Állatorvosnak készült, érdekelte az újságírás is. Véletlenül került a Magyar Televízióhoz. Először a Delta tudományos magazin munkatársa, majd évtizedekig szerkesztője a Közművelődési Főszerkesztőségnek, később a szerkesztőség vezetője, rövid ideig a Magyar Televízió kulturális alelnöke is volt, majd 12 évig volt a Duna TV művelődési és tudományos főszerkesztője.
Egész életét a televíziós ismeretterjesztésnek szentelte.
Beszélgetés Kővári Péterrel az ismeretterjesztés fontosságáról a mai korunkban.
Dunavölgyi Péter: Hogyan kerültél annak idején a tévéhez?
Kővári Péter: 1965-ben, 23 évesen, véletlenül, közvetlenül az egyetem után.
DP: – Évtizedek óta ismerlek, de fogalmam sincs, mi a végzettséged.
KP: – Állatorvosi egyetemre jártam, bár a végén nem diplomáztam le. Az egyetem közben fertőződtem meg az újságírással, néhány cikkem már megjelent a Magyar Nemzetben, és arra az időre esik az Egyetemi színpadi tevékenységem, a legendás Surányi Ibolyának (1) a szárnyai alatt, majd a Színház és Filmművészeti Egyetemen mozgóképelméletből diplomáztam.
DP: – Miért hagytad ott az állatorvosi egyetemet?
KP: – Az állatvilág iránti romantikus szeretetem vitt oda, lovagoltam, mindig volt kutyám, ráadásul egyik nagybátyám, dr. Lépold Jenő az Állatkert főállatorvosa volt, és ott felcserkedtem, sameszkodtam mellette. Úgy képzeltem, hogy majd ménesekkel, szürke marhákkal fogok foglalkozni és csak később, menet közben találkoztam azzal a realitással, hogy előfordulhat, egész életemben csirkéket és disznókat kellene oltanom.
DP: – Megjegyzem, azzal alighanem sokkal többet kereshettél volna. És mi volt a véletlen?
KP: – Épp a helyemet kerestem a világban, amikor egy vonatúton a büfé kocsiban összeakadtam Litványi Károly (2) televíziós dramaturggal, aki egy üveg vodka tövében bóbiskolt magában. Volt szabad hely, odaültem, és virágos jókedvünkben megállapodtunk abban, hogy nekem a televíziónál van a helyem, mert éppen ilyen, az egyetemről frissen kikerült embereket keresnek. Szó, ami szó, másnap bementem az Akadémia utca 17-be, az MTV egyik adminisztrációs központjába, mely arról híresült el, hogy korábban ott működött Rákosi Mátyás (3) irodája.
DP: – Emlékszel, hogy mikor láttál először televíziós adást?. Mennyire ismerted a Magyar Televízió műsorait? Milyen műsorokat néztél szívesen?
KP: Abban a bérházban ahol laktunk, nekünk volt először televíziónk. Akkor az volt a szokás, hogy meghívás nélkül jöttek a szomszédok sámlikkal, hokedlikkel, hogy nálunk nézhessék a Ki Mit Tud? -ot, a foci mérkőzést és a Tenkes kapitányát. Itt éreztem meg, hogy milyen hatalmas erő sugárzik a televízióból, amely meg tudja változtatni az emberek egymáshoz, és a világhoz való viszonyát.
DP: – Ott tartottunk, hogy felvettek Litványi ajánlására.
KP: – Igen, Felvettek az akkor már az egy éve működő Iskolatelevízióhoz, ahol egyszerű kifutófiúként kezdtem. Persze nem kifutónak, hanem igen elegánsan felvételvezetőnek neveztek. Ez klasszikus pályakezdésnek számított fél évszázaddal ezelőtt. Ha manapság azt mondom a fiataloknak, hogy tíz évig nem is kaptam szerkesztői feladatokat, el sem hiszik. Egy fiatal tévés ma meg van sértve, ha belépését követő másnap még mindig nincs a képernyőn, vagy nem szerkeszthet önállóan műsort. Közben alázattal és sok igyekezettel megtanultam a szakmát a legkülönbözőbb típusú műsorokban. Egyáltalán nem éreztem sértve magam, hogy nem kezelnek Attenborough-ként. Tíz éves inaskodás után 1975-ben kaptam meg az első önálló szerkesztői munkámat. Közben átkerültem a Deltához (4), a még ma is népszerű tudományos híradóhoz és Várhelyi Tamás (5) főszerkesztő alatt voltam munkatárs. Várhelyi híres volt antipedagógus mivoltáról. Sose mondta, hogy ezt így vagy úgy kell csinálni, csak sóhajtozott. Szenvedő arccal nézte az általam írt szövegeket, majd kijavítgatta. Később ritkultak a javítások és a sóhajtozások, ebből gondoltam, hogy valamit már fejlődtem. De egyszer sem mondta valamire azt, hogy jó.
DP: – Maradjunk még a Deltánál, a szocialista országok tudományos hírei megérkeztek az Intervíziós hírcserében, a Deltában viszont ezek mellett vezető helyen szerepeltek a nyugati országok eredménye is. Úgy tudom a Delta szerkesztői az anyagokat a nyugati országok nagykövetségeitől szerezték meg.
KP: – Igazad van, ezt a Várhelyi Tamás szervezte, és mint tudjuk elég jól működött, s működik máig is mint az utolsó ősidőkből megmarad televíziós tudományos híradó. De a stáb minden tagjának kötelessége volt Greguss Ferencnek, és rendező – vágó: Soós Árpádnak, sőt még Kudlik Julinak is, hogy a Magyarországon megrendezett vásárok alkalmával végigjárjuk a pavilonokat, bemutatókat, sajtótájékoztatókra, és onnan referencia és pr filmeket gyűjtöttünk össze. Amit persze szívesen adtak ingyen is, mert jól tudták, hogy ezzel saját hírűket növelheti egy rangos televíziós műsorban.
DP: – Hogy készült az első saját sorozatod?
KP: – Az Első sorozatom a hetvenes évek elején a Megmérettettünk és nehéznek találtattunk volt; életmód, táplálkozás, kultúrtörténet, biológia, mozaikszerűen összerakott élő adásokban, melyekbe híres és kevésbé híres kövér embereket toboroztunk, akik vállalták, hogy a műsor folyamata során ennyit vagy annyit lefogynak. A műsorfolyam sikeres lett. Ezzel mondhatni befutottam. 1985-ben lettem főszerkesztő ugyanott, ahová 20 évvel korábban beléptem, ahol egészen kirúgatásomig különböző beosztásokban és szinteken dolgoztam. A legmaradandóbban Szentágothai János (6) hatott rám, akitől a vele való számtalan ismeretterjesztő munka során erkölcsi és szakmai mértéket és példát vehettem. Legemlékezetesebb műsorom Komoróczy Gézával (7) készült Az ókori kelet című 16 részes kultúrtörténeti sorozat volt, mely 5 évig készült. Lényege, hogy olyan személyre és koncepcióra építek fel valamit, aminek a gondolatait mindig a legautentikusabban illeszkedő helyszíneken mondja el vagy a leglátványosabban megjeleníthető tárgyakkal mutatja be az előadó. Ez volt a hajdani Tévéegyetem második szemesztere. A későbbi Mindentudás Egyeteme őse.
DP: – A neved évtizedeken át összeforrt a magyar televízió ismeretterjesztő műsoraival, köztük a már említett egyedülállóan népszerű Deltával. Persze itt az egyedülálló nem csak minőséget jelent, hanem azt is, hogy abban az időben nem is igen volt versenytársa. És ahol az inaséveidet töltötted, szerkesztőségi slapajként az Iskolatévé… Mi volt akkor a cél, s mi az, ami abból a mai megváltozott viszonyok között is érvényes?
KP: – Mi abból a felismerésből indultunk ki, hogy a televízió elsősorban tájékoztatásra – a szóban benne van a tájékozódás, az eligazodás segítése is, – és a szórakoztatásra való “távolba látó” készülék. Ezért hát mi célként egy végtelen lehetőségekkel bíró, nagy katedrára gondoltunk. Olyanra, amely a legkisebb tanyasi iskolába is elviszi a legjobb tanárt, a legkorszerűbb tananyagot, és természetesen a szemléltető gyönyörűségeket. Az így született Iskolatévé teljesen önálló szervezeti egység volt, valóságos állam az államban, televízió a televízióban. Mai kifejezéssel tematikus csatornának mondhatnánk, melynek karizmatikus megteremtője és éveken át sikeres vezetője Kelemen Endre (8) volt. Ő volt az első szakmai vezetőm, akitől igen sokat tanulhattam.
DP: – Mi valósult meg ebből? Volt egyáltalán minden iskolában televízió?
