Örményországban született, 1961-től öt éven át, különböző moszkvai színházaknál dolgozott világosítóként, majd 1968-tól a Szovjet Televízió moszkvai, központjában fővilágosítóként.
A Moszkvai Filmművészeti Főiskola elvégzése után kinevezték operatőrnek.
1981-ben magyar lányt vett feleségül, majd 1982-ben áttelepült Magyarországra.
1983-ban az MTV operatőre lett. Kedvenc műfaja a dokumentumfilm.
Beszélgetés Marlen Urutjan operatőrrel.
Találkozásunk helyszínének a József Attila Színház előtti teret ajánlotta, – a színházakhoz való vonzódásáról még később szó lesz – majd egy kellemesen eltöltött ebéd után az angyalföldi lakásában beszélgettünk, az örményországi, majd moszkvai és budapesti évekről.
Dunavölgyi Péter: 1939 márciusában születtél az Örményországban. Az ország már Nairi néven i.e. 1200 körül létezett, majd Krisztus születése előtt már Ararát királyságnak nevezték. Ke. 190 – körül Örmény Királyság néven említik a történetírások. A tengerparttal nem rendelkező, hegyvidéki ország, a Kaukázus térségben található. Maralik városában, születtél három hónappal a II. Világháború kitörése előtt. A térkép szerint ez a kisváros az ország észak – nyugati tartományában milyen messze van Jerevántól?
Marlen Urutjan: Nyolcvan kilométerre, 1700 méter magas hegyek között.
– Mekkora város volt Malarik akkor?
– Akkor még nem is volt város, nem is kis falú volt, hanem itteni fogalmak szerint községnek nevezhetnénk.
– Ki voltak a szüleid?
– Édesapám a kolhoz igazgató helyettese volt. Édesanyán részben otthon részben szintén a kolhozban dolgozott, mikor már növögettünk. Nyolcan voltunk testvérek. Négy fiú és négy lány gyermek.
– Ha jól emlékszem az akkori szovjet iskolarendszer 10 osztályból állt. Te is ilyenbe jártál?
– A kötelező hét osztály volt. Ezután bárki elmehetett szakmát tanulni, aki maradt az utolsó háromra, az mehetett egyetemre, főiskolára.
– Abban a kis községben kezdted a tanulmányaidat. Milyen emlékek maradtak meg a gyermekkorról és az iskolás évekről? Ez az időszak egybe esik a II. világháborúval.
– Ott a háború harcai nem voltak élesek. Ahol én születtem nem messze volt a török határ, a Szovjetunió úgy gondolta, hogy ott lesz egy másik front. Rengeteg katonát és tankot vontak össze ezért. Felkészülés nagy volt, harcok viszont alig. Akkor még kicsi voltam, még iskolába sem jártam. Hét éves koromban kezdtem az első osztályt, mint minden társam. Emlékszem, hogy 45 elején, ott béke volt, tudtam, hogy háború van még, de olyan nagy szegénység volt nálunk, hogy kenyér szinte semmikor nem volt. Nekünk volt egy tehenünk, édesanyám reggelenként kikísérte a tehenet az udvarból és az ment legelni a csordával. Reggel szinte semmit nem ettünk. Nálunk Örményországban sok hasznosítható fő van a hegyoldalakon, tudjuk, hogy melyik mire való, melyiket lehet megenni. Mi akkor bizony sokat táplálkoztunk füvekkel. Este aztán jött haza a tehén, akkor édesanyám megfejte, aztán készített valamilyen kását, tejjel együtt, ez volt az ebédünk meg a vacsoránk.
– Apukádat vagy a családból valakit besoroztak a háború alatt katonának?
– Édesapámnak nem kellett bevonulnia, mert a termelést kellett irányítania, de az egyik bátyám harcolt a háborúban, szerencsére kisebb sebesüléssel megúszta.
– Közben te pedig elkezded az iskolát, milyen tantárgyak érdeleltek?
– Engem mindig legjobban a geográfia, a földrajz érdelelt. A matematikát világ életemben utáltam, de a történelem szintén nagyon vonzott. Tudod, nálunk úgy volt, hogy az öreg emberek este mindig összejöttek, ma talán úgy mondanánk, hogy egy klubban, ott mindig meséltek a múltról, mi gyerekek is mindig ott voltunk, én szívesen hallgattam ezeket a meséket, történeteket. Megmozgatta a fantáziámat, hogy a történet melyik országban, hol történt, ott milyen emberek élnek, persze a mesék közben az aktuális politika sosem kerülhetett szóba. Politikáról tilos volt beszélni!
– A politikáról azért nem lehetett beszélni, mert féltek, hogy van aki megfigyeli és jelenti az ott elhangzottakat?
– Igen, ezért. Néha persze olyan is volt, hogy sok ember volt ott, és beszéltek a hatalom ellen, Sztálin ellen, és ott voltak besúgók is persze, azonnal elvitték azokat, akik a politikáról beszétek.
– Nem is olyan régen olvastam egy történelmi tanulmányt, ahol azt írták, hogy a Sztálini tisztogatásokban a háború után Örményországban több mint 300.000 ember pusztult el.
– Ez így volt, de Grúziában, Sztálin (1) szülőföldjén, még többen. A rendszer nagyon szigorú volt, de azt is el kell mondanom, hogy mi bizony, naivak voltunk. Mi például a tanártól nagyon féltünk és nagyon tiszteltük. Abban az időben nálunk volt egy úgynevezett nappali mozi, – amit néhány kopek belépődíjért lehetett látogatni – , ha este mentünk, akkor persze ott volt a tanár szintén. Mi, amit ott láttunk elhittük, mi naivak, mi tiszták voltunk.
– Ha már a filmeknél tartunk, milyen filmélményeid vannak ebből az időszakból?
– Döntően orosz (szovjet) háborús filmeket vetítettek akkor, ott nálunk. A filmekben természetesen mindig a szovjetek nyertek a németekkel szemben, az oroszok minden filmben nagyon okosok voltak, tulajdonképpen mind propaganda film volt. Ezt persze én akkor még nem tudtam, csak az öregek súgták oda. A filmek előtt mindig volt egy 10 perces híradószerű film is, amiben bemutatták, hogy a szovjet gazdaság milyen nagyszerűen fejlődik, a vezetők milyen ügyesek és okosak.
– Azt is szeretném megkérdezni, hogy a szomszéd várban, vagyis Grúziában hagyományosan elismert filmes hagyományok voltak már akkor, melyek aztán a háború után európai hírnévre tettek szert, nálatok az örmény filmgyártás, hogyan működött?
– Ebben az örmények mindig sokkal gyengébbek voltak, mint a grúzok. A grúz filmstúdió a MOSZFILM, LENFILM után, a legjobb stúdió volt a Szovjetunióban. A grúzoknál nem csak kiváló rendezők, hanem briliáns színészek is voltak.
– Ezek a grúz filmek nálatok is megjelentek a mozikban? Vagy az a bizonyos grúz – örmény ellentét miatt nem igen vetítették őket?
– Abban az időben ilyen komoly ellentét nem volt a két nemzet között. Nem volt olyan, hogy az örmények-grúzok utálták egymást. Inkább vicceltek egymással, mondjuk, hogy mindig csipkelődtek. “Mi vagyunk a legjobbak, a legokosabbak, …” Most meg van az azeri háború, a Hegyi Karabah miatt, akkor ilyen nem volt, hogy két nép között akárcsak verekedés is legyen. Persze az a rendszer nem is tűrt meg ilyet. Nagyon szigorú volt.
– Az iskolai tananyagban mennyi volt az örmény történelem, irodalom, kultúra?
– Azt mondhatom, hogy nálunk ez majdnem, nyolcvan százalék volt. Napi egy óra volt az orosz nyelv, mi örményül tanultunk. Mi pont úgy tanultuk az orosz nyelvet, idegen nyelvként, mint itt Magyarországon.
– Én 1967-ben voltam Grúziában, a szomszédban. Kijevből érkeztem Tbiliszibe repülővel, még diák voltam. Már a landolás után kiderült számomra, hogy az, amit otthon a Szovjetunióról tanultam, nem is olyan, sokkal rosszabb, mint amit mi itthon tanulunk, ez már Kijevben világos volt számomra, aztán meg Tbilisziben, mintha ott egy másik Szovjetuniót láttam volna, amolyan “Moszkva messze van … mi meg éljük az életet amennyire lehet ..” Nálatok ez, hogy volt?
– Pontosan jól érezted, kicsit szabadabb volt az élet. Örményország vagy Grúzia, ne felejtsd el, hogy ezek déli országok. Sokkal gazdagabbak voltak mindig, mint az oroszok voltak. Most napjainkban persze ez már fordítva van.
– Ott az élelmezés mindig jobb volt, az éghajlat miatt szinte mindig volt gyümölcs …
– Hát persze, meg a turisztika miatt mindig nagyobb volt a bevétel ezekben az országokban. Grúzia rész volt akkor Abházia, Szocsi, Szuhumi, ezek mind tengerparton voltak. Szovjetuniónak akkor 280 millió lakosa volt. Aki csak tehette mindenki ott akart nyaralni. Rengeteg pénzt költöttek ott el, ez azt is jelentette, hogy ott rengeteg munkahely volt.
– 1953-nál tarunk, meghalt Sztálin. Én még a hatvanas évek közepén is úgy éreztem, Grúziában, hogy Sztálin kultusza töretlen volt ott, Goriban mint fontos ereklyét mutogatták szülőházát. Nálatok, hogy volt ez? Egyáltalán Sztálin halála, Hruscsov színrelépése mennyire hatott rátok ott a Kaukázusban? Te körülbelül ekkor végzel az iskolában.
– A grúzok nem nagyon örültek, hogy a Sztálin meghalt, bár az ő személye a grúzok számára azért nem volt olyan hasznos, mint később gondolták. Az örmények nagyon örültek, hogy a Sztálin meghalt, de azért Hruscsov (2) megjelenésétől is féltek. Amikor Hruscsov az SZKP XXII. kongresszuson kimondta Sztálin bűneit akkor azt szinte robbanásként hatott. A grúzok azóta is őrzik Goriban (3) Sztálin emlékét, szobrot is csináltak neki, hihetetlen. Amikor még Moszkvában dolgoztam, voltam ott, a kis házikóban berendezett múzeumban, együtt voltunk az MTV-től Sugár Andrással, ott láttam a hatalmas grúz szobrát, az grúz emberek azt mondták, hogy nem volt jó ember, sőt, voltak akik azt mondták, hogy gazember volt, de azt mondhatom az ottani vélemények megoszlottak.
– Elvégezted a hét osztályt ott Malarikban, aztán hogy képzelted a jövődet?
– Én ott nem fejeztem be a tíz osztályt, csak a hetet. Akkor 14 éves voltam. De még szeretném elmondani, hogy nálunk még minden évben, amikor iskolai szünet volt, nagyon szigorúan vették, hogy a három hónapi szünetekben dolgoznunk kellett a kolhozban. Hiába volt akár 8 éves a gyerek akkor is végig kellett dolgozni a nyarat. Tudod, amikor kaszálták, aratták a gabonát, ott kellett menni mögöttük, és a leeső kalászokat, búzaszemeket kellett összegyűjtenünk. Naponta közel 10 kilométert kellett gyalogolnunk a földekre és ugyanennyit vissza, és közte dolgozni kellett. Amikor elvégeztem a hét osztályt, azt gondoltam, hogy nem akarok mezőgazdasági munkás lenni életem végéig. A szomszéd sráctól hallottam, hogy Jerevánban van olyan szakmai képzés, ahol adnak ruhát, kaját, szállást, és lehet szakmát tanulni. Gondoltam ez nekem jó lesz, nem megyek tovább az iskolában. Elmentem hát Jerevánba, persze a szüleim erről nem is tudtak, ott aztán felvettek villanyszerelő szakmát kitanulni. Kaptam rendes ruhát, állást is. Amikor azt befejeztem, visszajöttem a szülő falumba, ott kezdtem dolgozni, villanyszerelő voltam. Aztán amikor 18 éves lettem, behívtak katonának.
