte, hogy holnap reggel négyszemközt találkozzunk a Mátyás pince presszójában. Másnap reggel pedig azt mondta nekem, kérlek, úgy döntöttünk a pártbizottsággal, mondta ezt ’57 januárjában, ő, aki hivatásos tiszt létére a forradalmi bizottság elnöke lett Kínában, hogy: mindent, ami Kínában történt, rádfogunk. Neked szemmel láthatólag jó nexusaid vannak, el fogsz tudni helyezkedni. Mert innen ki vagy rúgva, téged nem viszünk tovább a Filharmóniához. Jól jártam ezzel a kirúgással. Meglehet, most nyugdíjas karénekes volnék valahol, s nem csináltam volna annyi izgalmas, érdekes dolgot a tévénél.
– A kínai turné idején forradalmi választásokat tartott a Honvéd Művészegyüttes?
– Elég furcsa volt. Egy Hangcsou nevű üdülővárosban vendégszerepeltünk, a hegyek között, a kínai selyemnek az egyik nagy központja ez a hely. Jancsó Miklós jött velünk filmezni, ott barátkoztunk össze, és még egy Vincze Lajos nevű kiváló grafikus is volt velünk, hivatásos katona egyébként. Ültünk délután a szállodában, és a japán rádió francia adásából hallottuk meg, hogy a forradalom fegyveressé vált. És másnap vonatra kellett ülni és négy napig utazni Kantonba, s az úton nem volt semmilyen hírforrásunk. A kantoni tartózkodás alatt a szállodában, a legfölső emeleti étteremben minden nap gyűlés, megbeszéltük a híreket, és egy embert elküldött a katonai vezetés repülőn Pekingbe, tájékozódjon, hogy mi van. De a magyar követségen nem volt senki. A követség vezetősége Moszkvába ment. Az utolsó pillanatban érkezett meg a tokiói magyar követségről az első titkár, és amikor már mi is Pekingbe értünk, ő tartott eligazítást, utána pedig maga Csou En-laj, egy kétórás előadást, külön nekünk. Arról beszélt, hogy a kínai sajtó először úgy fogadta a magyar eseményeket, hogy ez a nagyhatalmi sovinizmus bukása. Tehát szovjetellenes volt. Majd fordult egyet. Olyan részletekig ki volt dolgozva a beszéde, hogy visszajöttek volna az Esterházy hercegek, és nagybirtok, meg kizsákmányolás. Emlékezetes volt, amikor azt mondta, hogy itt nálunk, Kínában se szeretik az oroszokat, mert lakást kapnak, autót kapnak és megeszik az uborkát, ami egy fontos étel. De nekünk kellenek, mint tanácsadók, az uborkát hadd egyék, a lakás meg úgyis itt marad, mert amit tudunk, átvesszük tőlük, utána pedig úgyis hazamennek. Úgyhogy nem kell az orosz megszállástól annyira kétségbe esni. Ez volt a beszéd lényege. A budapesti forradalmi hírek hatására Kínában választást tartottunk, Vass Lajos lett a forradalmi bizottság elnöke, hogy a tagjai kik voltak, arra már nem emlékszem. Ez az előzménye, hogy ’57 tavaszára állás nélkül maradtam. Fordításokat kaptam, időközben levizsgáztam mint karmester, s egy énekkar élén még állásom is lett. De egy napon szembe jött az utcán Kerekes János, aki korábban szintén a Honvéd Művészegyüttes tagja volt, ő vezette a szólistákat, operai karmester, zeneszerző. Kerekes János hallott róla, hogy engem kirúgtak, és azt kérdezi, hogy miért nem jössz a televízióhoz? Még készüléket se láttam, feleltem. Még én se, mondja, de én vagyok a zenei vezető, gyere be Zsurzs Évához! Az operatőrök, rendezők főnöke volt akkor Zsurzs Éva. A televízió pedig a rádiónak volt az egyik főosztálya, az élén egy Kulcsár Ferenc nevű főosztályvezetővel, a művészeti helyettese egy Sándor György nevű ember volt, és Révai Dezső volt a gazdasági-műszaki vezető. Révai József bátyja, semmihez nem értett. Zsurzs Éva azt mondta, járjak be nézelődni. Nem kellett még belépőcédula …
Egy stúdió volt, egy közvetítőkocsi, és talán negyven ember. Egyszercsak azt mondják, hogy asszisztáljak, egyszer Zsurzs Évának, másszor Apáti Imrének, nagyon nagy színész és kiváló rendező volt Apáti Imre, a tévé első főrendezője. Neki asszisztáltam egy József Attila műsorban. És ott, akkor megszagoltam, hogy mi is az a televíziózás. Apátinak hihetetlen érzéke volt ehhez. Ezt követően már én is kaptam rendezői feladatokat, kettőt, hármat, és kineveztek rendezőnek. Beiratkoztam hát a színművészetire Máriássy Félixhez, munka mellett elvégeztem, utána pedig, 1966-ban, a BBC rendezői akadémiáját is, kint, négy hónap alatt.