KP: – Valóságos mozgalom indult, hogy legyen minden iskolában televízió: gyárak, üzemek, téeszek, bányák tettek felajánlásokat és vásároltak készülékeket. A programokból is sok minden megvalósult. Készült egy országos órarend, amiből minden iskolában tudhatták, hogy mondjuk pénteken 10 és 11 között történelem óra lesz a valahányadikosaknak és mondjuk a honfoglalás lesz a téma. Az órát kiváló történész tartotta. Az illusztrációt mi gyártottuk hozzá. Pénzben persze akkor sem dúskálhattunk. A honfoglaló seregeket például négy lovas rendőr “képezte”, operaházi jelmezekben. Mestyán Tibor (9) operatőrt beástuk középre, aki főleg a négy ló lábait fotózta, amint körbe-körbe “honfoglalnak”. Gondold el, négy ló, az tizenhat láb! Valóságos hadsereg!
DP: – Szép lehetett ez a hőskorszak, de már Iskolatelevízió sincs. Miért? Mi avult el belőle?
KP: – Amikor megjelent a képmagnó, az élő adás elvesztette egyeduralmát, nem kellett országos órarend, a kész műsor bármikor levetíthető volt. Aztán megjelentek a különféle tartalomhordozók, a videokazetták, jóval később pedig a CD, DVD, melyek teljesen új helyzetet teremtettek.
DP: – Országos katedrára már nem volt szükség, de a felnőtteknek szóló ismeretterjesztés még hosszú idei sláger volt, a Delta például szombaton, vagy vasárnap főműsoridőben is ment. Ilyen ma már elképzelhetetlen.
KP: – Nem egészen. A tematikus csatornák napi 24 órában adnak ismeretterjesztő műsorokat, tehát főműsoridőben is. De ne felejtsd el, hogy akkor a vasfüggöny mögött egy bezárt országban éltünk. Csak nagyon kevesen utazhattak, s az új tudományos eredmények is erősen szűrve érkeztek hozzánk. A Delta, a Kisfilmek a nagyvilágban, a Panoráma és társaik a világot hozták be a szó szoros értelmében. Ebben rejlett népszerűségük titka. Nem igaz azonban, hogy a közszolgálati ismeretterjesztés hanyatlását a kereskedelmi televíziók megjelenése, és teljesen más műsorfilozófiája indította el. A hanyatlás már a 80-as években megkezdődött. Részint azért, mert könnyebbé vált az utazás, részint azért mert a “puhuló diktatúra” már nem annyira a nép fölvilágosításában, inkább a szórakoztatásában vált érdekeltté, vagyis nem a bekapcsolódásukban, hanem a kikapcsolódásukban. Az ismeretterjesztés megmaradt ugyan, de átkerült a marginális késő esti vagy délelőtti műsorsávba. Itt ment a Mindenki Iskolája, a TV- egyetem, a Gólyavári esték, (mely Hanák Gábor és Lovas György nagyszerű munkája nélkül nem jöhetett volna létre) és a sajnálatosan korán elhunyt Papp Zsolt vezette legendássá vált Tudósklub. Az éjjeli órákon olyan dolgokról hallhattak a későn fekvők, amiről nappal szó sem eshetett.
DP: – Gondolom, nem kellett kiírni, hogy “hajnalban kelő munkások számára nem ajánlott”, mert úgysem nézték.
KP: – Valóban, de mégis nagy jelentőségük volt, ezeknek a műsoroknak, s ha róluk beszélünk, nem lehet említetlenül hagyni a spiritusz rektor, Sylvester András (10) nevét. Végül is ezekre a tudományokat népszerűsítő programokra épült a közelmúlt nagy sikere a Mindentudás Egyeteme sorozat, melyet a digitalizáció már más dimenziókba emelt, maga a tévéműsor szinte már csak melléklete az interaktív internetes párbeszédnek. Talán nem hivalkodás megemlíteni, hogy az MTA kezdeményezését a Duna TV karolta fel, s kezdetben a Duna TV adta át az előadások kópiáit a Magyar Televíziónak.
DP: – A sok – talán túl sok – tematikus ismeretterjesztő csatorna most is rengeteg tudást sugároz. Mi az alapvető különbség a régi és az új ismeretterjesztés között?
KP: – Elsősorban az, hogy a már említett sorozatok egy logikai rendszerben mutatták be a világot, hogy érthető legyen, hogy az ember eligazodjon benne. Az összefüggések bemutatása volt a fő cél. Nem a kuriózumok, az extrémitások. Ha történelemről volt szó, nem csak a vérfertőző vagy szifiliszes királyokat válogattuk ki, hogy nagyobb legyen a nézettségünk, vagy, ha a szavannák élővilágát, akartuk bemutatni, akkor a táplálékláncról beszéltünk, nem a gyilkos oroszlánokról és az áldozat antilopokról, ha a népesedésről beszéltünk, akkor az egyfejű csecsemőkről sokkal több szó esett, mint a ritka kétfejűekről…
DP: – Pedig az utóbbi érdekesebb.
KP: – Törekedtünk mi is az érdekességre, de nem a lényeg, nem az összefüggések rovására. Volt például a Bűn nyomában sorozatunk, mely bevallottan egy érdekes, sokakat vonzó témához, a kriminalitáshoz kapcsolta a tudományt, azt mutatva be: mit adott a tudomány – a ballisztika, a színképelemzés, a genetika stb., – a bűnesetek felderítéséhez.
De ilyen volt az “Emberi test” című anatómiai sorozatunk, vagy a “TV MAGISZTER” magazinunk, melyben kultúrtörténeti, művészeti és tudományos kisfilmek, sorozatok szórakoztatták, tanították hétről-hétre az érdeklődőket.
A fő “ütőkártyánk” azonban mindig a szuggesztív, mindenki számára érthetően beszélő tudós volt: a legendás Öveges József, Hahn István, Szentágothai János, Czeizel Endre, Sas Elemér, Komoróczy Géza, Hegedűs Géza, Benedek István, Lőrincze Lajos, és még sorolhatnám. Lebilincselők voltak, hitelesek és a lényegről beszéltek.
DP: – Az ilyen tudós személyiség meglehetősen ritka. Azok a tudományágak, amelyeknek ilyen személyiségei nem voltak, kimaradtak?
KP: – Minden területnek vannak nagyszerű tanárai, de van az ismeretterjesztésnek más útja is – amikor egy kommunikációs szakember, egy médiaszemélyiség ássa be magát egy-egy tudományterületbe. Gondolj Cousteau kapitányra, David Attenborough -ra, vagy, hogy hazai példát mondjak a rádiós Simonffy Gézára, vagy a tévés Bokor Péterre (11) és Osskó Juditra (12), vagy a rajzfilmes Jankovics Marcellra (13). Visszatérve az eredeti kérdésre: a mai csatornák alapvetően üzleti vállalkozások. Mindig az érdekességet, az extrémitásokat, a különlegességet mutatják, sosem a bonyolultabb egész összefüggéseit. A képet szinte komputerek rakják össze, sokszor ugyanazokat a snitteket használják fel, ha valamit illusztrálni kell. Sok képet mutatnak, de – mint gyermekpszichológusok rádöbbentek -, igen sok gyermek nem tudja például, hogy a képernyőn látott szarvasbogár kisebb, vagy nagyobb, mint mondjuk egy jávorszarvas. Ez így nem sokat ér…
DP: – Így is rendkívül sok és érdekes műsort lehet látni. Engem lenyűgöznek az ókori ásatások, az űrkutatás, vagy a világháborúk csatái, s bevallom, a kromoszómák és a DNS-ek világa is,- ez utóbbiból már középiskolás koromban, 1966-ban írtam biológiapályázati dolgozatot, amit akkor Dr. Törő Imre professzor úr is nagyra értékelt-,talán éppen azért, mert tudom, hogy mekkorák.
KP: – Akinek kialakult világképe van, aki ismeri az összefüggéseket, az persze el tudja helyezni benne és tudja értelmezni is a kuriózumokat. A többség azonban ennek híjával van, ők úgy észlelik ezt a kínálatot, mintha egy plázában lennének. Ott is van minden felhalmozva: játék, csecse-becse, mozi, könyvesbolt, étterem. De csak a tető köti össze őket, meg a “mi hol található” tábla. Az elvek megértéséhez, a befogadáshoz szükséges értelmezésekhez, az életükre ható következtetések levonásához segíteni kell az embereket. Különben félre vezethetőek lesznek, gátlás nélkül irányíthatóak, befolyásolhatóak, zavarodottak, bizonytalanok, akik nem tudják megkülönböztetni a jót és a rosszat, a hasznost és a kártékonyt, s filozófia nyelvén szólva: a relatívat, az abszolúttól.
DP: – Kit érdekel ez, hiszen mindent a nézettség határoz meg – a minden: a reklám, azaz a pénz?
KP: – Nem vagyok olyan naiv, hogy azt mondjam, ez a logika megtörhető széplelkű szándékokkal. De nem is szükséges. Egyszerűen újra föl kell találni és jogaiba visszahelyezni a közszolgálati televíziózást. Ezen a területen tévút a kereskedelmi logika követése.
DP: – Van esélye a te általad képviselt televíziózásnak a jelenlegi túlzsúfolt piac öldöklő versenyében? Ha csinálhatnál egy televíziót, nem az Iskolatévé korában, hanem most, az milyen lenne?