– Akkor hány év a katonai szolgálat?
– Három év.
– Akkor már nem öt év volt?
– Nem, az közvetlenül a háború után 1945-49 között volt csak. 1958-ban bevonultam katonának. Úgy kezdődött, hogy nálunk be kellett szállni tehervagonokba, marhavagonokba.
– Azt tudtad, tudtátok, hogy hová kerültök?
– Á, dehogy. Senki nem tudta. Édesanyám a kezembe nyomott egy kis kenyeret, és útravalót, senki nem tudta, hogy hány napra kellene egyáltalán élelmiszer, hány napot fogunk utazni. A marhavagonban hatvanan voltunk. Alig tudtunk egyáltalán leülni egymás mellé.
– Nem egy kellemes utazási mód, én magam 1956-ban egyszer utaztam így a forradalom után pár hétig Budapest és Veresegyház között is jártak ilyen kocsik, hát leülni is nehéz volt bennük. Legalább kaptatok a kocsi aljára szalmát?
– Á, dehogy. Semmi nem volt, még szalma sem. Örményországban, míg haladtunk, három vagon telt meg. Utána átmentünk Azerbajdzsánba, ott megtelt négy vagon, utána mentünk Grúziába, ott hatalmas 12 vagon telt meg. Aztán mentük még három napig, a hatodik nap láttuk, hogy miután megálltunk lekapcsoltak hat vagont. Továbbra sem tudtuk, hol lesz az utolsó pont. Az őrök persze vigyáztak, hogy nehogy megfogyatkozzon a létszám. Időnként Oroszország egy-egy városában megálltunk, felolvastak neveket, akkor azoknak le kellett szánni, a többiek mentünk tovább. Malarikból mi 16-an indultunk, végül is nyolcadik nap már csak egyedül maradtam a falunkból. Moszkvába érkeztünk végül, a faluból én egyedül. Egy külső moszkvai pályaudvaron raktak ki bennünket, no persze nem láttam sem a Kremlt sem más híres helyet, csak egy nagyon lepusztult pályaudvart, felpakoltak minket teherautókra, irány a laktanya. Megérkezés után azonnal egészségügyi fürdő következett, majd mindenkit kopaszra nyírtak, mindenkinek a kezébe nyomtak egy katonai ruhát meg csizmát, ez utóbbit mindenki csereberélte, a méretnek megfelelően, ezzel nem igazán törődtek. Amikor beöltöztünk még egymást sem ismertük fel.
– Picit álljunk itt meg a történetben, én azt hallottam, hogy a tagköztársaságokból érkezett katonák, így ti sem beszéltetek oroszul. Útközben volt valamilyen orosz nyelvi tanfolyam?
– Volt egy kicsi. Tudod, mondtam, hogy napi egy órában tanultam az iskolában, és aztán a szakiskolában is, én kicsit jobban elsajátítottam az oroszt, mert engem érdekelt a nyelv, a döntő többség alig tudott oroszul. Nekem az a gyanúm, hogy én azért is kerültem Moszkvába, mert a kísérő katonatiszt látta, hogy én kicsit jobban beszélem az orosz nyelvet, s a többiekkel, sok balhé is volt, lopkodták a kenyeret, néha összeverekedtek, én meg nyugodt békés voltam, talán ez is közrejátszott abban, hogy én oda kerültem. Amikor a kaszárnyában voltunk már, kezdődött a sorakoztatás, sokan még ezt a parancsot sem értették meg oroszul, még én sem tudtam miről van szó! Rengeteg ukrán, kazah volt közöttünk, lassan, lassan tudtunk már egymás között kicsit beszélgetni. Este pedig a kisparancsnok kezdett minket kicsit oroszul tanítani, napi 30 percet. Még én, aki kicsit jobban értettem az oroszt én is gyakran nem értettem a feladatot, parancsot. Egy-két vezényszó rögzült, s mint a kutyák reflexből cselekedtünk. Nagy dolgok nem voltak, reggel torna, utána meg futás, a fegyverek kezelése, szétszerelése stb.
– Akkor, hogy üzemelt az, ha volt egy hadgyakorlat, aki nem tud jól oroszul, honnét tudta, hogy milyen parancsot kell végrehajtani?
– Úgy, hogy mint mondtam sok volt köztünk a kazah, akik jobban tudtak oroszul, ők tolmácsolták, mit kell csinálni. A parancsok rövidek, nem kellett sok duma a fordításhoz sem.
– Mind a három szolgálati évet Moszkvában töltötted?
– Igen. Úgy volt, hogy amikor Jerevánban voltam, tanultam a villanyszerelést, ott én már sportoltam, bokszoltam. Aztán a katonaságnál is volt ilyen lehetőség, ki lehetett menni a Moszkvai Dinamóba bokszolni is. Kocsival vittek minket a katonaságtól az edzésekre. Aztán átraktak minket, itt úgy mondják sportszázadba, ott már sokkal jobb volt nekünk, mint a normál katonáknak. Letelt lassan a három év. Azt tudtam, hogy nem akarok visszamenni Örményországba. Ha visszamegyek ugyan az a sivár élet vár, mint amit otthagytam. Ott az ipar továbbra is igen gyenge volt. Úgy gondoltam Moszkvában maradok, és majd itt tanulok tovább. Ez már a Hruscsov korszak volt – nagy építkezések voltak, azt mondták, hogy aki oda megy dolgozni, akkor annak adnak szállást, és munkát. Sikerült bekerülnöm, mert éppen jól jött a villanyszerelő végzettségem. Hatalmas darukkal dolgoztak, azoknak az elektronikáit kellett karba tartanom és javítanom. Aki három évet hajlandó volt dolgozni ott az építőiparban, az kapott moszkvai propuszkot, tartózkodási engedélyt. Három év után meg is kaptam, ott is hagytam az építőipart, és elmentem színházba dolgozni.
– Te végül is egy értelmiségi pályára kerültél, miközben elvégzed a villanyszerelő iskolát, teljesíted a katonai szolgálatot, eközben az irodalom, a művészetek, érdekeltek?
– Amikor az építőiparban dolgoztam már, több fényképezőképem volt, elkezdtem a Zenitekkel fényképezni, magam laboráltam, nagyítottam. Nagyon szerettem a fekete-fehér FORTE papírt (4) , amit ha lehetett mindig megvásároltam.
– Ez a magyar fotópapír világszínvonalú volt, éppen itt ezen az oldalon Besenyő István (5) és Chochol Károly (6) kollégáink, barátaink interjújából tudhattunk meg fontos dolgokat erről már korábban.
– Folyamatosan fényképeztem. Utána pedig vettem egy kis 8 mm-es filmkamerát.
– Milyen témákat dolgoztál fel?
– A tájak, városok, emberek, portrék vonzottak. Ekkor már tudatosan vásároltam olyan fotó és filmművészeti könyveket, melyek segítettek ezen, művészeti ágak megismerésében. Aztán már színesre is tudtam dolgozni. Egyre inkább úgy éreztem, hogy közelebb szeretnék kerülni a filmművészethez. A színházaknál találtam meg az első lehetőséget, karbantartó villanyszerelőnek alkalmaztak. Izzókat kellet cserélni, kábeleket javítani, de a színpad közelébe kerülhettem.
– Ez melyik moszkvai színházban volt?
– A Malnij Tyeater (7) (Kis Színház) , ez persze nem kis színház volt, csak a neve volt az. Akkor a Balsoj (8) és a Gorkij Színház (9) után a harmadik legrangosabb színház volt Moszkvában, ezen kívül még a Vakhtangovot (10) jegyezték a nagyok között.
– Van-e olyan, akit itt Magyarországon ismerhetünk, akikkel együtt dolgoztál ekkor a színházban?
– Akkor nagy színész volt a pl. Zsarov, talán az ő nevét Magyarországon is ismerték. Ha már betettem a lábam a színházba, ott voltam a színpad közelében, szép lassan megtanultam a világosítást. Amikor még az építőiparban dolgoztam, beiratkoztam esti elektronikai technikumba, ez olyan volt, mint egy főiskola. Ott öt évig tanultam. Ez, hogy oda jártam, sokat segített abban, hogy színházba bekerülhettem. Amikor befejeztem, világosító lehettem. Aztán átmentem a Puskin Színházba oda hívtak fővilágosítónak.
– A világítás, mint tudjuk, a színházban és a filmben, a televízióban igen fontos, a művészet fontos pillére. A világosítást hol tanultad?
– A mesterektől, a fővilágosítótól a Malnij Tyeater-ben. Tőlük lestem el a szakma fogásait. Azt azért tudtam, hogy a mestereket nem tudom kiszorítani ott, abban színházban, ahhoz, hogy előrelépjek ezért kellett a Puskin Színházba átmennem.
– Úgy tudom nem csak fővárosban játszottatok, kötelező vidéki fellépéseket is teljesítenetek kellett.
– Igen. Amikor a Puskin Színházban dolgoztunk voltunk tájelőadáson – ahogy itt mondják -, Donyeck városában. Ott szénbányászok éltek nagy többségben. Tizenöt napig vendégszerepeltünk. Egy darab színházjegyet sem adtak el, hanem a bányászok a brigádok vásárolták meg központilag. Bányász családok jöttek az előadásokra mindig vagy 500 ember. Alig várták a szünetet, mert mindig hozták a zsebükben a vodkát, pálinkát, és rögtön berúgtak. Amikor jött a második felvonás, olyan replikák voltak a nézőtérről, “hazudsz k. ….anyád”, “nem így van az …” A színészek nagyon zavarba jöttek, menet közben előfordult, hogy amikor darab szerint a színpadon Lenin elvtárs kijelenti, hogy földet fognak adni a parasztoknak, és felépítjük a kommunizmust. Akkor az egyik részeg bányász a nézőtéren felugrott a helyéről és felrohant a színpadra, és oda ment a Lenint alakító színészhez és azt mondta: “Lenin elvtárs! Én dolgozom a bányában már húsz éve, nincs se lakásom, semmim sincsen, most akkor mondja meg adnak-e lakást vagy sem?” A Lenint alakító színész picit gondolkozott majd közölte: “Jól van, holnap kapsz majd lakást te is .. “. A részeg bányász meg elhitte, megköszönte és visszament a helyére. Aztán volt, hogy a harmadik felvonásra már egy néző sem ült bent a nézőtéren. Néha volt egy-két alvó néző, azért akadt a harmadik felvonás alatt, de azért le kellett játszani a záró felvonást is. Hihetetlen világ volt. Az emberek bár nagy szegénységben éltek mégis alapvetően kedvesek voltak. Hát az el kell ismerni, hogy a szegénység mellett azért volt munkája szinte mindenkinek. Nagyon kontrasztok voltak az országon belül, pl. ott volt a Fekete-tenger környéke, ahol a vezető elvtársak nyaraltak, akik oda putyovkával, hogy is mondják itt, ja beutalóval eljutottak azok szinte egy másik országban éltek. Én életemben nem kaptam putyovkát.
– A tájolások során Szibériában is voltatok?
– Hogyne, persze. A színháznak kötelező volt oda is menni, szerencsére inkább a kora nyári időszakban. Szibéria számomra is csodálatos hely, annyira gyönyörű hely. Bár tudtuk, hogy a területen több politikai láger működött akkor is. De maga Szibéria a táj gyönyörű. Olyan tajgák, olyan állatvilág van, ami innét elképzelhetetlen. Voltam később Szahalinon, Kamcsatkán, amikor már a Szovjet Televízióban dolgoztam operatőrként. Persze nem csak a Puskin Színháznak, hanem a Balsoj Tyeaternek is kötelező volt ilyen tájolás még Szibériában is.