– Hogyan zajlottak a tévénél ezekben az időkben a hétköznapok? Mennyire tartották kézben a műsorkészítőket és műsoraikat?
– Ez a dolog részben el van túlozva, részben pedig ismeretlen terület. Ami kézben tartott volt, az elsősorban a Híradó, az aktuális műsorok és a szórakoztatás bizonyos exponált pillanatai, például a szilveszteri kacagás. De az idők folyamán megszerveződtek a szerkesztőségek, a drámai szerkesztőség nem állt különösebb ellenőrzés alatt, az irodalmi ugyanúgy nem. A politikai műsorok igen, azok kifejezetten a pártközpont alá voltak rendelve. Nem sokkal, talán tíz nappal Déry Tibor szabadulása után a Fáklya című irodalmi folyóiratban mehetett a Déry-interjú, amelyet én rendeztem. Senki nem szólt egy szót se. Lehetőség volt rá, hogy kialakuljon a drámai műhely, felfusson a könnyűzene. Nem politikai ötlet indította el a Táncdalfesztivált se, hanem Bánki László kitűnő tehetségű szerkesztőnek az ötlete volt. Az én ötletemből jött létre a Zenés Színház, Bánki ugyanis elunta a könnyűzenét, panaszkodott nekem. Csodálkozva mondtam neki, hogy itt ülsz, imádod a komolyzenét, dramaturg vagy, csinálj egy zenés színházat! Szinetár Miklósnak javasolta, elindultak, és valami százhuszonöt zenés produkció jött létre. Verdi Otellójától kezdve az Osztrigás Miciig, hogy csak a sajátjaimból említsek. Olyan műhelyek támadtak, amilyenek talán egész Európában se léteztek. Volt olyan év, hogy száz tévéjáték készült. Száz! Ebbe belefért olyan történelmi játék, mint amilyet én csináltam, a hatrészes Széchenyi-film, olyan adaptáció is, mint Zsurzs Éva A fekete városa, őskori sorozatként A Tenkes kapitánya … És ez mindaddig fejlődött, ameddig nem jöttek a változó idők, és a politika nem követelt nagyobb teret a műsoridőből is meg a pénzből is.
– Mikor kezdődött ez?
– Úgy 1986-87 körül már lehetett érezni. Már lazult a drámai termés. Miközben bizonyos műsorvezetők kialakították a saját pártközponti kapcsolataikat. Lehetett tudni, hogy ki melyik pártvezetővel szoros kapcsolatban tájékoztatja a nézőket. A kettes program intendánsa, Horvát János inkább a változások mellett állt, ott indult el a Napzárta, az a bizonyos cipzáras műsor. A kettes programon volt érezhető, hogy a TV inkább egy liberális változás mellé állt. A Híradó ugyanúgy központi irányítás alatt maradt, de azzal, hogy Aczél Endre került az élére, formailag sokkal oldottabbá változott, kevésbé sematikus szövegekkel működött. És máig ez a Híradó a különböző pártok céljátéka, túlbecsülve annak politikai hatását, jelentőségét. Mert szerintem ugyanis nincs. Azután pedig megindult a televízió ellen, mint egykori pártirányította szerv ellen a háborúság, illetve a plurális televízió létrehozatalának a szándéka. És így aztán kialakult az a helyzet, ami mostanra tönkretette a közszolgálatiságot. Ráadásul ma már nem egy tévé van, meg nem kettő, hanem tizenkettő: a bevételek csökkennek, a deficit nő.
– A mát talán ismerjük valamennyire. A volt tőzsdepalotában, ahonnan később a Lenin Intézet ki, a tévé beköltözött, hogyan múltak a dolgos hétköznapok?