KP: – Igen. Van esélye, meg vagyok győződve róla. Mert ez nem csak a tévé esélye, hanem a nemzetünké is. Az előzőekből kitalálhattad, hogy az én televízióm ebben a tarka bazárban rendszert adó, mértéket adó, és az összefüggéseket feltáró televízió lenne. Nem a napi robot utáni kikapcsolódást szolgálná, inkább arra törekedne, hogy a munkából hazatérő ember meg is értse a robot értelmét. Nem a világban való elveszettséget sugallná, de nem is a “jótékony”, védekező közönyösséget erősítené.
Az emberi tartást tápláló televízió lenne, az értékek fölismerését szolgálná a világban és önmagunkban, hogy megmutassa az élet célját a kenyérkereseten túl. A televízión van kikapcsoló, de nem azért veszik. Mélyen hiszem, hogy a jövő nemzedéket nem szabad magára hagyni. Nélkülözhetetlen számukra a világrend megértése, az iránymutatás, az óvás, az összefüggések megmutatása, mely segítheti őket abban, hogy magabiztossá, öntudatossá, szuverén, szabad emberré válhassanak.
DP: – A plázák célja, hogy az emberek azt vegyék, ami ott van, a tévéké az, hogy azt szeressék, amit sugároznak. A politikusoké az, hogy az emberek lehetőleg ne a saját fejükkel, hanem az övékkel gondolkodjanak.
KP: – Ez a kereskedelmi és politikai logika. Én a közszolgálatiságról beszélek. Amely azt mondhatná: gondolkodtatok, tehát, vagyok. Vagy még jobb fordítva. A legemberibb tevékenységet szolgálom: ha már vagyok, gondolkodtatok. Ellentétes ezzel a “fejlődés” útja? Igen, de csak látszólag.
DP: – Mi várható vajon a jövőben az ismeretterjesztő csatornák piacán? További növekedés? Differenciálódás? Visszaszorulás?
KP: – Tudatosodás. A rácsodálkozás helyett meg fog nőni a valódi megismerés igénye. Visszaszorulásra semmiképp nem számítok, a természetnek ugyanis nagy erénye, hogy “tényekből” áll – s a tények sosem avulnak el.
DP: – 1965-től 1999-ig az MTV, 2000-től 2012-ig a Duna TV-ben voltál a tudományos és ismeretterjesztő műsorok felelőse.
KP: – Ez a több mint 47 év bővelkedett sikerben, megpróbáltatásokban, nehézségekben és kudarcokban is. A hatvanas hetvenes nyolcvanas évek televíziós fejlődésében arany korszaka volt az ismeretterjesztésnek. Sajnos az elmúlt 25 évben már a tudományos ismeretterjesztés fokozatos elsorvadásának, pusztulásának voltunk a tanúi és elszenvedői. Különösen fájdalmas látni ezt annak, aki úgy kezdte a pályáját, hogy “kifutófiúként” ott segédkezhetett Öveges Józseffel, majd már szerkesztőként
Szentágothai Jánossal készülősorozatoknál. Velük és általuk világméretű katedrának tartottuk a televíziót, ahonnan az emberek sokaságát lehet tanítani. Tudom, a színházi ember világméretű színpadnak tekintette az elektronikus médiát, a sportoló világ nagy stadionnak, a politikus gigantikus szónoki emelvénynek… a kereskedő portékáinak eladására szolgáló eszköznek. Ő győzött, nem tudást, erkölcsöt, szilárd értékrendet ad át, ad el a nézőinek a televízió, hanem fogpasztát, sört, háztartási gépeket… Az a tévétársaság, amelyik ki tudta zárni falai közül a nagy kereskedelmi hálózatokat – mint a szívünknek oly kedves BBC -, a piacosodás ellenére, továbbra is értelmes párbeszédet folytathatott a társadalommal. Amelyik nem tudta kizárni, csak a “multik” pórázán tartva mozoghatott. A Magyar Televízió, hogy, hogy nem, moszkvai irányítás ide, varsói szerződés oda, megengedhette magának, hogy bizonyos területeken – és ide tartozott a tudományos ismeretterjesztés is – a BBC-t tekinthesse példaképének. Nem emlékszem rá, hogy bárki azt mondta volna, figyeljük a moszkvai televíziót, mi tehát a BBC-t figyeltük. Például az Open Universityt, amelynek a mintájára 1963-ban – az európai kontinensen elsőként – megkezdhette adásait az Iskolatelevízió.
(Aztán sorsrontó magyarokhoz illőn, nálunk is szűnt meg legelőször. Nem sírom vissza, tisztában vagyok vele, hogy a III. évezredben, a megváltozott médiahelyzetben nem a hajdani iskolatelevíziót kellene életre kelteni, de hogy semmi sincs helyette, az bizony elszomorító.) Segítette azután a munkánkat az 1960-as, 70-es években az az általános, felfokozott várakozás is, amellyel az egész világ a tudomány – elsősorban a műszaki tudományok, a természettudományok – felé fordult. Ezt a várakozást azután Csernobilnek is “köszönhetően”, kozmikus méretű csalódottság követte, egyre többen fordultak az okkult tudományok, a sarlatánságok felé. Kapva kapott ezen a bulvársajtó, majd pedig édes testvére, a “bulvár televízió”, s most ott tartunk, hogy társadalmi méretű összefogás után sóhajtozunk, hogy ne az áltudományok, a mozgóképsorokká alakított hülyeségek diadalmaskodjanak az egészséges gondolkodás, a tudomány által hitelesített, fontos összefüggések felismerése s befogadása helyett. Visszafordíthatatlanná válik öngyilkos rohanásunk az irracionalitások irányába, ha a tájékoztatás nem fog össze a tudománnyal és a tőkével. Erre az összefogásra tett jó kísérlet volt a 2002-ben indult sorozat, a Mindentudás Egyeteme. Forradalmi áttörés ez, találkozott a tőke és a tudomány, és találkozásukhoz szövetségesül fogadta a médiumokat. Jó jel, hogy a Mindentudás Egyetemét élénk érdeklődéssel figyeli az ifjúság, érti és használja azt a hatalmas internetes rendszert, ami a valamennyi közszolgálati fórumon követhető sorozat mögött van. A magyar tudományos ismeretek bemutatása a legfontosabb! Működhet ugyanis minálunk több kiváló külföldi ismeretterjesztő tévéadó, szállíthatják a nap huszonnégy órájában csodálatosnál csodálatosabb filmjeiket, a magyar tudományos életet, hazánk természeti adottságait, az itt született gondolatokat nekünk kell bemutatni, népszerűsíteni. Ezt a feladatot – már csak nyelvi bezártságunk miatt is – nem végzi el helyettünk senki. Abraham Lincoln szavai járnak az eszemben, Lincoln azt mondta: “Bolonddá tehetsz bizonyos embereket minden időre és minden embert bizonyos időre, de minden embert minden időkre nem tehetsz bolonddá.” Ebben reménykedjünk mi is, akiknek – mert a szakmai életünket tettük rá – mind a mai napig fontos, hogy milyen információk jutnak el honfitársainkhoz a tudományok legújabb eredményeiről. Minden időre minden ember még a televíziók által sem tehető bolonddá!
DP: – Nem túlzod el a televíziósok felelősségét? Hiszen a televízió csak az egyik médium a média világában.
KP: – Persze óriási a felelőssége a nevelőknek, családoknak, a betűvetőknek, a világörökség részét alkotó kultúra többi közvetítőinek Ha a hatalom és a pénz világa csak a tudomány eredményeinek termékké vált eszközeit, csupán a technikát akarja saját céljaira minden erkölcsi megfontolás nélkül felhasználni, világméretű tragédia keletkezhet. Ebben nem lehet gátlás nélküli, erkölcstelen szolga a média világa sem. A tudós erkölcsi értelemben felelősséggel tartozik azért is, hogy felemelje szavát, ha azt látja, hogy gondolatait, tanulmányait nem emberszempontúan használják fel. Perlekednie kell az igazságért: szakmaiért és erkölcsiért egyaránt. Napjainkban a gondolatok érték- és mértékvesztése oda vezetett, hogy az alkotó értelmiség egy jelentős része a világ titkainak feltárása helyett, a napi politika érdekeinek szolgálatába állt, elvesztette autonómiáját. Ez a rövid távú gondolkodás behatolt a média világába is, és ellehetetleníti annak informáló, tudásintegráló, világképalkotó tevékenységét. Persze a köznapi szinten jelentkező problémák, aktualitások tudományos magyarázatán, a tudományos információk szolgáltatásán túl nem feledhetjük el a művelődés örök értékeit sem. Nem szüneteltethetjük a klasszikus kultúra terjesztését addig, amíg a minden mást háttérbe szorító gazdasági problémáinkon túl nem leszünk. Mert az egyetemes kultúra, a klasszikus műveltség és az ismeretterjesztés természete nem tűri el, hogy csupán a gondtalan idők játékszereként kezeljük, és csak kedvtelésből űzzük: holmi pótcselekvés gyanánt.