Aztán, ott, a Puskin Színházban dolgozott egy külsős világosító srác, kiderült, hogy ő az orosz televízió világosítója, csak pénzkereset miatt vállal plusz állást itt a színházban. Ő kérdezte aztán egyszer, hogy nem akarsz a tv-ben dolgozni, ott is kell világosító. Nem sokkal később elmentem oda, érdeklődni, mondták van hely, de nem lehetek fővilágosító, csak beosztott világosító állás van.
– Itt még kicsit álljunk meg, mielőtt átmész a televízióhoz. Most a történetedben 1964 körül járunk. Két dolgot szeretnék tőled megkérdezni, az első, a politikai vonal. 1964-ben leváltják Hruscsovot, ekkor te már művészeti terülten, színházban dolgozol, a leváltás, Brezsnyev előrelépése hogyan hatott a színházi világra?
– Ez érdekes kérdés. A Szovjetunióban akkor még sok disszidens volt. Nem, akik disszidáltak, hanem azokat hívták így, akik bent harcoltak valamilyen módon a hatalom ellen. Oroszországban mindig volt az úgynevezett “konyhapolitika”. Nekem Moszkvában saját lakásom volt. Ott volt a Malnij Tyeater mellett, ez egy társasház volt, ott laktak színészek, rendezők. Ott mindig a konyhában jöttünk össze. Gyakran járt hozzánk Viszockij (11) is, azt mondhatom a barátom volt. Vlagyimir nem ebben a házban lakott, de gyakran átjött hozzánk. Amikor én a Puskin Színházban voltam ő is ott volt.
– Akkor még nem volta Taganka (12)?
– Nem akkor még a Puskin Színházban volt ő is. Ott volt egy híres rendező, Ravelszik, nagyon tehetséges, ismert rendező volt. Ő utálta a Viszockijt. Vlagyimir sokat gitározott, no és persze sokat ivott. Ezért a Puskin Színházban, bár státuszban volt két évig, egyszer sem volt színpadon. Akkor került a Tagankába, amikor Ljubimov (13), aki a Vakhtangov Színházban dolgozott, és onnét kirúgták, már nem is emlékszem éppen miért tiltakozott, mert túl nagyszájú ember volt. Ruben Szimonov volt a Vakhtangovban a főrendező, azt mondta Ljubimovnak, ha olyan okos ember vagy, adok neked egy ötletet, menj el a Taganka Színházba, – ami akkor még nem volt Taganka, csak egy rom volt – csinálj magadnak egy színházat! Ott lesz játszási lehetőség. Ljubimov odament, és ekkor vitte oda magához Viszockijt, Szmirnovot a későbbi híres fiatal színészeket.
– Ahogy te fogalmaztál az előbb, nálatok a “konyhapolitikában” ők is időnként megjelentek. Sokan laktatok egy helyen a színészházban, illetve a környéken.
– Igen, és sokszor összejöttünk valamelyik konyhában, mindig a konyhában politizáltunk. De természetesen tudtuk, hogy lehet, hogy van besúgó is esetleg a konyhában. De nem tudtuk, hogy ki. Amikor új ember jött valakivel, akkor mindig nagyon meggondoltuk miről lehet beszélni. Rengeteg besúgó volt, nagyon kellett vigyázni.
– A kérdés úgy szólt, hogy amikor megtörtént a Hruscsov leváltása, a ti művész környezetekben hogyan fogadtátok ezt a változást, mit gondoltatok a Brezsnyevről (14)?
– Egyáltalán nem volt eufória már akkor sem, amikor Sztálin után jött a Hruscsov. Nem sokat várunk tőle, egyik meghalt jött a másik. Maradt a kommunista rezsim, hiába jött Sztálin után Hruscsov, utána meg Brezsnyev azt tudtuk, hogy a rendszer marad, így nagy bizakodás egyik esetben sem volt. Mi tudtuk, hogy mindig kicsit más lesz, de a lényeg nem változik. Ez csak a hatalom játéka. Egyik portrét leveszik, kidobják valahová, a másikat meg kiakasztják. Sőt tudod volt egy szobrászművész barátom, aki egyszer azt mondta nekem, hogy a Sztálin márványszoborokból rengeteget átfaragtak, átcsiszolták Hruscsovvá. Olyan is volt, hogy a moszkvai Honvédelmi Múzeumban egy nagy Sztálint ábrázoló festményt átfestették Hruscsovra. Mindig átfestették, hogy a kép ne vesszen kárba. Azt azért el kell ismerni, hogy a hruscsovi rendszer alatt a kultúra szabadabb volt, mint a következő brezsnyevi irányítás alatt, aki jelentős szigorításokat hozott, ezt mi már a konyhában sejtettük. A brezsnyevi rendszert akkoriban a konyhában, a Szovjetunióban úgy hívták a “mocsár”, ami, se hideg se meleg, s ebből nem tudsz kiszabadulni, magát a szovjet rendszert Brezsnyev tette végül véglegesen tönkre, nem Andropov, Csernyenko, nem Gorbacsov, hanem Brezsnyev. Ebben az időben indult meg a szovjetunióbeli zsidóság kivándorlása is Izraelbe. Brezsnyev rendszere a vejével, az élén – aki belügyminiszter-helyettes volt – annyira korrupt volt, hogy minden kivándorolni akaró zsidó családtól pénzt követeltek, hogy megadják a kivándorlási engedélyt. Aztán a kivándorolni akaró ellenzékiektől is ugyan így pénzt szedtek. Nagyon sokan távoztak az országból, nagyon rossz volt a hangulat. Ezt még tetézte, amikor a Brezsnyev után a két közvetlen matuzsálemi utód – Andropov (15), meg a Csernyeko (16) – alig egy-egy év uralkodás után meghaltak.
– A konyhában mennyit változott a hangulat ezalatt?
– Hruscsov alatt mi kicsit bátrabbak voltunk. Akkor azt hittük, hogy a sztálini rendszer megbukott. A Brezsnyev alatt tudtuk, hogy volt olyan, ha valakit elkaptak, hogy mások a nézetei, elvitték börtönbe, ahol a kihallgatások alatt olyan injekciókat kapott, hogy megbolondult. Valós volt a félelem, időnként a konyhában is.
– Mielőtt visszatérnénk a televízióhoz, a másik kérdésem az, hogy gondolom sok filmet néztél, a televízióval mikor ismerkedtél meg, hogy épült be a mindennapi életedbe?
– Amikor én eljöttem Örményországból, ott még nem volt televíziós adás. Először Moszkvában láttam televíziós műsort. Érdekes, hogy amikor még katona voltam, de még kicsit vissza kellelőbb mennem Örményországba. Ott már azt tanították nekünk, hogy az amerikai kapitalizmus mindig háborút akar, mindig gyilkolni akar. Aztán ott volt a Krokogyil (17) című szatirikus lap, – olyan, mint itt volt a Ludas Matyi – ez tele volt karikatúrákkal. Ott mindig azt láttam, hogy az amerikai kapitalisták nagy hasú elhízott emberek, mindig nagy kalapban vannak, szivaroznak, undorító kinézetük volt. Tehát amikor éppen katonai szolgálatot teljesítettem, a moszkvai Szokolnyiki Parkban ott éppen világkiállításokat rendeztek és ekkor nagy amerikai kiállítási rendeztek. Minket, katonákat is elvittek kiállítás látogatásra, teherkocsival. Amit ott láttam majd elájultam, olyan kocsik voltak, mosógép, magnók, rádiók, színes televízió. Ott láttam én először televíziót.
– Azt hiszem nem csak téged lepett meg a kiállítás, ha jól emlékszem ott volt a Hruscsov – Nixon “konyhavita is” (18). Látod a nagy politika is időnként a konyhába kényszerült.
– Találó, amit mondasz. S képzeld a kiállító csarnokban egyetlen nagyhasú undorító kapitalistát sem láttam, kérdeztem, hol vannak? Csodálkoztam nagyon, de a parancsnok rögtön helyre tett, mondta, ne legyen olyan kíváncsi. Mondtam, de parancsnok elvtárs, én mindig úgy láttam, hogy a kapitalisták undorítóak, ezek meg mind csinosak, kifogástalan öltönyük van, milyen szép puha cipőjük van. A parancsnok csak ismételte ne legyen olyan kíváncsi, ha nem akar rövidesen Szibériában szolgálni.
– Elmondtad, hogy a televíziót már ismerted a kiállításról, így amikor a színházban a külsős világosítód ajánlott menjél hozzájuk nagyjából, tisztában voltál hová fogsz menni.
– Azt persze ekkor már pontosan tudtam, hogy a televízió nagyhatalom a Szovjetunióban. Főleg a városokon kívül más szórakozás nem létezett. Klubok a városokban voltak, táncklubok. A televízióban volt egy szórakoztató “Goluboj ogoljok” című program. Ez volt a szórakozási lehetőség. Akkor még, persze nem volt mágneses képrögzítés, így élő adások voltak ezek. Még az Osztankinó épület sem volt meg csak a Sablovka utcai, ott láttam először ilyet. Most is megvan ez a régi épület. Azt persze tudtam, hogy színház és televízió teljesen más világosítási munkát kíván. Jelentkeztem végül is náluk világosítónak. A főnök mondta, hogy kell munkaerő, gyere. Nagyon jó munkát kaptam, ez elsősorban stúdió munka volt. Ebben az időszakban vásárolták meg a franciáktól a SECAM színes rendszert. Hosszabb ideig dolgoztam ott, aztán átettek az új Osztankinó-i központba (19) és kineveztek fővilágosítónak, amikor ott is lett már színes stúdió. majdnem három évig dolgoztam ott is. Akkor már igen magas fizetésem volt, 240 rubel.
– Hány éves voltál ekkor?
– 33-34 éves. Közben fotóztam továbbra is sokat. Tudtam, hogy a főiskolán Moszkvában van operatőr szak, nagyon szerettem volna oda bejutni. Volt ott nappali és esti képzés is. Nem akartak estire felvenni, mert azt mondták, oda csak azt veszik fel, aki az operatőr szakmában dolgozik, de nincs meg a végzettsége, diplomája. Aztán úgy döntöttem, úgy hogy lemondtam a fővilágosító állásomat, és átkértem magam segédoperatőrnek. A nagyon jó 240 rubeles állást hagytam ott, egy 60 rubelesért, csak azért, hogy be tudjak kerülni a főiskolára. Úgy véltem megéri, a szűkebb esztendők vállalása.
– Ekkor 1971-et írtak. Ez évben végzett Nyikita Mihalkov (20) a főiskolán, találkoztatok ott még?
– Nekem jó barátom a Szasa Adabasjan, aki szintén örmény származású, díszlettervező, de örményül nem is tud, ő Mihalkov legjobb barátja, sokszor voltak nálam együtt. Sokat mentünk együtt bulizni, csajozni, mozizni, így jó ismeretségben voltam velük. Sokszor csatlakozott hozzánk Viszockij is. Mentünk együtt táncolni, akkor persze még nem disco volt. Szása is bíztatott, amikor segédoperatőrség mellett döntöttem, mondta, hogy ha nincs áldozat, akkor nincs siker. Amikor aztán a harmadik évfolyamra jártam, már kineveztek operatőrnek.
– Volt olyan produkció, amiben ti közösen dolgoztatok?
– Sajnos ez nem jött össze. Ekkor ők már hozzám képest magas státusban voltak. Kinevezésem után először az ottani TV Híradó műsorban dolgoztam. Többször körbeutaztam híradós operatőrként a Szovjetuniót. A híradónál majdnem 86 operatőr volt, előfordult, hogy a másik operatőrrel 2-3 évig nem találkoztam össze, mindig felé voltunk úton.