– A negyediken még Lenin intézeti akadémisták laktak, és a folyosón ruhák száradtak. Az épület bal oldali részében lakott a televízió, a jobb oldaliban a Technika Háza. Amikor a kísérleti színes adás indult, amelyet ötven elvtárs látott, mert ők kaptak készüléket, Nyers Rezső ellátogatott a tévébe, úgy emlékszem, ipari titkár volt akkor a pártközpontban. Fölfelé jövet csodálatra méltó módon elakadt vele a lift. Kerpel Robi, aki a tévé műszaki igazgatója volt, meggyőzte Nyers Rezsőt, hogy építsenek a Technika Házának egy önálló épületet. És mihelyt Nyers Rezső erre rábólintott, a lift abban a pillanatban megjavult. Miután kiköltözött a Technika Háza, a tévé igazi nagyüzemmé vált, függetlenedett a rádiótól, technikailag, szellemileg nagy fejlődésnek indult. Azokban az időkben politikai területekre én nem nagyon vándoroltam át, s ez így maradt egészen 1989-ig. Akkor igen. Nagy Imre temetése, a köztársaság kikiáltása, az október 23-ai tüntetés, a karácsony esti nagy, ökumenikus, tüntetésszerű istentisztelet, és március 15. – az én műsoraim voltak. A szervezők kikötötték, hogy csak én csinálhatom. Tudták rólam, hogy nem voltam soha, semminek tagja, hogy abszolút független vagyok, Molnár (Sárközi) Márta fia, Sárközi György neveltfia vagyok, tudták, hogy melyik körből jövök, s ki vagyok. Mindez engem nagyon érdekelt, mert ezek nem akármilyen leckék voltak. Március 15-én már veszekedtek, hogy melyik pártnak hány szónoka lehet, melyik párt hol szerepeljen. Adás előtt a Kossuth téren voltam, aztán át a Petőfi szoborhoz, utána vissza a Kossuth térre, a Szófia étterembe, ami most bank már. Ott ült a Kisgazdapárt, az MDF, s nem tudom ki még. Antall Józseftől kértem, adja ide a beszédét, tudjam, mikor mit mond. Neki meg volt írva a beszéde, Torgyán Józsefé nem. Már kezdett borulni a megállapodás, hogy minden párttól csak egy-egy szónok beszél, a kisgazdák verték az asztalt, és amikor jöttünk ki, Antall rám nézett, ismertem őt is még orvosmúzeum korából, s azt mondta, ilyenkor úgy utálom magunkat. És ahogy fokozódott a pártosdi, úgy csökkent a kedvem. Maradtam szépen főrendező. Aztán elnök.
– Jó volt elnöknek lenni?
– Érdekes volt.
– Egy rendező, be a hivatalba, minden nap?
– Nagyon érdekes volt. Tanulságos. Hogy mi a televízió, azt mindenestül tudtam.
– Mondhatjuk, hogy Horváth Ádám a tévé első profi elnöke? Hiszen az előzőek mind a politikából, de legalábbis kívülről ültek bele az elnöki székbe.
– Igen, ilyen szempontból igen. Remény volt rá, hogy át tudom alakítani úgy a televíziót, hogy tizede létszámmal működőképes maradjon. Erre minden ígéret megvolt, csak nem tartották be. A médiatörvény is másmilyennek ígérkezett, mint amilyen végül lett. Létrehozatala közben én voltam ennek a törvénynek a legnagyobb ellenzéke. Amikor elkészültem az átalakítás tervével, átjött hozzám a két napja kinevezett Bokros Lajos pénzügyminiszter, hogy hallja, nekem átalakítási tervem van. Már azon meglepődtem, hogy átjön, és nem áthív. Hiszen én akkor nem egy független tévé elnöke voltam, hanem egy államtitkári rangban lévő alkalmazott. Elmondtam a terveimet, Bokros Lajos azt felelte, kitűnő, nem engedélyezhetem. Miért nem, ha kitűnő? Három nap múlva megtudod, mondta a pénzügyminiszter. Kilencmilliárd hitelgaranciát kértem, semmi mást. Három nap múlva jött ki a Bokros-csomag. Nem adhatott kilencmilliárdos hitelgaranciát a tévének abban a helyzetben. Ez volt az első jele, hogy nem sikerül az átalakítás. A második pedig az új médiatörvény. Elolvastam a törvényt, nekiültem, és megírtam egy levelet Göncz Árpádnak, egy másikat meg Horn Gyulának. Göncz Árpádhoz aznap bejutottam, kérte, hogy maradjak, de meggyőztem, hogy nem szolgálhatok magas pénzért egy olyan törvényt, ami tönkreteszi a televíziót. És ugyanez lezajlott Hornnál is. Fölmentettek, nullszaldós televíziót adtam át, és maradtam, mint a televízió főrendezője. Egészen a Peták jöveteléig.
– Hosszabb ideje folyik a filmjei restaurálása.