DP: – Elvárható az emberektől, hogy a napi robotjuk után a tudomány által feszegetett nagy felismeréseket csodálja, vagy a sejtéseket latolgassa?
KP: – A tudomány nem a kiváltságosok szellemi fényűzése, hanem hatalmas, az élet valamennyi ágába beleszövődő társadalmi intézmény. Ezért nem szabad a tudományt kiragadni összefüggéseiből, és így az élettől elkülönítve misztikussá tenni. Vallom, hogy a tudományos kérdések és a rájuk adott válaszok igenis felfoghatók. Nekünk, ismeretterjesztőknek az a feladatunk, hogy új formákkal és új megközelítési módokkal egyre több néző előtt bizonyítsuk, hogy nem csak az lehet jó műsor, amely teljes kikapcsolódást ígér, hanem az is, amely bekapcsol bennünket az emberiség sorskérdéseinek és ezen belül a magunk szűkebb világának megértését segítő gondolatokba. Ebben egyre inkább élvezzük a kutatók bizalmát, segítségünkre van az egész magyar tudós társadalom. Túl kell tehát lépnünk az elfogultságokon, hiszen a társadalom kibontakozó demokráciája amúgy is erre figyelmeztet: ártunk, ha szűkkeblűek vagyunk. A tudományos viták jó iskolái a demokráciának. Komoly kutató ugyanis – bármilyen hévvel és szenvedéllyel adja elő a maga nézetét – sohase gondolja, hogy másnak nem lehet igaza, és egyedül ő tartja kezében a bölcsek kövét. A hév és a szenvedély ahhoz kell, hogy az elmélet a képernyőn is átforrósodjon, de a szerkesztőnek azt is tudnia kell, hogy ellenirányú szenvedélyek is vannak, s azok is teret követelnek. A bölcsen kórusba font sokhangúság nem csak a kutatás vagy az ismeretterjesztés szempontjából lehet tanulságos.
Amikor tudományterjesztők kötelességét emlegetjük, akkor nem csak – és nem elsősorban – a kész ismeretek kifejezetten csillogó logikai rendszerének átadására kell gondolnunk. Kötelességünk, hogy minden értelmes és tudatos embert segítsünk megtanítani a töprengésre, a tekintélyek kritikus ellenőrzésére, a logika szigorára, a homály gyűlöletére, s végül a megismert igazság alkotó megvalósítására. A XXI. Század fordulóján korunk társadalmának minden korábbinál jelentősebb kihívásokkal kell szembenéznie. A múlt század második felének információs forradalma új és új kifejezési és közlési formák megjelenését eredményezte. Ezek közül is a televízió lett a mindenki által elismerten legfontosabb médium. Az emberek tíz-százmilliói a televízió segítségével lettek befolyásolhatók. Hosszú évtizedek alatt kialakult a televízió sajátos arculata, amely az akkori kornak megfelelő tartalmát és formáját hosszú időn keresztül megőrizte. Mindannyian tanúi voltunk annak, hogy a közelmúltban milyen politikai hatalmi küzdelmek folytak a televízió feletti befolyás érvényesítéséért. A modern ismeretterjesztés sikere azon múlik, hogy mennyire ismeri fel és kapcsolja össze a tudományos aktualitásokat az emberek mindennapi kérdéseivel és az össztársadalmi törekvésekkel. Hiszen a tudomány eredményei, az új kutatások felfedezései ma már csak akkor foglalkoztatják az embereket, ha közelről érinti őket, ha valamely új ismeretlen jelenség hatol be az életükbe.
DP: – Milyen jelenségekre gondolsz?
KP: – Például a csernobili katasztrófa előtt az emberek nagy többségét nem érdekelte a sugárszennyezés problémája, vagy az AIDS járványszerű terjedése előtt közömbösek voltak a szervezet immunbetegségeinek orvos biológiai kérdéseivel szemben. És hasonló a helyzet a közgazdaságtudománnyal is. A gazdasági világválság vagy egy új adórendszer bevezetése érezhetően nagyobb érdeklődést vált ki a gazdaságpolitikai országos összefüggéseit is magyarázó műsorok iránt. Nekünk ismeretterjesztő újságíróknak fel kell venni a harcot az áltudományokkal és az irracionalizmussal, amelyek ma a tudománnyal szemben elsöprő többségben jelennek meg a magyar nyelvű televíziók képernyőjén. Olyan műsorokat kell létrehozni, amelyek az ész, a tudomány érveit tudják a mérleg másik serpenyőjébe helyezni. Természetesen el kell kerülnünk az inkvizíciós hangvételt, józanul vitázó, érvekkel és nem indulatokkal operáló műsorokat kell készítenünk. Az egyetemes kultúra, a klasszikus műveltség természete nem tűri el, hogy gondtalan idők játékszereként kezeljük. A tudományterjesztők felelőssége kimondhatatlan. A digitális technika általánossá válása nem kisebb korszakváltást jelent, mint 1935, a televízió megjelenésének éve. A műholdas televíziózás dominánssá vált és távlatosan olcsóbb, mint a földi sugárzású. A mozgóképes választék mennyiségileg gigantikus lett. (Mindez természetesen magában rejti az interaktivitás lehetőségeit is): Óriási mennyiségű műsor kerül a közönség elé, az alkotó munka és a szakmai kontroll viszont egyre alacsonyabb minőségű. A törvények adta szankcionálás egymagában nem elegendő. Felelős szakmai műhelyek kellenek, ahol kulturált, művelt tehetséges alkotók a tényleges választáshoz minőségi választékot tudnak nyújtani a mindent elárasztó műsordömpingben.
DP: – Tudsz ma olyan folyóiratról, ahol a televíziós műsorokról szóló viták helyt kapnak – no nem politikai, hanem szakmai -, mint pld régen a Rádió és Televízió Szemle, vagy a Jel – Kép volt?
KP: – A legutolsó színvonalas televíziózással foglalkozó szakfolyóirat a Médiakutató volt, melyet Bajomi – Lázár Péter szerkesztett, de ezt sem látom már sehol az újságos standokon. Ami a napi és hetilapok tévékritikáját illeti, nem elég szakszerű és nem elég objektív.
DP: – Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, Magyarországnak mindenek előtt audiovizuális stratégiára lenne szüksége?
KP: Igen. Alapkérdésekre kell választ adni ennek a stratégiának:
Először is, tisztázni kell a magyar audiovizuális politika viszonyát az általános tematikájú, (sporadikus) televízióhoz és a tematikus televíziókhoz; továbbá a közszolgálatiság kritériumának belső tartalmaihoz.
Másodszor, ki kell alakítani az audiovizuális politika viszonyát a digitális technika következtében létrejött új játékterekhez és a műsorszerkesztés főbb követelményeihez; például a hitelességhez és a szakmai minőség kritériumaihoz. A kidolgozandó audiovizuális stratégia legalapvetőbb kérdése, hogy a kevés pénzünket mire fordítsuk? Hiszen, ha a kevés pénz túlnyomó többsége a műszaki infrastruktúra megteremtésére megy el, és nem a szellemi, művészi alkotásokra, akkor baj lesz. Nekünk energiánk és erőfeszítéseink többségét arra kell fordítani, hogy ezekben az infrastruktúrákban mi áramoljon.
Az emberiség számára – ha nem akar szellemileg öngyilkos lenni – szükség lesz valódi és az eljövendő századokra is maradandó értékekre. Az értékek tudatos választása érdekében össze kell fogni az érték közvetítőknek, az értékteremtőknek, a média kutatóinak, az iskolának, a családnak és a törvényhozónak. Maga a médiaszakember igenis felelősséggel tartozik azért, hogy mit közvetít, miben vállal szerepet, esetleg cinkosságot!
DP: – Nagy terhet raksz az utódok vállára. A te generációd sikeresen megbirkózott a feladatokkal?
KP: Nem győztünk! De igyekeztünk lassítani a romlást…
DP: -A rendszerváltozást még javában az MTV-ben élted meg, amikor, mondhatni, ugrásszerűen csökkent a közművelődési műsorok száma és adásideje.
KP: – Ezt az “ugrást” zuhanásnak illene nevezni, és majdnem össze is törte magát a köztévé. Nem elegáns ma már az MTV-t bírálni, de annyit elmondhatok, hogy az én, és barátaim összes igyekezete ellenére is már a 80-as évek végétől látványosan szürkült, a többi tévécsatorna megjelenésével pedig biztos vereségre ítéltetett az a sok elnök és korifeus által vélt koncepció, hogy a közszolgálati tévének a kereskedelmi televíziókat kell utánoznia, mert a nézőket csak ez által tudjuk megtartani. Nagyon sok kollégámmal mindig ennek az ellenkezőjét mondtuk és írtuk. Értékőrzőnek, értékteremtőnek kellene lennie a közszolgálatot ellátó médiának, és nem szabad átállnia az egyszer használatos műsorok gyártására. A 90-es években sorra szűntek meg, az említet értékeket képviselő szerkesztőségek, rovatok, műhelyek – zene, képzőművészet, irodalom, dokumentumfilm- és tévéjáték gyártás stb.