– Van-e olyan emléked ebből a híradós korszakból, amit szívesen megosztanál az olvasóinkkal?
– Egy olyan történetet mondanék el, ami akkor történt velem, amikor éppen egy dokumentumfilm forgatásra kaptam megbízást. Szibériában, kellett forgatni, Csukotkán, ez ott van Magadanhoz közel. Ezen a területen laknak a csukcsok, ez ott egy eszkimó népcsoport. Valamilyen genetikai probléma volt köztük, sokat ittak, és alkoholisták lettek, nagyon sok beteg gyerek született és halt meg náluk. Valamikor 200 ezer csukcs volt, ekkor meg másfél ezer. A szovjet tudósok kitaláltak egy programot, hogy oda kell vinni friss vért, vagyis oda vittek orosz pásztorokat, és így próbálták meg ösztönözni őket a vegyes házasságra. Kiderült, hogy hiába, mert a vegyes házasságból született gyerek közül sokan ugyan úgy meghaltak. Erről a genetikai problémáról kellett dokumentumfilmet forgatnunk. Egy Eclair filmfelvevő kamerával utaztam a helyszínre. Már három napja dolgoztunk, borzasztóan hideg volt. Helikopterrel elvittek oda ahol, a csukcsok éltek, ott mínusz 43 fok volt! Reggel kirakott a helikopter a faluban aztán elment vissza, este meg jött értünk. Forgattunk ott a mínusz 43 fokban, és egyszer csak tönkrement, elromlott az Eclair. Nem tudtam, mi legyen, vissza kell-e repülni 9 ezer kilométerre Moszkvába, hogy megjavítsák? Gyakran velünk volt persze a térség városi pártitkára, legalább mindig volt vele konyak is. Ott akkor ő, élet és halál ura volt, mindenki nagyon félt tőle. Nekünk jó volt, mert miatta a legjobb szállodában kaptunk helyet. Mondtam neki, hogy mi történt. Kiderült a környéken sehol sincs, ahol a kamerát meg tudnának javítani. Erre képzeld, azt mondta: “Nincs nagy baj, itt a Gulag! – közelben az egyik láger, ahol élnek emberek, nem bűzözők, hanem akadémikusok, mi nem tudjuk, mivel foglalkoznak, az titkos, valami szputnyik félét csinálhatnak. Nagyon finom technikával dolgoznak. Elviszlek oda a parancsnokhoz, hátha tudnak segíteni.” Én megijedtem, lágerba? Jaj mi lesz a kamerámmal? Következő nap elmentünk, a volgájával, a bejáratnál már tudták, hogy jön a moszkvai híradó operatőre, akinek segíteni kell és persze a párttitkár! Egy alezredeshez kísértek bennünket, elmondtam mi a probléma. Erre azt mondta az alezredes, mesélek én neked valamit: Itt a lágerben van egy múzeum, – meg is mutatta – itt vannak azok a tárgyak, amiket a bűzözők csinálnak. Volt bicska, pisztoly, volt ott valami robot. Fantasztikus dolgok voltak. Erre azt mondta, na látod, ezt az itteni rabok csinálják. Ne félj a kamerádat is meg fogják csinálni. Gyere vissza holnap reggelre, addigra meglesz, ha meg nem sikerül, akkor meg ez van. Másnap visszamentünk, odaadta a kamerát, hogy próbáljam ki, befűztem és működött, majd visszaadta a rossz fogaskerék darabot is. Ez kisebb volt, mint egy gyufafej, és legyártottak egy ilyet. Hogy tudták megcsinálni kérdeztem? Erre azt válaszolta itt nincsenek köztörvényes rabok, gyilkosok, tudod hány professzor van itt? 16 akadémikusom is van itt! Képzeld el, mondta, a városból alumínium ballonban, kancsókban hordják a teát ide, minden reggel és este motozás van, egyszer előfordult, hogy három ilyen ballont ottfelejtettünk, és eltűnt, néhány nap múlva egy szamuráj kardot találtak a fogva tartottaknál, ezt az eltűnt ballonokból készítették. Azt mondta, ha három napig nem motoznánk, és ott az udvaron a traktor meg buldózer, és ezek tuti repülőt csinálnának belőle, máris Alaszkába repülnének. Amikor visszatértem Moszkvába a kamera technikusok el voltak ájulva a megoldástól. Ilyen dolgok is történtek velem.
– A híradózás a dokumentumfilmek mellett aztán más műsorokban is dolgoztál ugye?
– Igen, stúdióban is dolgoztam tv-játékok vezető-operatőreként. Rengeteg tv-játékban dolgoztam vagy 20-22-ben. Közben persze továbbra is sokat fotóztam. Sok hanglemez borító fotóját én készítettem, az jó mellékkereset volt számomra. Nagyon sok színész portrét is készítettem.
–1978-ban készítettél egy portréfilmet Maja Pliceszkajáról (21), itt van az asztalodon egy fotó, amelyik a forgatáson készült.
– Pliceszkajáról egy balett filmet forgattam, ez nagyon jól sikerült, mert Franciaországban egy Grand Prix-et kapott. Nagyon érdekes mozi volt nagyon szerettem azt a forgatást.
– Szeretném, ha arról is mesélnél, hogy egyszer besétáltál a Ljubljankába (22), a KGB Dzserzsinszij téri központi épületébe, és egyáltalán nem volt biztos, hogy valaha kifelé is kinyitják előtted az ajtót!
– Ez úgy történt, hogy szóltak, hogy egy néptánc együttesről kellene készíteni egy filmet, ami történetesen a KGB saját amatőr együttese. Mondták, csináljunk egy terepszemlét, a rendezővel nézzük meg őket a KGB-ben, egy próbán, vagy előadáson. Mondta a rendező, le van adva a nevünk, másnap 10 kor ott az aulában találkozunk.
– Megkérdezted, hogy kifelé is lesz belépő vagyis kilépő?
– Látod akkor én erre nem is gondoltam. A megbeszélt időpontban ott voltam, megyek a beléptető tiszthez, tudtam, hogy a nevem le van adva, nyújtottam a televíziós igazolványomat, a tiszt rápillantott, mögöttem is többen jöttek, intett menjek be. A televíziós belépő igazolvány olyan bordó meggyszínű volt, rajta egy szovjet címerrel. Én nem is tudtam, hogy majdnem egy az egyen ugyan ilyen volt a KGB-s igazolvány. Az aulában leültem, vártam a rendezőt, aki csak nem jött, közben láttam, hogy sokan, tábornokok, ezredesek, alezredesek, mennek át az aulán és egy nagy ajtón bemennek. Ott maradtam egyedül ülve, a rendező meg csak nem jött. Hát felálltam én is odamentem az ajtóhoz, bementem, ott több asztalnál lányok ültek, ABC szerint szétosztva ott kellett jelentkezni. Kérdeztem, hogy ez a sok ember hová ment? Itt vannak a nagyteremben mondták. Egy nagy lépcső vezetett oda. Gondoltam ott lesz a műsor, már talán el is kezdődött, a hatalmas ajtót kinyitottam, megnézni, hogy hátha rendező már bent van. Több mint 300-an ültek bent, fent a színpadon is többen ültek, és valaki meg beszélt. Utolsó sorban volt két üres szék, leültem. Mellettem ült egy ember, civilben. Odasúgtam neki: Ne haragudjon, mikor fognak táncolni? Megdöbbenve nézett rám: Mi? – kérdezte. Mondom, itt úgy tudom valami tánc lesz. Erre azt mondta maradjak itt, mindjárt jön vissza. Helyette jött két hatalmas két méteres őr, és közölték: “Elvtárs! Jöjjön, elmegyünk innét. ” Láttam, hogy valami nem stimmel. Megragadták mind a két kezem és elvezettek. Kivittek egy külön szobába, ott ült egy alezredes, kérdezte: Maga kicsoda? Mondom operatőr és, hogy miért jöttem. Úgy nézett rám mintha az űrből érkeztem volna. Kérdezte, hogy jöttem be, elmondtam. Odahívták a kapus tisztet, aki viszont letagadta, hogy ő engedett be, valószínűleg félelmében. Elvittek ezután egy másik szobába, adtak papírt, és közölték írjam hol születtem, mikor, testvéreim, rokonaim stb. meg, hogy jöttem be és miért. Leírtam, visszajött tíz perc múlva, a tiszt, s közölte, nem jó írjam le még egyszer. Leírtam újra fél tizenegy volt, hat óráig ott tartottak. Végül is hat órakor jött a rendező, elkezdtem vele ordítani, hol volt eddig. Közben rájöhettek, hogy hibát követtek el. Kiderült az is, hogy KGB kongresszus volt, és az is kiderült, hogy a rendező is KGB-s volt. A televízióban akkor rengeteg KGB-s beépített ember volt. Igazolt végül engem. No, akkor azt mondta az alezredes: Igen hiba történt, de ha már bent volt, miről volt szó odabent? Végül is kiengedtek, amikor a kapun kijöttünk a rendező azt mondta: “Szerencséd van, hogy nem a Sztálin korszak alatt történt, mert akkor már a KGB pincéiben lennél, és soha nem is jöttél volna ki.”
– Békésebb eseményekkel folytassuk, Moszkvában megismerkedtél egy magyar lánnyal.
– A Lomonoszov Egyetemre gyakran jártam, jó társaság volt ott. Ott az egyetemen találkoztam egy debreceni lánnyal, aki ott tanult, aspiráns volt. Több időt töltöttünk együtt, nem mondanám, hogy szerelem lett, de viszont terhes lett, akkor gondoltam mit csináljak? Gondoltam, muszáj megnősülni. Összeházasodtunk 1981-ben, tudod a Szovjetunióban, azt nem vették jó néven, ha valaki külföldivel akart összeházasodni. A TV-ben sem nagyon dicsértek, hogy külföldi állampolgárral házasodom össze. Nem rúgtak ki, hanem nem adtak beosztást, munkát. Akkor a feleségemmel eldöntöttük, hogy én áttelepülök vele Debrecenbe. No, ennek még jobban nem örültek! Ahogy beadtam a papírt, a Szovjet Televízióból azonnal kirúgtak. Akkor aztán munkanélküli voltam. Végül is sok-sok probléma után át tudtam települni Debrecenbe.
– Mennyit tudtál Magyarországról?
– Szinte semmit. Hallottam azért róla, de nem mondhatnám, hogy komoly ismereteim lettek volna az országról. Nem tudtam egy szót sem magyarul. Debrecenben egy kétszobás lakása volt a feleségemnek.
– Közben jött a gyerek.
– A gyerek nem jött, sajnos elment, s kiderült, a szívbetegsége miatt nem is lehet gyereke. Ott voltam pár hónapig, majdnem megbolondultam, már vissza akartam menni Moszkvába. Debrecenben volt Szovjet konzul, felkerestem, és mondtam, hogy vissza akarok menni. Mire egyszerűen közölte: “Visszafelé nincs út!” Bepakoltam egy kisbőröndben, tudtam, hogy a televízió Budapesten van, ezt még Sugár Andrástól tudtam, akivel együtt dolgoztunk Moszkvában amikor, Bertalan repült.
– Farkas Bertalanra gondolsz, ugye?