– Ennek az a története, hogy bizonyos filmek, mágneses fölvételek kópiaanyaga tönkrement. Aminek az egyik oka az, hogy ezek nagyon kiváló negatívra készültek, de nagyon gyenge minőségű pozitívra, amelyek bevörösödtek. Az Archívum vett egy kiváló gépet, a da Vincit, ami képes helyreállítani a színeket, már digitális Betára. És majdnem mindnek a negatívjáról csináljuk meg újra a filmeket. Ez sokáig eltarthat. Az operatőrök profilja a színhelyes kópia, de a filmjeim egyik részét olyan operatőr fényképezte, aki meghalt már. Sík Igor pedig nem megy be a tévébe, azt mondja, nincs erre energiája, ideje… Hetvenhét éves, hagyják békén. Úgyhogy néhány év óta én járok be alkalmanként. A fekete város is tönkrement, amelyet Zsurzs Éva rendezett, nem tudom, hogy ki ment be színhelyesíteni, vagy maguk a mérnökök végezték-e el, egyedül. Mostanában egy olyan darabom került elő, amelyet el is felejtettem: Heltai Jenő Kiskirályok című regényének kétrészes filmváltozata, ezen dolgoztam valamennyit, és majd még vissza kell menjek. Csak kevés az időm, mert nagyon sokat dolgozom más egyebet.
– A színekre ennyi év után is visszaemlékszik a film rendezője?
– Persze. Befűzik, a gép javasol egy színt. Az ember először megnézi az arcszíneket, azokat állítja be, és általában, ha az arcszín helyreáll, akkor ez az összes többi színt is automatikusan helyreállítja. Minden jelenetet újra kell színezni, de elég egyetlen kockát megcsinálni, azt a gép elteszi a memóriájába, átfuttatják rajta a filmet, és akkor automatikusan az egész jelenetet megcsinálja. Ha azonban a jeleneten belül jelentős fényváltozás van, például valaki egy szoba világos részéből bemegy a sötét sarokba, ott akkor két jelet kell betenni. Két-három óránál tovább nem lehet ezt csinálni, mert kifolyik az ember szeme. Volt olyan film is, ami magángyűjteményben Beta szalagon maradt meg, s így került vissza digitalizálásra a tévébe.
– Minden megvan?
– Az első időkben minden adás élő volt. Én rendezőként igazán ’58-tól dolgoztam. Hatvankettőben rendezte Zsurzs Éva a Nemzetiből Az ügynök halála közvetítését. Ez volt az első olyan színházi közvetítés, amely felvételben megvan. Egy nagyon kezdetleges filmes rögzítési technikával készült. Ugyanígy maradt meg az én Kodály Háry János rendezésem 1962-ből, ami élőben ment, de két részben, a főpróbán és az adásban föl lehetett venni. Nagy esemény volt! Kodály, Kodályné, Szabolcsi Bence, Tóth Aladár, a teljes zenei elit ott volt az adáson. Ez még fekete-fehér. Van egy külön fekete-fehér felújító rész is, ahová nem kell művészi segédlet, mert egyszerűen a minőséget optimummá javítják, s ezzel kész. A színesnél más a helyzet. Az első portréfilmem is restauráltuk már: ez Székely Mihályról készült 1963-ban. Azzal az a dráma volt, hogy folyt a vita, Kodályról vagy Székely Miskáról készüljön-e film. Azt mertem mondani, hogy a hang az kopik. És Miska ötven fölött van már! Csináljuk meg. Elvállalta, elkészült a film, és Székely Mihály egy hónap múlva meghalt. Ha véletlenül Kodályt választjuk, Székelyről nem marad semmi. Nemcsak nekem, a televíziónak is ez volt az első portréfilmje. Sok műfajban dolgoztam. Rendeztem abszurdot, társasági darabot, Molnár Ferenc darabokat, szerzői esteket, zenei portrékat, operát … Rettenetes tömeget. A művészkollégáim ugyanis mind a drámai szerkesztőség köré próbáltak csoportosulni. Mert ott készül a művészet. Gyanús is volt a kollégáknak, hogy miért nem akarok én letáborozni a művészet szentélyében, ahol egyébként ölték egymást a munkáért. Megszabott tárgyi és anyagi keretei voltak annak, hogy kire hány tévéjáték jut. Én ebben nem akartam részt venni. Inkább folyamatosan körbejártam a műfajokat. Megcsináltam egy tévéjátékot, utána továbbmentem, és kitaláltam egy olyan műsort, mint az Ablak. Az első tízet én rendeztem belőle, azután átadtam a kollégáknak. Majd elmentem, és megrendeztem valamilyen zenés darabot, vagy bejött egymás után négy-öt koncertközvetítés. Utána pedig rendeztem egy dokumentumfilmet, például a veseátültetésről, Vitray Tamással, aztán meg csináltam egy portréfilmet Kulka Frigyes sebészprofesszorról. És következett Verdi Otellója. Majd a hatrészes Széchenyi film, meg Petőfi élete. Folyton körbejártam, s ettől nem fásultam bele egyik műfajba se. Meglehetősen különálló figura voltam a televízióban.
Zelei Miklós