DP: – Mit tehet az egyszerű újságíró a világ megmentéséért. Van-e elég erő és hatalom, hogy akaratát érvényesítse?
KP: – Elemi erővel vetődik fel a média gondolathordozóinak erkölcsi felelőssége. A publicista Goethe bűvészinasához hasonlítható. Ugyanis a varázsigének csak az első felét ismeri. A világ dolgait, a természet csodáit meg tudja sejtetni, a szellemet ki tudja ereszteni a palackból, azonban azt, hogy hogyan lehet az estlegesen kártékonnyá váló, önálló életet kezdő szellemet a palackba visszazárni, már nem ismeri. Reméljük-e, hogy a médiatársadalma felelősséggel tartozik minden leírt vagy megjelenített, kimondott gondolatért, amit nem emberszempontúan használnak a társadalomban? Ebben a felelősségben természetes szövetségesként kell találkozniuk az “írástudóknak” és a gondolataikat, alkotásaikat reprodukáló és közvetítő médiumoknak. A tudósoknak és a hírvivőknek együtt kell felelősséget vállalniuk, ha kell perlekedniük a szakmai és erkölcsi Igazságért! Ne legyünk hasonlóan esendők Goethe bűvészinasához. Olyan korban élünk, amelyben – több más jellegzetes, nagy globális kihívással egyetemben – a sokféle médium, legfőképpen pedig az elektronikus tömegmédia kihívásaira választ kell adni magának a közszolgálati médiának is. A kihívás kétféle értelemben is érvényes. Azt jelenti, hogy a tömegmédia az ismeretszerzésben, a nemes és üdítő szórakozásban, az aktív politikai állampolgárrá válásban eddig soha nem birtokolható lehetőséget kínál az embereknek. De jelenti ez a kihívás azt is, hogy a tömegmédia fölhasználásával bármely közösség megfertőzhető, manipulálható: ugyanis a média elhanyagolhatja, vagy éppen meghamisíthatja az ismereteket, információkat, előnyben részesítheti az olcsó, nemtelen és alantas ösztönökre való szórakoztatást, manipulatív módon veszélyes politikai indulatokat gerjeszthet, vagy éppen fásultságot, közönyt válthat ki. Mindkét kihívásra fel kell készíteni nézőinket, segíteni kell az életvitelük és a média adta kínálat egészséges összehangolásában, tudatosítani kell a műsorok közötti válogatás stratégiai fontosságát. A meg-megújuló emberiség, az új generációk, a hatalom, a tudomány és a technika csodáit készen örökli, de mindig magasabb színvonalon. Az erkölcsi tanulságokat a technika adta csodák etikus felhasználását viszont minden generációnak és személyesen minden egyes embernek újra, meg újra meg kell tanulnia Kodály Zoltán így ír: ” A kultúrát nem lehet csak úgy örökölni. Az elődök kultúrája egy-kettőre elpárolog, ha minden nemzedék újra meg újra meg nem szerzi magának. Csak az a miénk igazán, amiért megdolgozunk, esetleg megszenvedünk.”
DP: – Kodály Zoltánnal egyetértve, felismerve, a szelektálás fontosságát kérdezem, mi szerint válassza el “az ocsút a búzától” az, aki egyiket sem ismeri? Ezekről a veszélyekről, mintha kevesebbet tudnánk. Sokkal több az ismeretünk az üzenetek továbbításának műszaki lehetőségeiről, mint magáról az üzenetről! Miért van ez így?
KP: – Le kell vonnunk a televíziózás történetéből annak tanulságát, hogy amikor 1935-ben Európában megindult az első folyamatos televíziós adás, az egész világ a mérnököket, és a nagyszerű műszaki teljesítményüket ünnepelte, többek között, mint tudjuk, a magyar mérnökökét is!
DP: – Sajnos Magyarország kulturális, társadalmi és gazdasági elitjét már akkor sem nagyon érdekelte a televíziózásban lévő lehetőség. Nem véletlen, hogy Mihály Dénes is kénytelen volt a Német Posta Kísérleti üzemébe távozni, ahol persze tárt karokkal fogadták.
KP: – A humán értelmiségi szellemi elitet meg sem érintette a televízió feltalálása. A műsorsugárzást semmiféle társadalomtudományi, lélektani alapkutatások nem előzték meg, a humán szellemi élet legjobbjai semmit sem tettek meg azért, hogy az újszülött médium a jelentőségének megfelelő szellemi munícióval induljon világhódító útjára.
A mai társadalomtudományi kutatás a médiapiaci robbanás lelki és szellemi következményeiről messze nem azzal az intenzitással folyik, mint kellene. Nagyon elkésett a tudományos világ médiumok felé fordulása. Elodázhatatlan, hogy ennek a hatalmas nagyságrendű változásnak a társadalmi kérdéseit föltegyük magunknak és próbáljuk megkeresni a lehetséges válaszokat. Közel 80 év telt el azóta, hogy megindult a folyamatos televíziózás, s ma a világon semminek sincs olyan hatalmas befolyása az emberi lélekre, az emberi érzelmekre, mint a televíziónak. Gondoljunk bele, hogy a világ fejlettebb országaiban élő emberek átlagosan napi 4-5 órát töltenek a televízió előtt. Igen kevés tudásunk van arról, hogy milyen hatással van a televíziózás világképünkre, miként befolyásolja gondolkodásunk és érzelmünk attitűdünket. Arról gondolkodva, hogy fejlődésének milyen fázisában tart ma a televíziózás nálunk, elsőként a még nem domesztikált, az emberhez nem szoktatott, szelídített vadállat jut eszembe.
S mindjárt erről az, hogy József Attila, noha nem látott még televíziót, de pontosan sejtette a jövőt. Amit a “Város peremén” című versében ember és gép viszonyáról ír, az pontosan illik a televízió által leigázott szellemiségű kiszolgáltatott emberiségre.
“Gyermekkora gyermekkorunk.
Velünk nevelkedett a gép.
Kezes állat.
No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.
És látjuk már, hogy nem soká
Mind térdre omlotok
S imádkoztok hozzá, ki pusztán
A tulajdonotok.”
A másik, egy látszólag még távolabbi analógia. Amikor Kodály Zoltán több évtizedes munkával kidolgozta a zenetanítás abc-jét, a szolfézs elméletét, tanítványai ünnepelték, s mondták: “Mester, meg van végre a szerszám!” S akkor Kodály azt felelte: “Most jön a százéves munka.” Mert az emberi kultúra évezredekig úgy működött, hogy több generációnak kellett rábólintania egy teljesítményre, hogy azt mondhassuk, maradandó. Kellett az organikus idő, hogy megérjen egy értékítélet. Aki az audiovizuális szakma bármely területén dolgozik, annak viszont nap, mint nap szembesülnie kell azzal, hogy a televízió döntő mértékben jelen-idő. Dominált és orientált. Itt nem működik az organikus idő! Nekünk a százéves nagyságrendű munkára tíz esztendőnk sincs. Ezért óriási a televíziós-műsorkészítők és a műsorokat elemzők felelőssége.
Jean Cluzel (aki a televízió-elmélet egyik legnagyobb teológusa és egyidejűleg médiakérdésekben a francia szenátus legbefolyásosabb tagja volt) többször hangsúlyozta, hogy a helyzet alakulásában nagy felelősségük van a televízió nézőinek is! Nem mindegy az, hogy a műsorfolyamból mit választanak. Nem mindegy, hogy mit néznek gyermekeikkel, unokáikkal együtt. Mit hogyan magyaráznak, kommentálnak. Nem mindegy, hogy a családok milyen nézői szokásokat hagyományoznak és tesznek mintává. Az igazi megoldás az érett cselekvő szeretet, ami nem más, mint adás, törődés, felelősség és tisztelet. Fromm német filológus így fogalmaz: ” A szeretet cselekvő törődés annak az életével, fejlődésével, akit szeretünk.” Ez az életdráma kulcsfogalma! Van-e nagyobb feladata a köz szolgálatában a médiának, mint ebben érdemi részt vállalni? Hogyan valósítható meg a szeretet televíziója? – Mert a durvaságé már elkészült!
DP: – Közel 30 évvel ezelőtt nagyon népszerű volt a Gólyavári esték előadássorozat. Ma az – információs társadalom korszakában – miben különbözik a tévéken, a rádióban és az interneten futó Mindentudás Egyeteme programtól?