– Igen, akkor dolgoztunk együtt, Sugár mondta, hogy a televízió Budapesten van, ha akarsz, gyere, látogass majd meg. Gondoltam tehát megyek Budapestre és felszálltam a vonatra. Délután kettőkor szálltam le a Nyugati pályaudvaron, és megláttam Budapestet. Nem tudtam hová menjek, aludni valahol kell. Azt tudtam, az egyetem mellett valahol ott a Gorkij Könyvtár (23), a Váci utcában. Elmentem oda, gondoltam ott dolgoznak oroszok, tőlük megtudom, milyen lehetőség van Budapesten szállást találni. Volt ott egy orosz eladó hölgy Gálja, elmondtam neki milyen helyzetben vagyok, és ő adott egy telefonszámot egy ukrán srácét. Találkoztunk és így ajánlott, egy albérletet, a Móricz Zsigmond körtérnél, ott laktam aztán. Nem is tudtam, hogy keressem meg Sugárt, viszont, találtam egy nyelviskolát a Budaörsi úton, ahol külföldi diákok tanulták a magyar nyelvet. Befizettem a tandíjat és elkezdtem magyarul tanulni egy három hónapos intenzív kurzuson. Végül is nem Sugár András segített a tv-hez bekerülni, hanem egy itteni orosz barátom, aki beajánlott Szalai Lacihoz, aki akkor az operatőr osztály főnöke volt. A nyelvtanfolyam alatt sikerült bejutnom egy fotólaborba az akkori Lenin körúton egy reklám fotóirodába. Már hat-hét hónapja Budapesten voltam, amikor bementem Szalai Lacihoz, aki azt mondta el tudlak helyezni külsős stúdió operatőrnek, a bemondó stúdióba. Elvállaltam, a bemondók köztük többek között Takács Mari, Tamási Eszti, Kertész Zsuzsa, borzasztó rendesek voltak, folyamatosan tanítottak magyarul. Két hónap után az operatőr osztálytól, már más kameraman feladatokat is kaptam, mint külsős, először, tv-játékokban, sokat dolgoztam Czabival (Czabarka György vezető operatőrrel), Losonczi Emmi akkor az operatőrök diszpécsere volt rengeteget segített nekem. Egyszer azt mondta, van egy nagy munka, sokat kell viszont vidékre járni, a régi mesterségekről kell egy tizenhat részes filmsorozatot készíteni. Azért is kaphattam meg ezt a feladatot, mert az operatőrök többsége nem akar ilyen sokáig, minden nap vidékre utazni.
– A sorozatnak Pásztory János volt a rendezője.
– Pontosan. Pásztory először kicsit ideges volt, hogy idegen operatőrt kapott, amikor látta, hogy jól dolgozom, a muszterek szépek, mondta nagyon jó, csináljuk együtt.
– Utána hosszú ideg együtt dolgoztatok. Pásztory Jánossal ha jól tudom nagyon szerettél dolgozni, sőt két Miskolci Fesztiválon díjat nyert filmet is közösen készítettétek, Régi mesterségek sorozat fődíj (1986), a Csizmadia (1987) Ismeretterjesztő kategória I. díja.
– Nagyon szerettem vele dolgozni, és nagyon szép lett a sorozat is. Sajnálom, hogy bár ott van az archívumban, nem vetítik, pedig olyan szakmákat mutattunk be, amelyek ma már talán nem is léteznek.
– Megint csak szerencséd volt, hiszen az első komoly egyéni munkáddal berobbantál az ismert operatőrök közé ebben sokat segített két miskolci díj.
– Aztán sokat dolgoztam a külpolitikai rovat műsorainak, pl. a Panorámának is, akkor Chrudinák volt ott a főnök, nagyon sokat utaztam velük külföldre. Aztán ugyancsak sokat forgattam A HÉT magazinnak, amikor kezdtem akkor Hajdú János volt a főszerkesztő. Sokat forgattam Hidvégi Józsival, aztán meg Léderer Palival, Poór Klárival, Sugár Andrással, Pogár Demeterrel.
– Egyre több műsorban dolgoztál, azt lehet mondani ismert operatőr, ismeret televíziós lettél. Gondolom, időközben Budapesten is szélesebb ismeretségi köröd lett. Tudtál arról korábban, hogy Budapesten és Magyarországon régóta élnek örmények? A történészek szerint II. Endre király a keresztes hadjárata alkalmával találkozott II. Levon örmény királlyal, és megkérte Levon lánya kezét a fiának. Amikor hazatér a hadjáratból közel 200 fős örmény kíséret is érkezik vele Esztergomba, ahol letelepülnek. Mária Terézia idején 38 nemesi örmény családról tudtak Magyarországon.
– Megmondom őszintén ezekről én, semmit nem tudtam. Amikor Budapestre érkeztem, s megtudtam, hogy van ilyen, elmentem a budapesti örmény templomba, ott találkoztam a pappal is, és még nem volt semmi állás kilátásom sem, kérdeztem tud-e segíteni valamiben? Azt mondta, hogy menjek hozzá másnap reggel. Én egy naiv ember, felvettem az egyetlen szép öltönyömet, odaértem, és jött a pap, aki hozott nekem egy vödröt és egy seprűt, azt mondta, itt van, söpörj össze, aztán majd beszélünk. Mondtam neki: mondhattad volna, hogy munkásruhába jöjjek. Utána azt mondta, menj el Alexhoz, ő tud segíteni. Alex azt mondta én vagyok a KISZ titkár, a Rádiónál, ha esetleg valamit tudok, szólok. Aztán nem történt semmi.
– Úgy tudom, hogy Argentínában viszont később örmény származású híres magyar emberek történetével találkoztál.
– Igen, amikor Szaniszló Ferivel voltam Argentínában, ott kiderült, hogy Czetz János (24) tábornok, aki Kossuth tábornoka volt , Argentínába menekült Magyarországról, és ott megalapította az Argentin Katonai Főiskolát, az Akadémiát, ott áll a szobra. Ő is örmény származású volt, de több tábornok is örmény származású volt, Kossuth seregében.
– Te forgattad a Mesélő cégtáblák sorozatot Novobáczky Sándorral, a sorozat feledhetetlen élmény volt a nézők számára, köztük pl. a Prága irodalmi kocsmái … Milyenek is a prágai irodalmi kocsmák számodra?
– Novobáczkyval 14 vagy 15 Mesélő cégtáblák, filmet forgattam, szinte az egész világon forgattunk a sorozathoz. Kiváló rendezőnek, nagyon rendes embernek ismertem meg a Sándort, és persze jó barátnak.
Prága! Mindennek az eredője Hrabal. Prága az Prága. Különös hangulata van a prágai kocsmáknak, Magyarországon ilyen nincsen, talán a magyarországi kávéházak hasonlíthattak rá, olvasmányaimból következtetek erre, de mégis mások. Míg Magyarországon ez teljesen megszűnt, Prágában, ott találkozhatsz a mai író, költő nemzedékkel. Estefelé amikor forgattunk Prágában, a kocsmák mindig televoltak, írókkal, színészekkel, költőkkel és mindig viccelnek. Összehasonlíthatatlan a prágai kocsmák hangulata más városokéval. Ott érezni a találkozások alkalmával az emberi melegséget, az egymás iránti tiszteletet, érdeklődést. Itt Magyarországon más a helyzet az emberek valamikor késő este hazarohannak, isznak pohár fröccsöt, és bekapcsolják a tévét, szidják a politikát és egymást. Ott valamiért teljesen más.
– Ezt a véleményt meg tudom erősíteni, egy külföldi ismerősöm által. Pár éve Budapesten találkoztam az Amerika Hangja Közép-európai területi főnökével, aki Prágában tartózkodott több évig. Az kérdezte tőlem, miét van az, hogy Prágában délután ö körül vége a munkaidőnek, mindenki hazafelé betér a kocsmába (sörözőbe), kedélyesen elbeszélgetnek, majd jókedvűen térnek haza. Addig nálatok Magyarországon mindenki rohan, még este nyolckor is, rosszkedvű és sosem ér rá semmire. Hát azt hiszem mind a ketten ugyan úgy látjátok Budapestet.
– Érdekes dolog, tudod én, nem vagyok magyar származású, én azt hiszem, így jobban látom, érzékelem ezt mint aki itt született.
– Amikor készültél a prágai kocsmák forgatásához, hogy készültél erre, arra gondolok, hogy másképp kell-e világítani pl. egy ilyen filmet, hogy lehet a másfajta hangulatokat képileg megmutatni?
– Igyekeztem a helyszín hangulatát megmutatni, hát bizony másképp kéne dolgozni, világítani, de sajnos Magyarországon nem lehet az átlagnál jobbat csinálni, mert nem adnak rá pénzt. Nincs világosító sem egy ilyen filmhez, megy egy operatőr, meg egy szerkesztő meg akkor még egy gyártás, (ma már az sem). Így nem lehet sem, világításban sem hangban az átlagosnál jobban alkotni. Ezért ilyen szegényesek a magyar dokumentumfilmek is, a lényeg a spórolás! Függetlenül mit forgatok, adtak két 1000-es jódlámpát, aztán csinálj amit akarsz. Hiába vagy a legjobb operatőr, ezzel nem lehet extrát csinálni. (No, az sem érdekel senkit, hogy ezért nem lehet jobban eladni, mert csak átlagos). Nincs idő terepszemlére sem, hát így mit lehet tenni, lefényképezni, amit éppen látok. Arra sincs idő, hogy megnézd honnét fog sütni a nap. Ha szembe süt, nem lehet forgatni, de ha nincs terepszemle sem, akkor az kimarad. No, ez a BBC, National Geografic-nél elő nem fordulhat. Ez szerintem nagyon hiányzik a magyar dokumentumfilmekből, csak a rohanás és a spórolás van. Tulajdonképpen mindez a művészi érték rovására megy, sajnos. Mondok egy példát, a Panoráma anyagokat a CNN-től kezdve több tv is megvásárolta. Mondtam Chrudináknak, hogy pl. amikor Polgár Demeterrel voltunk Grúziában, mit lehet egy háborúról négy napos forgatással csinálni? A BBC és CNN oda se jött, mert féltek, mi odamentünk forgatni, amikor visszajöttünk az érintett társaságok 10.000 dollárokért vásárolták meg a mi anyagainkat az MTV-től. Ali, mondtam, ebből nem tellene egy technikusra is, nekem a képpel kéne törődnöm inkább, nem a hordársággal, technikai, világítási, hangi megoldásokkal, sokkal jobb lenne és többért lehetne eladni. Más stábok hárman-négyen vannak nálunk ketten. Szerintem nem ott spóroltak ahol kell. Sajnos az adminisztrációra, általános költségekre sokkal több jutott mindig, mint a produkciókra. Viszont a spórolás mindig a produkciókat sújtotta.
– A Mesélő cégtáblák sorozatban Novobáczkyval Thaiföldön is forgattál.
– Valóban sokat utaztunk Sándorral, és voltunk Thaiföldön is. Ázsiai kincsekről forgattunk.
– A Távol-kelet mennyire fogott meg mint operatőrt?
– Számomra egy abszolút szokatlan világ volt, az emberek, de az emberek mozgása is más. A városok, falvak atmoszférája teljesen különleges nekünk. A hőmérséklet, és a páratartalom miatt nem egyszerű ott forgatni. A párásodás miatt nagyon kell vigyázni a kamerával.
– Kiss Péter operatőr kollégámmal többször forgattam magam is a térségben, engem leginkább a különleges arcok fogtak meg, maradtak meg bennem.
– Igen így van, más a kultúra, mások kifejezések, nagyon más és nagyon érdekes világ. Forgattam Kínában és Dél-Koreában, Vietnámban is.
– Dolgoztál a Diagnózisban, a Deltában, a Budapesti Körzeti Stúdióban, vallási – és kisebbségi műsorban, és más számtalan magazin műsorban is.
– No meg Cselényi Lacival, – amikor még nem volt Duna Tv – sok dokumentumfilmet készítettünk, és még a sportnál is sokat dolgoztam.
– Vágó Istvánnal és Gréchy tanár úrral sokáig forgattad az “Álljunk meg egy szóra” sorozatot.
– Számomra ez egy igazán szimpatikus műsor volt, nagyon szerettem csinálni, és nagyon sajnáltam, hogy megszűnt.
– Osskó Judittal forgattad a Cseréphadsereg című filmet.