KP: – Röviden azt mondhatnám, hogy a Gólyavári esték csak egy tévéműsor volt, miközben a Mindentudás Egyeteme, melyet az MTA akkori elnöke Vizy E. Szilveszter szívügye volt -, az internet bekapcsolódása miatt, kozmikus jelenséggé vált. De ne ugorjunk egyszerre ekkorát. A tévé megjelenése a XX. század második felében forradalmi változást hozott az emberi élet szinte minden területén, így a tudományos ismeretterjesztésben is. A könyv korszaka után egy nagyobb tömegekhez eljutó eszköz született, amely tartalmat sokkal látványosabb, könnyebben befogadható formában közvetíti. Ez tovább fejlődött a kábeltévék megjelenésével, hisz míg korábban legfeljebb egy-két csatorna éppen futó műsorát nézhettük, most tucatnyi program közül válogathatunk, sőt megjelentek a kimondottan ismeretterjesztő műsorokat sugárzó csatornák. De ez alapvetően még mindig az, amit az egyetlen tévé adott, csak nagyobb választási lehetőséggel.
DP: – Múlt évben két főiskolai hallgatóm is szakdolgozatának témájául választotta, a televíziós oktató és ismeretterjesztő műsorok történetét, kutatásokat is végeztek. Kiderült, hogy ma a kutatásokban részt vett általános iskolás, felső tagozatos diákok nagy része – a falusi (30%) városi (60%) fővárosi (közel 80%), – az internetet folyamatosan használja a napi tanulmányaihoz. S kérdésekre adott válaszokban elmondták, hogy szívesen használnának több audió-vizuális tartalomszolgáltatást a napi felkészülésben. Mi a véleményed, hogy ismeretterjesztő műsorok helyett a közszolgálati csatornáknak nem tartalomszolgáltató “csatornát” kéne üzemeltetni új műsorokkal és korábbiak hozzáférhetővé tételével?
KP: – Gyökeres fordulatot az internet és a hagyományos médiák összekapcsolódása. Egyrészt megszűnt a sugárzási időhöz való kötöttség. Az internet megjelenése, és még inkább a szélessávú kapcsolatok elterjedése lehetővé teszi, hogy egy anyag elkészítése után gyakorlatilag egyedül a befogadó döntsön arról, hogy mikor nézi meg a műsort. Ezzel a korábbi egy-két, vagy tucatnyi csatorna helyett szinte végtelenre bővült a válogatás lehetősége. De hatalmas változás ment végbe a műsorok tartalmában is. Amíg korábban valakik elénk tártak egy előadást, vagy egy jelenség lefilmezett változatát, addig most maga a befogadó szerkesztheti meg a műsort. Például a filmre vett előadás hallgatása közben, vagy azt megállítva belenézhet egy lexikonba, képeket, további ábrákat hívhat be egy-egy részletről. S végül talán a legnagyobb változás, hogy az internet lehetővé tette a közvetlen visszacsatolást, kommunikációt a néző és a szakértő között.
Így például a Mindentudás Egyetemének előadási után az interneten keresztül “élőben” választ lehet kérni a szakértőktől a megválaszolatlanul maradt kérdésekre. Azt már csak ráadásként említem, hogy az UNESCO támogatásával a magyar mellé németül, franciául, angolul is felkerülnek az előadások és a kiegészítő anyagok a világhálóra, s így a sorozat túllépi a nyelvi határokat is.
DP: – A szappanoperák és valóság show-k idején sok embert hidegen hagynak ezek a változások.
KP: – Szerintem, ha lassan is, de mindenkit érinteni fognak. Hiszen a technikai fejlődésnek köszönhetően mára eljutottunk oda, hogy az emberek azonnal választ kereshetnek hétköznapi problémáikra az elektronikus ismeretszerzési rendszerek segítségével. Legyen szó akár gyermeknevelésről, munkajogi kérdésekről vagy bármi másról. Sőt a fellelhető anyagokból akár egy-egy szakmai kurzust is összeállíthat magának, konzultációkba kapcsolódhat be, sőt le is vizsgázhat.
DP: – Az új lehetőségek mennyiben hoznak új kötöttségeket?
KP: – Bármennyire hihetetlen, maga a technika szabadít fel bennünket az alól a rabság alól, amibe a tévé vetett sokunkat. Az utóbbi évtizedekben a műsorok követése sok embernek meghatározta az életét. Az új technikai lehetőségeknek köszönhetően lassan megszűnnek az időbeli és tartalmi kötöttségek, eljutunk ahhoz a szabad viszonyhoz, amit például a könyvekkel kialakítottunk. Ahogy bármely pillanatban kinyithatjuk a nekünk éppen tetsző olvasmányt, és ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk, ugyanúgy mi döntjük el, mikor és milyenanyagot akarunk az interneten megnézni, meghallgatni, elolvasni. Így a korábbinál sokkal szabadabban gazdálkodhatunk az időnkkel.
DP: – Kővári Péterként ismertelek meg. Hogyan lettél Péter mellett János is?
KP: – 33 évig dolgoztam az MTV-ben, aztán amikor 1999-ben – eufémizmussal mondva – távoznom kellett, magyarán kirúgtak, egy évvel később a Duna Televízióban kaptam főszerkesztői megbízást. Úgy gondoltam, hogy – megkönnyítendő az archívumok munkáját – a Duna Tv-ben Kővári Péter Jánosként fogom jegyezni munkáimat, utalva mindkét, Jánosnak keresztelt nagyapám emlékére.
DP: – Milyen tevékenységet takart a Duna tévés főszerkesztői funkciód?
KP: – A Duna TV-ben megjelenő összes tudományos, oktatási és gyermekműsornak voltam a gazdája. A főszerkesztő a klasszikus értelemben meghatározza, hogy milyen műsorok legyenek, kik és mennyiből készítsék, és milyen műsorhelyen kerüljenek adásba. A műsorhely kiválasztása nem tartozott hozzám, e téren csak konzultációs hatásköröm volt.
DP: – 1999-ben a Duna TV-t a világ legjobb kulturális televíziójának választották. Ki és minek alapján?
KP: – Az UNESCO kulturális bizottsága a közszolgálati kritériumoknak legjobban megfelelő színvonalas műsor-összeállítást díjazta, előttünk egy mexikói, majd egy japán tévé kapta meg.
DP: – Minden csatorna istene a nézettség, a Dunáé pedig idehaza igen alacsony.
KP: – Ha jól tudom, a hazai lefedettségük nem éri el a 80%-ot sem. Ez a televízió azonban deklaráltan nem 93 ezer négyzetkilométerre sugároz, és nem csak oda szerkeszti a műsorát. Erdélyben messze piacvezető a Duna, megelőzve a román televíziót és az ott is fogható M2-t, sőt a magyar nyelvű kereskedelmi adókat is. Ha idehaza elérjük az 5% körüli nézettséget, az már jónak tekinthető, ezen belül az ismeretterjesztő műsoroké 2-3% között mozog. De említhetek konkrét adatokat is. Például egy felmérés szerint ismeretterjesztő műsorokból a Duna egymaga többet adott, mint a két másik közszolgálati csatorna együtt, de ugyanezen időszakban a dokumentumfilmből is a Dunában a leggazdagabb a kínálat. Amit még kiemelnék, s ami egyetlen más televízió műsorrendjében sem volt általános gyakorlat, a tematikus napok rendje, melyek egy-egy ország, esemény, vagy gondolatkör köré csoportosultak. Általánosságban szólva a Duna Televízió fő célkitűzése a magyar kulturális értékek, hagyományok ébrentartása, feltámasztása, mert ezt egyetlen más kereskedelmi televíziótól sem kapja meg a néző. A közszolgálati televíziókat is kóros mértékben lepte el a szórakoztatási igények válogatás nélküli, gátlástalan kielégítése. Furcsa módon, a nemzetközi filmbörzén is fordított az értékrend. A művészfilmek, és a klasszikus zenei produkciók sokszor olcsóbbak, mint az egyszeri élvezetre szánt bóvli-műsorok.
DP: – Említetted, hogy már nem, vagy csak nagyon ritkán készítesz műsorokat. Ez tipikus főnők sors.
KP: – Erre valóban egyre ritkábban adódik alkalmam. Az az élet rendje, hogy az ember slapajból egyre felelősségteljesebb beosztásokba kerül és elérkezik az idő, amikor jönnek mögötte a fiatalabbak, s ha szerencséje van az embernek, visszatérhet a szakma igazán szép részéhez, a műhelymunkához. Az a bánatom, hogy nem tudtam egy olyan iskolát kialakítani, és életben tartani, amelyben tovább adhattam volna mindazt, amit egykor a szakma nagyjaitól én magam megtanultam. Azzal szoktam vigasztalni magam, amit Gaál István filmrendező mondott életpályájáról , hogy ” Sosem csinálhattam, amit akartam. Csak azt csináltam, amit akartam.”
DP: – Született pestiként, hogy lettél Balaton felvidéki lokálpatrióta?
KP: – A Balaton-felvidék tündéri békéjét, a szőlőskertek, gyümölcsösök és erdők-mezők változatos gyönyörűségét édesapám ismertette meg velem. Kisfiú koromban tőle kaptam Eötvös Károly “Utazás a Balaton körül” című szerelmi vallomásfűzért, a legendás Pannóniáról, melyben az író mindazt leírta, amit apám és én meghitt beszélgetéseinkben sohasem tudtunk oly szépen megfogalmazni, csak szívünkkel éreztük, hogy az író gondolatait mi is megéljük.