– A Cseréphadsereg egy pár darabja a Nemzeti Múzeumban volt, nagyon érdekes volt, beszéltünk már a spórolásról, na ott is iszonyú rohanásban kellett forgatni. Sehol nincs idő.
– Forgattál Horthy menyével is portréfilmet, erről, milyen emlékeid vannak?
– Ez egy két részes film volt, a forgatás során sok személyes beszélgetésünk is volt, ami számomra nagyon érdekes volt. Horthy majdnem 15 évig Portugáliában élt, mai napig talány számomra, hogy ez alatt az idő alatt, vajon miért nem készült egy dokumentumfilm sem róla – no persze nem magyarra gondolok. Voltak szabad rádiók, televíziók nyugaton, és mégsem készült egy sem, ez nekem furcsa.
Jó, hogy Magyarországon kommunizmus volt, de nyugaton sem akadt egy mikrofon vagy egy kamera? A történelmet tudjuk, de, hogy ő mit gondolt, mondott volna, a múltról nem tudjuk. Eleve kevés olyan filmfelvétel van, ahol véleményt mondana.
– Látod ez nagyon érdekes, amit mondasz. Emlékszel-e olyan különleges forgatásra még, amit olvasóinkkal érdemes lenne megoszta ni?
– Talán érdemes elmondani, hogy Kígyós Sándor rendezővel forgattunk a szovjet katonák kivonulásáról egy filmet, no ott is majdnem a KGB-nél végeztem. Furcsa dolog történt, Sárbogárdtól követtük, ahogy a vonaton a harckocsik távoznak, meg kellett mutatni, hogy elhagyják az országot. Forgatni kellett tehát a záhonyi-csapi hídon is. Muszáj megmutatni, hogy elmentek és nem jönnek vissza. Meg kell tehát mutatni, hogy a hídon átmennek a Szovjetunióba. Kígyós mondta, de nem mehetünk át a vonattal, mert vízum kéne. Mondtam jó, beszéljük meg a mozdonyvezetővel, hogy a híd közepén álljon le, amíg leszállunk, a mozdonyvezető mondta, jó. Akkor még U-matic-kal kellett forgatni a rögzítő vagy 20 kg a technikuson volt és egy kábel kötötte össze a kamerámmal, nehezen és együtt kellett mozogni. Egy szovjet katona kísért minket. A vonaton nagyon meleg, volt nyár, rövid gatyában dolgoztunk. Megy át a vonat a hídon, a mozdonyvezető tudta, hol kell megállni, meg is állt, de csak 15 mp-re, le sem tudtunk szállni, a vonat ment tovább velünk. Már vagy 10 km-t ment a vonat, amikor megállt, üres mezők közepén. Leszálltunk, elindultunk az egyik irányba, majd csak lesz valami segítség. Egyszer csak azt láttuk, jönnek a határőrző kutyák és két katona kalacsnyikovokkal. Elvittek minket egy kis fogdába, le a pincébe.
– Már megint a KGB fogságába kerültél.
– Látod, állandóan csak baja volt velem a KGB-nek. A kihallgató nem volt egy magas rangú tiszt. Kikérdezett, hogy kerültünk ide, majd közölte, hogy ti kémek vagytok! Majd beraktak minket egy kis bunkerbe, mondták telefonálni fognak, aztán meglátjuk mi lesz a kémekkel. No, a vonaton lévő szovjet katonakísérő is KGB-s volt, kiderült utána. Azért tudom, mert ahányszor forgattunk, mindig ott volt. Láttam amint a kihallgató tiszt, aki ezredes volt, tiszteleg neki, aki forma szerint jóval kisebb beosztású volt. Aztán egyszer csak oroszul kezdtem beszélni a kihallgatóval, aki meglepődött. Aztán mondta nagy baj történt. Aztán kiültettek bennünket egy padra, a napra. Egyszer azt láttam biciklivel jött egy ember, akin sportruha volt. Mint kiderült ő volt a körzeti parancsnok. Vasárnap volt és emiatt dühös volt, hogy ezért ki kellett jönni. A kihallgató jelentette neki, hogy kémeket fogtak. Én értettem mit beszélnek oroszul, és odamentem és oroszul azt mondtam, hogy mi nem kémek vagyunk, mi magyar kommunisták vagyunk, ami Kígyós esetében még igaz is volt. Erre megdöbbent. Három órát tárgyaltak, de jól bejöhetett, amit mondtam, végül is kiengedtek, aztán jött egy tehervonat, leállítottuk és visszajöttünk a hídon. Így úsztam meg másodszor is a KGB fogságát.
– Sztálin és Hruscsov unokájával is forgattál.
– Igen, Szaniszló Ferivel csináltunk egy dokumentumfilmet róluk. Sztálin unokája most egy moszkvai színházban dolgozik, rendező.
– Végignéztem, az Örményországgal, örménységgel kapcsolatban készült filmek, műsorok listáját, alig-alig találtam olyat amit te forgattál, kivéve az “Örmény sors” címűt (1995), amit az 1915-ös örmény geocidium 80. évfordulóján készített a Magyar Televízió. Tudatosan kerülted ezeket, a témákat korábban, vagy csak “elkerültek” téged?
– A kisebbségi szerkesztőségben készült ez a film, nem mondhatom, hogy én kerültem el, valahogy ezek a témák kerültek inkább engem, nem olyan sok lehetőség volt örményországi forgatásokra.
–1987-ben Osskó Judittal, és Jancsó Gáborral forgattál a szomszédban, Grúziában.
– Ott is érdekes dolog történt velünk. Egy építészeti kongresszus volt a téma. Elmentünk Bakujániba , ahol az egyik neves síterep is van. Tél volt, estefelé, egy kis falú volt, Jutka azt mondta, hogy nagyon kíváncsi lenne, milyen egy itteni ház belső berendezése. Jutka, mondta, kérdezzem meg, nem lehet-e bemenni az egyik házba? A következő ház előtt a padon ült egy olyan nagy szakállal, mint a Tolsztojé volt, nagyon öregember volt, és sírt. Judit kérdezte, miért sír ez az öregember? Megkérdeztem tőle oroszul. Oroszul nagyon rosszul beszélt és először nem is akart beszélni, majd kiderült, hogy 93 éves. Végül kibökte, édesapám otthon kirúgott. Azt hittük hülyéskedik, majd tovább mentünk a szomszéd házhoz, ahol bemehettünk megnézni a házat belül, ott ültünk az itteni kemencéhez hasonlón, ittuk a finom teát, mi meg elmeséltük mit mondott az öreg. Ők jót nevetettek, és mondták igaz, amit mond az öreg, az apja már 115 de nagyon agresszív és tényleg időnként kikergeti a fiút, főleg mikor a papa sok konyakot iszik.
– Ez a történet filmen is megvan?
– Á dehogy, de ilyen az élet a Kaukázusban a hegyek között, gondoltam elmesélem.
– Köszönöm, hogy megosztottad velünk.
– Sajnos nem mindig van éppen kézben a kamera, amikor az élet rögtönöz ilyen történeteket. Képzeld ott egy kis faluban, találkoztunk egy magyar emberrel. Még a II. Világháború után oda került hadifogolyként, és akkor is ott élt. Vele akartunk forgatni, de nem engedték. Képzeld abban a kis faluban 28 nemzetiség él.
– Ugye a helyi szervek nem engedték meg, hogy forgassatok vele.
– Persze.
– Azért emlékeztessük olvasónkat ekkor 1987-et írtak! Voltál-e, és mikor Maralikban áttelepülésed óta?
– Három évvel ezelőtt voltam utoljára. Nem sokszor voltam ott. Elég bonyolult eljutni oda és nagyon drága. Nem is szívesen megyek oda vissza.
– Rokonok, család, testvérek még vannak?
– Nyolcan voltunk testvérek, mostanra már csak egyedül maradtam. Három hónappal ezelőtt legkisebb testvérem, aki tanárnő volt, az is meghalt. Már csak egyedül maradtam.
– Amikor legutoljára voltál még megvolt az a ház ahol laktatok?
– Igen.
– Sokat változott a település?
– Tudod, a szovjetrendszerben bármilyen diktatúra is volt, sokkal jobban éltek az örmények szerintem, meg a grúzok is, mert a központi gazdasági irányítás végével mostanra minden gazdaság, ipar széthullott. Most ott, se gyár, se szövetkezet, se munka nincsen. Most már a helyi háborúk miatt nem járt már a Tbiliszi-Jereván vonat sem, mikor otthon voltam, nagy elszomorító volt.
– Térjünk vissza Magyarországra, pár éve nyugdíjba mentél, most mivel foglalkozol, mivel töltöd az idődet?
– Most már szakmailag semmivel, én szívesen dolgoztam volna még, de hát már nem volt rá igény. Mint ahogy te is tudod, a régi tv-s nyugdíjasok a városban, egy étteremben havonta egyszer összejövünk, és beszélgetünk. Ritkábban nézek tv-műsorokat, a filmeket moziban szeretem nézni, nem a televízióban, a tv-ben inkább híradókat, magazin műsorokat nézem, no meg a sportot. Sokat olvasok és találkozom a barátaimmal. Nyaranta Horvátországban szoktam pihenni. Sokszor megyek kirándulni a Budapest környéki hegyekbe Janovics Sándor operatőr kollégámmal.
– Köszönöm a beszélgetést.
A beszélgetőtárs, és aki le is jegyezte: Dunavölgyi Péter
Budapest, 2011. november
Lábjegyzetek:
(1) Joszif Visszarionovics Sztálin [eredeti neve Dzsugasvili] (Gori, Orosz Birodalom, 1878. december 18. Kuncevo, 1953. március 5.) Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt (illetve 1925-től érvényes nevén az Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt) Központi Bizottságának főtitkára (1922-1934) majd titkára (1934-1953), a Szovjetunió diktátora, az orosz hadseregben kialakult legfőbb hadvezéri titulus, a (generalisszimusz) birtokosa. 1943-ban Sztálint kinevezték a Szovjetunió legfőbb marsalljává, ezután a Generalisszimusz címet is viselte. A világtörténelem legnagyobb jelentőségű és legnegatívabb megítélésű vezetői közé tartozik. A Vlagyimir Iljics Lenin által létrehozott kommunista diktatúra Lenin halála utáni kollektív vezetőségének egyik meghatározó tagja, majd a diktatúra egyszemélyi vezetője lett. Uralma alatt a Szovjetunió megnyerte a II. Világháborút, de folytatódott valamennyi ellenzéki mozgalom működésének tiltása a Szovjetunióban, az ellenzék tagjainak üldözése, sokak kivégzése. Az ő nevéhez fűződik a világ legnagyobb megsemmisítőtábor – rendszerének, a Lenin által létrehozott Gulag rendszerének kiterjesztése.
(2) Nyikita Szergejevics Hruscsov (Kalinovka, 1894. április 17. – Moszkva, 1971. szeptember 11.) orosz nemzetiségű szovjet kommunista politikus volt, Sztálin halála után a Szovjetunió elsőszámú vezetője. 1953-tól 1964-ig a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) első titkára volt, 1958 és 1964 között pedig a Minisztertanács elnöki posztját is betöltötte. Nevéhez fűződik az 1953-ban megkezdett desztalinizáció, a szembenézés a sztálinizmussal az SZKP XX. kongresszusán, a magyarországi 1956-os forradalom leverése, a szovjet űrprogram elindítása, valamint a kubai rakétaválság kiprovokálása és megoldása is. 1964-ben pártbeli elvtársai eltávolították a hatalomból, helyére Leonyid Iljics Brezsnyevet ültették. Élete utolsó 7 évét házi őrizetben töltötte.
(3) Gori – Gori iparváros Grúzia szívében, 76 kilométerre nyugatra a főváros Tbiliszitől, a Liakvi és a Mtkvari folyók találkozásánál, Shida Kartli régióban. A várost Grúzia egyik legnagyobb uralkodója, IV. Dávid (1089-1125) alapította. A városról a legtöbben – minden bizonnyal – mint a leghírhedtebb szovjet diktátor, Joszif Visszarionovics Sztálin születési helyéről hallottak. Itt található az életét bemutató múzeum, ahol konzerválták állítólagos szülőházát is, valamint az általa a negyvenes években használt, páncélozott vasúti kocsi is kiállításra került, amellyel a vezér többek között a jaltai és a teheráni konferenciákra utazott. Itt apja cipészüzletet nyitott. 1874-ben vette feleségül a 16 éves, a korabeli viszonyoknak megfelelően írástudatlan Jekatyerina Georgijevna Geladzét (1858-1937), aki – férjéhez hasonlóan – nem beszélt oroszul. A mélyen vallásos asszony három gyermeket temetett el, Joszif volt az egyetlen, aki megérte a felnőtt kort.
(4) Forte – Chochol Károly fotoriporter mondta a “Az egész világot, csak egy művészi fénykép keretein belül tudtam” címmel olvasható interjúban:
“Az elmúlt hónapokban került a kezembe egy amerikai fotósnak a könyve és a munkája. A könyve előszavában Azt írta, hogy soha nem találkozott olyan jó minőségű nagyítópapírral, mint a magyar gyártmányú Forte papír, amiben az ezüst olyan mennyiségben és olyan szerencsésen volt elosztva, hogy ilyen csodálatos mélységű feketéket ilyen árnyalatgazdagságot azóta sem tudott elérni.”
(5) Besenyő István vegyészmérnök, (Budapest,1942.június 3. -) A fényképezéssel középiskolás korában kezdett foglalkozni, gyakorlatot szerzett mind a fekete-fehér, mind a színes fotókidolgozás területein. Az egyetemre történt felvétele után a FORTE gyártól kapott társadalmi ösztöndíjat és egyben munkahelyet, technológusként. Itt ismerkedett meg a fotó és filmgyártás minden területével. 1975 től a Magyar Filmlaboratórium Vállalatnál dolgozott a színes film kópiagyártás területén, műszakvezetőként. A Dobrányi Géza irányította filmlaboratóriumban a professzionális filmkidolgozás új szakmai területet jelentett számára. Az ott szerzett tapasztalatok birtokában vette át az MTV filmlaboratóriumának vezetését 1978/79-ben. Vezetésével újították fel az MTV filmlaboratóriumának berendezéseit. Az 1980-as évek elején már évi 5 millió méter filmet laboráltak itt. 1983-ban bevezette a korszerű megbízható KODAK/FUJI színes fordítós filmkidolgozást (a Híradó és számos más műsor ekkor még kizárólag filmre készült). A mágneses képrögzítés gyors elterjedésével a filmlaborálás jelentősége a televízióban lecsökkent. Az archívum kérésér munkatársaival elkezdték a felbecsülhetetlen értékű archív filmanyagok restaurálását mentését, konzerválását az általa kidolgozott technológia alapján. Aktív pályafutásának befejezéseként két évig a Kodak Cinalabs Hungary főmérnöki (technikai manager) teendőit látta el.
(6) Chochol Károly fotóriporter, fotóművész (Budapest,1935.január 27. – )
Eredeti szakmája optikus. Még gimnáziumi tanulóként tagja lett a budapesti Fotóklubnak, ahol Haller Frigyestől, Szöllősy Kálmántól, Vadas Ernőtől, Sztály Jánostól tanult fényképezni. Már ekkor számtalan hazai és külföldi fotókiállításon szerepeltek képei, nemzetközi elismerését már ekkor több díj jelzi. Húszévesen megkapta az AFIAP címet. 1960-tól a Magyar Televízióban a TV Híradó fotóriportere lett. Közel három évtizeden át fotó riportokban örökítette megy Magyarország eseményeit. A 70-es évektől kezdve a TV Híradóban naponta jelentek meg késő délután vagy este kezdődött sporteseményekről készült fotói. Ő dokumentálta a TV Híradó szerkesztőég belső életét is.
A Magyar Fotóművészek Szövetségében fotótörténeti munkát végez, részt vett Balogh Rudolf hagyatékának megmentésében. Szerkesztője és rendezője több kiállításnak többek között a Műcsarnok “Tény-kép” kiállításának 1980, a Magyarok a fotótechnika történetében, Műcsarnok 1989, Balogh Rudolf- emlékkiállítás, Műcsarnok, 1989.
(7) Malnij Tyeatr – Kis Színház – épületét Vargin kereskedő 1821-ben emeltette. 1824. október 27.-én játszott először ebben az épületben az állami színház. A cári udvar 1830-ban megvette a házat Vargintól. 1947-ben modernizálták a nézőterét, színpadát és előcsarnokait. A színház csak nevében kicsi, mert nézőtere 900 néző befogadására alkalmas. Osztrovszkij majdnem minden új darabjának ebben a színházban volt a bemutatója.
(8) Bolsoj – Oroszország vezető zenés színháza Moszkvában, a Tyeatralnaja (Színház-) téren. Nyolcoszlopos klasszicista főhomlokzatával a főváros városképének egyik meghatározó épülete, az orosz opera- és balettművészet nagy hagyományú intézménye. Pjotr Vasziljevics Uruszov herceg II. Katalin cárnőtől 1776-ban előjogot szerzett színházi előadások tartására Moszkvában. Hivatalosan ezt az évet tekintik a színház alapítási évének. A 20. század elején vált a Bolsoj nemcsak országos jelentőségű, hanem világhírű kulturális intézménnyé vált.
(9) Gorkij Színház – Moszkvai Művész Színházat Sztanyiszlavszkij és Danchenko együtt alapította 1898-ban. A színházat hivatalosan átnevezték a Gorkij Színházra 1932-ben.
(10) Vahtangov Színház – A Művész Színház harmadik stúdiójából alakult 1921-ben. Az 1914-ben megalakult stúdiónak a Művész Színház népszerű színész – rendezője, Sztanyiszlavszkij egyik kedvelt tanítványa, Jevgenyij Vahtangov volt. A színház elsősorban szovjet szerzők műveit játszotta, de bemutatott klasszikus orosz és külföldi darabokat is. A színház főrendezője, Ruben Szimonov volt.
(11) Viszockij – 1959-től filmezett, ezekben a szerepekben többnyire nem tudta felszínre hozni kivételes tehetségét. A nagy ismertséget A találkozó helyét megváltoztani tilos című négyrészes tévéfilm hozta meg számára, melyet Magyarországon A fekete macska bandája címen vetítettek. Puskin-hőst alakított az 1973-as A párbajban. Mészáros Márta meghívta egy epizódszerepre az Ők ketten című filmjéhez, 1977-ben. Dalai gyakran hangzottak fel kísérőzeneként filmekben és színpadon is. Az 1960 óta éneklő Viszockij rövid élete során több mint 600 verset írt, melyeknek többségét meg is zenésítette és el is énekelte klubokban, színházban, szabadtéren, utcán és sokszor lakásokban, ahol csak lehetett. Fő témája és élménye a szabadság volt, mely alig adatott meg számára, hiszen nem tudott vele mit kezdeni.
Viszockij énekelt örömről és bánatról, háborúról és a békéről, mindenről, amit ismert, amit megélt. Közben kíméletlenül kigúnyolta a hatalmat, az emberi gyarlóságot, és fennhangon éltette az egyszerű embereket, szabad érzéseiket és gondolataikat. Legemlékezetesebb Hamlet szerepében volt, (Taganka) amely tíz éven keresztül minden előadáson telt házzal ment. A művész az előadás kezdete előtt a bejáratnál kezében gitárral várta a közönséget, fekete nadrágban és garbóban, ahogy aztán Hamletként is a színpadra lépett. Egyenként, személyesen üdvözölte a nézőket, miközben lényével az egész világnak énekelt. Az előadás végén pedig mindig lement a tomboló közönség közé, ahol rajongói kézfogással, személyes érintkezéssel köszönhették meg az élményt. Személyes varázsa Marina Vlady színésznőt is elbűvölte. Viharos kapcsolatuk 1970. december 1-jén lett törvény előtt is hitelesítve, és tizenhárom éven keresztül ragaszkodtak egymáshoz. Szerette volna, hogy költőként is elismerjék otthon, depresszióba esett, alkoholizmusa sosem látott méreteket öltött. Az állandósuló feszültséget és az egyre több körülötte lévő botrány teljesen felőrölte idegeit és egész szervezetét. 1980. július 25-én, a moszkvai olimpia idején a harmadik infarktus végzett vele. Negyvenkét éves volt.Haláláról csak két apró gyászjelentés adott hírt a Szovjetunióban, mégis ezrek voltak jelen a temetésén.
(12) Taganka Színház – hivatalos nevén Moszkvai Dráma és Komédia Színház, a Tagankán. Az épületben előtte a Vulkán mozi működött. (1920. májusában itt a moziban mondott beszédet Lenin, a kerületi pártkonferencán). Nézőtere 600 személyes. Jól a színház ismert az egész világon részben azért, mert vendégszerepelt számos országban. Alapítója és művészeti vezetője Jurij Lyubimov. Oroszországban ez a kedvenc színház a szellemi életben. A társulat 1964-ben alakult ekkor odakerült a Scsukin Színművészeti Stúdió csaknem teljes végző évfolyama. A színház játszotta Heltai Jenő: Néma leventéjét, és Fehér Klára: Nem vagyunk angyalok, című művét is.
(13) Jurij Petrovics Ljubimov (Jaroszlavl, 1917. szeptember 30.) orosz színész, rendező; a világhírű Taganka Színház alapító-igazgatója, egyetemi tanár. A színház foglalkoztatta gyermekkorától kezdve. Először – hét éven át – a szovjet hadsereg kultúrszázadában játszott 1940-1946 között. Profi színpadon először a Vahtangov Színház tagjaként volt 1947-1960 között. 1953-1963 között színészmesterséget tanított a Scsukin Színművészeti Főiskolán. 1963-ban bemutatták Brecht Szecsuáni jóember című darabját. A premier feltűnő sikerének eredményeképpen jött létre a végzős osztállyal 1964-ben a Taganka. 1964-1983 között, valamint 1989-1993 között és 1997 óta a moszkvai Taganka Drámai Színház igazgató-főrendezője. A Taganka Színház 1976-ban vendégszerepelt Magyarországon, bemutatták a Hamlet -et, a Tíz nap, ami megrengette a világot című darabokat Vlagyimir Viszockijjal a főszerepekben. 1983-ban elhagyta Oroszországot, állampolgárságától megfosztották, Jeruzsálemben élt. 1987-ben hazatért, 1989-ben visszakapta állampolgárságát, 1997-ben hazatelepült. 1999 óta Ljubimov magyar állampolgár.
(14) Brezsnyev – Brezsnyev – Leonyid Iljics Brezsnyev ( Kamenszkoje, Oroszország, ma Dnyiprodzerzsinszk, Ukrajna; 1907. január 1., a régi naptár szerint 1906. december 19. – 1982. november 10.) szovjet politikus volt. Nemzetisége a személyi dokumentumai szerint eredetileg ukrán volt, az 1940-es évektől azonban inkább oroszként szerepelt. 1964. október 14-étől haláláig, 1982-ig a SZKP főtitkáraként a Szovjetunió vezetője, 1960 és 1964, majd 1977 és 1982 között ismét a Legfelsőbb Tanács Elnökségének elnöki posztját (államfő) is betöltötte.