Édesapám a RIB elődjének, a Balaton Intéző Bizottságnak volt a főmérnöke. Kamasz koromban gyakran kísértem el hivatali útjaira. Sokszor szálltunk meg Füred gyönyörű reformkort idéző központjában, a Kerek templommal szemben, Blaha Lujza és Jókai Mór nyári házaik szomszédságában. Ezeken a békés estéken gyakran beszélgettünk, hogy valahol itt kéne letelepednünk. Itt, ahol még érezni a őstermészet közelségét, itt, ahol minden évszak gyönyörű, itt ahol együtt hat ránk az ókori a középkori és a közelmúlt embereinek keze munkája és szellemisége. Apám fél évszázaddal ezelőtt vett egy kis kertecskét a Nivegy- völgy Balatonra nyíló öblében. Azt tervezte, hogy öregségére Zánkán (14) fogja éldegélni a nyugdíjasok szemlélődő, emlékező, összegző életét, egészen a végelszámolásig… Terve nem sikerült! A halál fürgébb volt…
DP: – Te mikor kötelezted el magad a Balatonnal?
KP: – Apám halála után úgy döntöttem, követem szándékában, és elhagyom a kétmilliós fővárost, felhagyok a városi életformával. Úgy éreztem, hogy azonnal költözködnöm kell. Házat építettem, családot alapítottam, és immár két évtizede úgy érzem, kicseleztem a halált. Már csak ő késhet… A Duna Televízióban eltöltött 12 év előtt 33 éven át a Magyar Televízió tudományos, ismereterjesztő és művelődéstörténeti műsoraiért voltam felelős. Volt, amikor szerkesztőként, volt, amikor intendánsként, volt, amikor főmunkatársként, és volt amikor kulturális alelnökként, – de mindegy is, hogy milyen címen, rangon, vagy beosztásban, – egy gondolat soha nem volt kétséges számomra, hogy televíziós újságíróként mindig igyekeztem segíteni az öt kontinensen szétszóródott magyarság összehívását egy szellemi, lelki égbolt alá.
Csoóri Sándor hatására a “mozaikra töredezett” nemzet lelki egyesítésén dolgozni egész életre szóló feladatot, munkát és életcélt adott nekem.
Ez az elkötelezettség vezetett, amikor a Magyarok III. Világkongresszusa sajtófőnöki szolgálatát elvállaltam.
DP: – Veszprém megyével más jellegű kapcsolatod is volt, illetve van? Tanítottál a Balaton Akadémián és tanítasz veszprémi Pannon Egyetemen.
KP: – Az 1988/89-es tanévben Szíjártó István, a Balaton Akadémia igazgatója kért fel, hogy vegyek részt oktatóként az akadémia munkájában. A Vörösberényi Balaton Akadémián töltött szemeszterek tapasztalatai alapján mertem elvállalni a Pannon Egyetem Alkalmazott Gazdasági Tanszékén az oktatást. Munkám elismerését az egyetem rektora és szenátusa 2010-ben címzetes egyetemi docensi kinevezéssel ismerte el.
DP: – Tihanyban és Balatonfüreden sem ismeretlen a személyed.
KP: – Korzenszky Richard (15) felkérésére a tihanyi apátság Tetőtéri esték rendezvénysorozatán előadást tarthattam a nemzeti elkötelezettségű televíziózás fontosságáról. Veszprém megye több településén is vállaltam előadásokat és közönség előtti beszélgetéseket. Balatonfüreden, egy március 15-i ünnepségen elmondhattam gondolataimat a magyar forradalom és szabadságharc politikai megítélésének változásairól, meghamisításának krónikájáról és megünneplésének történelmi jelentőségéről. Szólhattam az egyetemes magyar kultúra megőrzésének fontosságáról és a hazai média szereplőinek történelmi felelősségéről a Magyar Kultúra Napján. Miklós Ferenc iskolateremtő református lelkész által szervezett Evangéliumi esték rendezvényin két előadást is tarthattam a “Média hatása a családra, hazára és hitre” címmel.
Ezekben az előadásokban a szakmai-erkölcsi kritériumokat foglaltam össze, amelyek nélkül szerintem nem képzelhető el felelős, nemzeti és európai értékeket őrző televíziózás.
DP: – Hogyan foglalnád össze a televíziós dramaturgi, vagy szerkesztői munkád lényegét?
KP: – Szerencsére a legendás színházi dramaturg, a néhai Czímer József (16) már megtette ezt. Őt idézem: “A dramaturg az a 0, aki az előtte álló 1-et megtízszerezi.”
DP: Köszönöm a beszélgetést.
A beszélgetőtárs, és aki le is jegyezte: Dunavölgyi Péter
Budapest, 2012. november
Lábjegyzetek:
(1) Surányi Ibolya előadóművész, irodalmi szerkesztő (Budapest, 1928. március 3. – ) Humán érdeklődése a Skót Református elemi iskola bentlakásos kollégiumában érlelődött. Az ELTE angol-magyar szakának hallgatójaként már tudatosan készül az előadóművészi pályára: Ascher Oszkár, Abonyi Géza, Ladányi Ferenc, Major Tamás tanítványa. Egész életét az irodalomnak és azon belül is a versnek szenteli. Az Egyetemi Színpad Irodalmi vezetőjeként sok évtizeden át mentora az irodalom haladó törekvéseinek, a minőség megszállottja. Televíziós műsoraiba is igyekszik az Egyetemi Színpad szabadabb szellemét érvényesíteni.
(2) Litványi Károly, dramaturg, szerkesztő, forgatókönyvíró (Budapest, 1932. április 13. – 1988. június 8.) Eötvös Lóránd Tudományegyetem magyar-történelem szak (1950-1954) elvégzése után, Magyar Rádió, irodalmi műsorok szerkesztője (1954-1956), Magyar Televízió, kabarérovat szerkesztője (megalakulásától 1956-1965), Szépirodalmi Kiadó, szerkesztő (1965-1968), Vidám Színpad, dramaturg (1969), Magyar Televízió, vezető dramaturg, rovatvezető (1970-1988).
(3) Rákosi Mátyás (szül. Rosenfeld Mátyás), (Ada, 1892. március 9. – Gorkij, Szovjetunió,1971. február 5.) a Magyar Kommunista Párt és a Magyar Dolgozók Pártjának első- és főtitkára, az ötvenes évek elején Magyarország miniszterelnöke.
(4) Delta tudományos híradó a Magyar Televízió egyik legrégebbi ismeretterjesztő műsora. 1964. január 31-én adták le az első számát a műsornak. A nézők a Deltát műsorát 1965-től 1996-ig azonosították Kudlik Júliával. 1967-től 1994-ig Várhelyi Tamás főszerkesztő nevéhez fűződik a műsor arculatának, tematikájának kialakítása.. Az alapkoncepció végig az volt, hogy a legfrissebb tudományos eredményekről, az új technikai vívmányokról tájékoztassa a nézőket.
(5) Várhelyi Tamás, Táncsics Mihály-díjas újságíró, (1927. július 10.- 1995 október), aki 30 éven át szerkesztette az MTV Delta című népszerű magazint.,45 évet töltött az újságírói pályán a tudományos ismeretterjesztés területén. 1974-80 között tagja volt a MÚOSZ választmányának és elnöke a MÚOSZ Tudományos Szakosztályának. Munkásságát több kitüntetéssel ismerték el: megkapta a Rózsa Ferenc-díjat (1969), az akadémiai újságíró díjat (1988), az Aranytoll-díjat (1991) és több alkalommal részesítették nívódíjban is.
(6) Szentágothai János (ered. Schimert, Budapest, 1912. október 31. – Budapest, 1994. szeptember 8.) Kossuth-díjas magyar anatómus, egyetemi tanár, országgyűlési képviselő, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke. Egy évet Bázelben tanult posztgraduális képzés keretében. 1942-ben magántanári képesítést szerzett a neuroanatómia tárgykörében. 1946 után a Pécsi Orvostudományi Egyetemre került, ahol az anatómiai tanszék vezetőjévé nevezték ki. Pécsi évei alatt iskolateremtő munkát végzett a neuroanatómia terén. 1948-ban az MTA levelező tagjává választották. 1961-ben az ő tanszékén kezdték hazánkban az elektronmikroszkópos agykutatást.1963-ban visszatért Budapestre, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem anatómia tanszékének vezetését vette át.
(7) Komoróczy Géza (Budapest, 1937. augusztus 11.) magyar hebraista, assziriológus, író, történész. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen 1961-ben, a prágai Károly Egyetemen 1963-ban végzett. 1961-1962-ben a Magyar Helikon Könyvkiadó szerkesztője. 1962 óta az ELTE BTK-n tanít. 1981-ben, 1983-1984-ben és 1987-ben Portlandben, 1991-ben és 1993-ban a Brown Egyetemen volt vendégprofesszor. 1989-ben a berliniWissenschaftskolleg, 1994-ben pedig a bécsi Embertudományi Intézet tagja volt. 1992-től 1998-ig a Magyar Helsinki Bizottság elnöke, 1999 óta tiszteletbeli elnöke.
(8) Kelemen Endre, újságíró, szerkesztőségvezető (Keszthely, 1933. november 1. -) a Magyar Televízió indulásától részt vett az oktatási és művelődési műsorok létrehozásában, megvalósításában.
Szerkesztőként nevéhez fűződik az első gyermekműsorok, családi programok elindítása, majd az Iskolatelevízió alapítása, irányítása, amellyel a magyar televíziózás közszolgálati funkciójának lényeges elemét biztosította évtizedeken át. Az általa vezetett szerkesztőség a közoktatás számára készített programokat a korszerű oktatási tartalmak és módszerek terjesztése érdekében. Sikeres távoktatási sorozatokkal bizonyította a televízió új lehetőségeit a felnőttképzésben. Oktató és ismeretterjesztő műsoraiban hazai tudósok professzorok, neves ismeretterjesztők vettek részt. Számos tehetséges fiatalt indított el sikeres életpályáján a “Ki miben tudós?” c. televíziós versenyek helyezettjeiként.
(9) Mestyán Tibor, operatőr (Budapest, 1927. március 7. – 1997. április 29.) A Magyar Televízió alapító tagja. Pályafutása során főként tévéjátékokat fényképezett, de évekig volt a Telesport vezető operatőre is. Vizuális érzékenységét bizonyítja vonzalma a képzőművészethez, tehetségét festőművészként is megmutatta. Operatőri munkáiból: Vörös Vendégfogadó – rend.: Szőnyi G. Sándor (1965), Pirostövű nád – rend.: Szőnyi G. Sándor, dram.: Karinthy Ferenc (1965), Kristóf, a magánzó – rend.: Zsurzs Éva (1965), Mocorgó – rend.: Szőnyi G. Sándor, dram.: Sípos Tamás (1967), Kutyaszerencse – rend.: Seregi László, dram.: Semsei Jenő (1967), Kincskereső kisködmön – rend.: Katkics Ilona, dram.: Erdős András (1968), Kék tiszta szerelem – rend.: Szőnyi G. Sándor, dram.: Sípos Tamás (1969), A tündérlaki lányok – rend.: Dobai Vilmos, dram.: Mészőly Tibor (1971), Palacsintás király I-II. – rend.: Katkics Ilona (1973), Ida regénye I-II. – rend.: Félix László, dram.: Semsey Jenő (1974), A szépség háza – rend.: Félix László, dram.: Lehel Judit (1975), Köznapi legenda – rend.: Félix László, dram.: Balla Katalin (1975), Csutak a mikrofon előtt I-II. – rend.: Katkics Ilona, dram.: Békés József (1976), Maya – rend.: Horváth Tivadar, dram.: Ruitner Sándor (1979), Az arany meg az asszony – rend.: Békés András, dram.: Ruitner Sándor (1979), Csudapest – rend.: Deák István, dram.: Búzáné Fábri Éva (1981), A tanítónő – rend.: Léner Péter, dram.: Aczél János (1981)
Majd belejössz Pistám – rend.: Félix László, dram.: Maros Gyula (1985), Czillei és a Hunyadiak – rend.: Félix László, dram.: Bernát László (1986), A cremonai hegedűs – rend.: Gali László, dram.: Ruitner Sándor (1987).
(10) Sylvester András, főszerkesztő, (Mezőtúr, 1928. április 5. – 2004. augusztus 15.) Sylvester András két évtizeden át, 1964 és 1985 között a Magyar Televízió ismeretterjesztő és közművelődési műsoraiért felelős szerkesztőség munkáját irányította. Tanárként került a televízióba, s tanárként is fogta fel szerepét, csak éppen egy egész ország volt a tanterem, ahol működött. Működésének kezdetei egybeestek a Magyar Televízió nézettségének rohamos terjedésével. Maga nem szeretett szerepelni, igen ritkán mutatkozott a képernyőn. Annál inkább szerette, ha a magyar értelmiség színe java szerepel. Semmiféle ideológiai dogma nem kötötte a műsorok szerkesztőinek, szerzőinek és szereplőinek kiválasztásakor. Egyes-egyedüli szempontja minőség volt. Azokat a témákat, szerzőket és előadókat részesítette előnyben, akik a meglévő állapotok javítását, változtatását, reformját szolgálták szavaikkal és tetteikkel. A kultúrát egyszerre szolgálta és teremtette. Nevéhez fűződik a Tudósklub című műsor elindítása.
(11) Bokor Péter, filmrendező (Pécs, 1924. szeptember 19.-) A Televízióban kulturális rovatvezető, majd rendező. 1963-ban kezd hozzá fő műve, a Századunk-sorozat kidolgozásához, amelynek első 3 filmjét 1965-ben mutatta be az MTV. 50 hosszú film (dokumentumjáték) követte nyomon a magyar történelem alakulását 1944. október 16-ig, a Horthy-korszak végéig. 1989-ben mutatták be előbb mozikban, majd a tévében is, Isten akaratából c. filmjét, Dr. Habsburg Ottó élettörténetét. Ezt követte a Századunk tanúja c. film szintén Dr. Habsburg Ottóval, majd néhány történelmi portré.
2000-től a Századunk filmsorozat hetenként jelentkező televíziós publicisztikai műsorrá alakult, előbb csak a Duna Tv-ben: Emlékképek címen, majd az MTV műsorában is, az eredeti címmel (a Századunk-sorozat régi munkatársával, Hanák Gáborral közös alkotásként). 40 év után, 2006 végén fejezték be ezt a sorozatot.
(12) Osskó Judit, építész, szerkesztő, főmunkatárs (Szombathely, 1950. -). Negyedéves építészhallgató volt, amikor végleg elhatározta, hogy a diploma megszerzése után a szakma televíziós népszerűsítésére vállalkozik. Építészetről, pláne építőművészetről a 70-es évek derekán, a házgyári termelés “nagy korszakában” nem beszélt senki, a tervezőirodák névtelenségében dolgozó építészek a nagyközönség előtt ismeretlenek voltak. Azonnal lelkes segítőtársakra talált, az építészek többsége örömmel fogadta, hogy van valaki, aki nyilvános fórumot teremt e hosszú ideje méltatlanul a perifériára szorított művészeti ágnak. Hamar megismerhette a szakma jeleseit, akik egyenrangú partnerként fogadták el, és az Unokáink is látni fogják című sorozat nemsokára sokak érdeklődésére számító közüggyé válhatott. 1984-től a Magyar Építőművészek Szövetségének tagja, 1987-től a CICA Comité International des Critiques dArchitecture /az Építészeti Kritikusok Nemzetközi Társaságának tagja. Prima Primissima díjas.
(13) Jankovics Marcell (Budapest, 1941. október 21. -) Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar rajzfilmrendező, grafikus, könyvillusztrátor, kultúrtörténész, 1998-2000-ig, majd 2010. augusztus 1-től 2011. október 15-ig a Nemzeti Kulturális Alap Bizottságának elnöke volt.
(14) Zánka az őskorban is lakott hely volt, az ókorban a rómaiak uralma alatt állt. Zánka Árpád-kori település. Nevét 1164-ben említette először oklevél a 13.-14. században a veszprémi káptalan birtoka volt. A török hódoltság alatt 1548-ban a törökök Zánkát is felégették. 1736-ban Diskay Ádám és Sebestyén Ádám német református telepesekkel telepítette újra Zánkát. A falu a 19. század elejére elmagyarosodott. 1909-ben épült meg a vasút, és az 1930-as évekre alakult ki a nyaralótelep.
(15) Korzenszky Richárd (Csorna, 1941. november 27.-) bencés szerzetes, pedagógus, a Tihanyi Bencés Apátság elöljárója. 1968-tól a győri bencés gimnáziumban tanított és a diákotthonban volt nevelőtanár. 1973-ban Pannonhalmára helyezték, itt működött gimnáziumi és teológiai tanárként, és egyidejűleg 1979-ig Szennay András főapát tikáraként. 1979-től 1989-ig a pannonhalmi gimnázium igazgatója volt. 1989-ben pannonhalmi főmonostori perjellé választották. 1991-ig töltötte be ezt a tisztséget. 1994-ben elöljárója a Tihanyba helyezte, ahol előbb házfőnökként, majd perjelként felújította valamint vallási, kulturális és közéleti központtá tette a tihanyi bencés apátságot.
(16) Czímer József (Rákoscsaba, 1913. október 24. – 2008. december 22.) dramaturg, író, műfordító, esztéta. 1948-1949 között az Országos Filmhivatal munkatársa volt. 1951-1956 között az Ifjúsági Színház és a Veszprémi Petőfi Színház fődramaturgja lett. 1956-1968 között a Vígszínházban volt dramaturg. 1968-tól 20 éven át a Pécsi Nemzeti Színház fődramaturgjaként dolgozott. 1988-ban nyugdíjba vonult. 1993-1994 között a Magyar Rádió felügyelő-bizottságának tagja volt.