(15) Jurij Vlagyimirovics Andropov (1914. június 15. – 1984. február 9.) a Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) főtitkára 1982. november 12-étől 16 hónappal később bekövetkező haláláig. Andropov a cári Oroszország Sztavropol Kormányzóságában, Naguckoje sztanyicán (kozák falu) született,1930-ban belépett a Komszomolba. 1939-ben lépett be a Kommunista Pártba, 1940-1944 között a Szovjet Karéliai – Finn Köztársaság Komszomol szervezetének első titkára volt. A második világháborúban Andropov a partizánmozgalomban harcolt, majd a háború után, 1951-ben került Moszkvába, a Párt Főtitkárságára. 1954-ben kinevezték Magyarországra szovjet nagykövetnek. Andropov volt az egyik felelőse annak a szovjet döntésnek, hogy 1956-ban a szovjet csapatok megszállták Magyarországot. Moszkvába való visszatérése után Andropov az SZKP Központi Bizottsága Szocialista Országok Együttműködési Főosztályát vezette (1957-1967), közben 1962-ben, Mihail Szuszlov utódjaként, tagja lett az SZKP KB Titkárságának. 1967-ben kinevezték a KGB parancsnokának, ezt a beosztást egészen 1982-ig töltötte be. 1973-ban Andropov az SZKP KB Politikai Bizottságának teljes jogú tagja lett. Néhány nappal Brezsnyev halála után, 1982. november 10-én, mindenki meglepetésére Andropovot választották az SZKP főtitkárává. Ő volt az első olyan KGB-elnök, akiből pártfőtitkár lett.
(16) Konsztantyin Usztyinovics Csernyenko (1911. szeptember 24. – 1985. március 10.) orosz nemzetiségű szovjet politikus, 1984. február 13-ától haláláig az Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának főtitkára, amely tisztség mellett 1984. április 11-étől a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének elnöki posztját is betöltötte. A cári Oroszország Krasznojarszki terület Bolsaja Tyesz nevű falujában született 1911-ben. 1926-ban belépett a Komszomolba, majd 1931-ben a párt tagjává vált. Az 1948-as év fordulópontot jelentett Csernyenko életében. Ekkor nevezték ki a Moldávia Kommunista Pártjának pártpropaganda osztályának vezetőjévé. Itt ismerkedett meg Leonyid Brezsnyevvel, 1956-ban Moszkvába hívták és Leonyid Brezsnyev védőszárnya alatt jutott előre a ranglétrán. Az SZKP Központi Bizottságában kezdetben hasonló propaganda munkával bízták meg, mint korábban, 1966-ban a Központi Bizottság póttagja lett, majd 1971-ben rendes tagjává vált. 1977. októberében csatlakozott a Párt Politikai Bizottságához, amelynek 1978. novemberében vált teljes jogú tagjává. A hatalmi harcok megszüntetése végett választották meg. Brezsnyev 1982-ben bekövetkező halála után, Csernyenko alulmaradt a hatalmi harcban a Brezsnyev – ellenes erőkkel szemben, köztük a KGB-vel és a Vörös Hadsereggel, és helyette a KGB korábbi elnökét, Jurij Andropovot választották meg főtitkárnak. Majd amikor Andropov, alig 16 hónappal hivatalba lépése után, 1984. februárjában meghalt, akkor lett Csernyenko az új főtitkár, bár egészségi állapotával kapcsolatban már akkor is merültek fel kételyek.
(17) Krokogyil – szovjet szatirikus lap, amely sok karikatúrát is közölt.
(18) Hruscsov – Nixon vita – 1959: Nixon és Hruscsov egymásnak estek egy konyhában 1959. július 24-én a hidegháborúban egymásnak feszülő két ország közötti konfliktus egy kis időre egy modern amerikai konyha modelljében összpontosult. A Moszkvában megrendezett amerikai kereskedelmi kiállításon Richard Nixon akkori amerikai alelnök és Nyikita Hruscsov szovjet párttitkár azóta konyhavitaként elhíresült heves szópárbajt vívott egymással a kapitalizmus és a kommunizmus felsőbbrendűségéről. 1959 júniusában előbb a Szovjetunió kiállítása mutatkozott be New Yorkban, míg az amerikai rendezvény július végén nyílt meg a moszkvai Szokolnyiki parkban. A hivatalos megnyitó előtt kisebb hadseregnyi riporter és újságíró kíséretében Hruscsov a Szovjetunióba éppen egy nappal korábban 11 napos látogatásra érkező Nixon társaságában körbejárta a kiállítást.” Nekünk is vannak ilyenek az új lakásainkban” – indította el a vitát Hruscsov, amikor Nixon éppen az egyik mintaként felépített amerikai ház konyhájában található háztartási eszközöket dicsérte. Nixon nem futott el a konfrontáció elől, és arról beszélt, hogy az Egyesült Államokban bármelyik keményen dolgozó munkás megveheti álmai házát, benne a legmodernebb konyhával.”Nálunk csak a Szovjetunióban kell születned, hogy házhoz juthass” – replikázott Hruscsov, kiemelve, hogy pénz nélkül az Egyesült Államokban bárki utcára kerülhet. “Az amerikai házak tovább bírják, mint húsz év, de ettől függetlenül ennyi idő elteltével sok amerikai már új házat akar, vagy új konyhát. A konyha addigra már elavultnak számít. Az amerikai rendszer lényege, hogy kihasználja az új találmányokat és új technikákat” – mondta Nixon, aki a sütéshez és főzéshez használatos háztartási eszközöket is említette.”Az amerikaiakban él egy kép a szovjetekről, ami azonban téves. Azt hiszik, hogy az orosz nép megdöbben az itt látott dolgoktól, de valójában az új építésű orosz házak felszerelése is hasonló” – mondta Hruscsov.
(19) Osztankíno – A modern TV központ és TV torony egyszerre épült. A torony vasbeton hengere 384 méter magas erre került rá az ugyancsak henger alakú fém-torony, így a magassága 573 méter magas. 1965-ben kezdték építeni és 1967. november 7.-én a szovjet forradalom ötvenedik évfordulóján sugároztak onnét először televízió adást. Építésének idején a világ legmagasabb épülete volt. A TV központ építése kicsit később fejeződött be, 1970-ben. Az épület 415 méter hosszú 105 méter széles, 21 stúdió, sok próbaterem, tv-színház, és egy személyes konferenciaterem is helyet kapott a szerkesztőségek mellett az épületkomplexumban.
(20) Nyikita Szergejevics Mihalkov (Moszkva, 1945. október 21. -) orosz filmszínész, filmrendező. Testvére Andrej Szergejevics Koncsalovszkij filmrendező.Szülei Szergej Vlagyimirovics Mihalkov és Natalja Koncsalovszkaja. 1963-1966 között a Scsukin Színiiskolában színészetet tanult. 1971-ben szezett diplomát a moszkvai Filmművészeti Főiskola rendező szakán, Mihail Iljics Romm tanítványaként. 1958-tól filmstatiszta volt. 1961 óta filmrendező. 1968-ban rendezte első filmjét, a Hazajövőket. 1974-ben készítette el első önálló filmjét, ami az Idegenek között volt. Egy évvel később A szerelem rabja című filmje a régi filmforgatásokat mutatta be. 1977-ben az Etűdök gépzongorára című filmjével elnyerte a San Sebastian-i Filmfesztivál Nagydíját. Az 1987-ben készített Fekete szemek című filmje is nagy sikert aratott. Az 1994-es Csalóka napfény című filmjéért Oscar-díjat kapott. 1995-től Duma-képviselő. 1997-től az Orosz Filmművészeti Szövetség első titkára.
(21) Maja Mihajlovna Pliszeckaja (1925. november 20., Moszkva) orosz-szovjet balett-táncosnő. Moszkvában született, zsidó művészcsaládban. Apját 1938-ban a sztálini tisztogatások során kivégezték, anyját pedig Kazahsztánba deportálták. A kis Maját ekkor anyai nagynénje, Szulamit Messzerer balerina vette magához. Pliszeckaja 1943-ban végzett a balettiskolában és csatlakozott a Bolsoj színház balettkarához – ahol 65 éves koráig, 1990-ig szerepelt. Elismertsége ellenére Pliceszkaja nem volt a Bolsoj vezetésének kedvence. 1956-ban nem is engedték el a társulat turnéjára. 1959-ben azonban már igen … és ő örökre megváltoztatta a balett világát. A lehető legmagasabbra állította a mércét, technikai kivitelezésben és drámai megjelenítésben egyaránt. Talán legismertebb szerepe: A hattyúk tava Odette – Odile szerepeben (1947) és a Csipkerózsika Aurora szerepében kedvelte meg. 1958-ban a Szovjetunió Érdemes Művésze lett.
(22) Ljubljanka – Az Állami Politikai Igazgatóság (rövidítve: GPU, majd később Egyesített Állami Politikai Igazgatóság (rövidítve: OGPU, Szovjet-Oroszország hírszerzéssel és elhárítással foglalkozó politikai rendőrsége volt 1922-1934 között. Teljes neve a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa mellett működő Egyesített Állami Politikai Igazgatóság volt. A bolsevik forradalom utáni konszolidáció nyomán az 1921. december 28-i IX. Összoroszországi Szovjetkongresszuson döntöttek az Összoroszországi Különleges Bizottság (röviden: VCSK, vagy Cseka) megszüntetéséről, és helyette egy új politikai rendőrség felállításáról. A VCSK bázisán 1922. február 28-án hozták létre a Szovjet-Oroszország területén működő Állami Politikai Igazgatóságot, amely 1923. november 15-től az egész Szovjetunió titkosszolgálataként Egyesített Állami Politikai Igazgatóságként (OGPU) működött tovább. 1926-tól Sztálin az OGPU-t pártbeli ellenzéke ellen kezdte használni. Egyik feladatuk volt a szovjet iparba beférkőzött szabotőrök kiszűrése. Az első híresebb eset a sahti bányászok ügye volt. (Néhány egykori mensevik mérnöknek rendeztek kirakatpert 1928-ban.) 1930-tól az elítélteket nagy számban kezdték a koncentrációs táborokba szállítani: csak ebben az évben 300 000 fogoly volt. Pár év múlva a számuk már több millió lett. A OGPU a kommunista párt magas rangú tagjait is letartóztatta: ilyen volt 1932-ben a “Rjutyin – csoport” ügye. 1934-ben nagy párttisztogatás vette kezdetét. Az OGPU -t ez év júliusában NKVD néven szervezték újjá. Ezzel különleges rendőri alakulatból népbiztossággá alakult át. Az NKVD a II. világháború után KGB néven működött tovább csaknem a kommunista rendszer bukásáig.
(23) Gorkij Könyvtár – Az Országos Idegen Nyelvű Könyvtár egy budapesti nyilvános szakkönyvtár, két egyedi feladatkörrel: eredeti nyelvű, elsősorban kortárs világirodalmi, és zenei, továbbá nyelvészeti tárgyú dokumentumokat gyűjt; valamint: a magyarországi nemzetiségi könyvtárak koordinációs központja. Az Országos Idegen Nyelvű Könyvtár nevet 1989-óta viseli. 1956-ban alapították Állami Gorkij Könyvtár néven, s orosz nyelvű közművelődési könyvtárként működött, majd fokozatosan bővült gyűjtőköre. 1978-ban országos feladatkörű szakkönyvtárrá, majd tudományos kutatóhellyé minősítették.
(24) Czetz János vagy Juan Fernando Czetz (Gidófalva, 1822. június 8. – Buenos Aires, 1904. szeptember 6.) az 1848-49-es forradalom és szabadságharc honvédtábornoka, az argentin hadsereg kiemelkedő szervezője és Argentína első nemzeti katonai akadémiájának (Collegio Militar de la Nación) 25 éven keresztül az igazgatója. Katonai tevékenysége mellett jelentős a földrajztudományi munkássága, hiszen földmérőként dolgozott Argentínában ahol feltérképezte az ország Paraguay-jal és Brazíliával határos vidékét.
